Harminc éve szentelték püspökké Jakubinyi Györgyöt

Szent szertartás, amelynek minden mozzanata jelentést hordoz, felidézi a két évezredes drámát, a párbeszéd pedig a pásztor és a nyáj összetartozását fejezi ki: egymásrautaltságot, felelősségtudatot, az egymásnak és egymáshoz való tartozás imperatívuszát, amelynek vezérszava a szeretet, ez az agyonkoptatott (de sose devalválódó) szó, keresztény életünk alfája és ómegája.

Katolikus püspököket szenteltek és iktattak be országszerte az elmúlt napokban – és a teljes egyházi hierarchia helyreállítása nem csupán a hazai egyházi életnek, de egész közösségünk jövőjének ünnepe.

Magam Csíksomlyón lehettem részvevője a nem mindennapi eseménynek, ahol Bálint Lajos eddigi segédpüspököt iktatták be megyéspüspöki hivatalába, Jakubinyi Györgyöt pedig püspökké szentelték. Az ünnepélyességet fokozta, hogy a szentelést Francesco Colassuono érsek, pápai nuncius végezte.

A megmozdulás talán ősi idők búcsújárásaihoz hasonlítható: ezrek keltek útra áhítattal, fegyelemmel, szeretettel és bizonyára szorongással is, hiszen zavaros életünkből ezt még a hegyeket mozgató hit sem törölheti ki teljesen. De a szorongást semlegesíti a bizalom iránta, aki ezt a napot megérnünk adta. És miként a születés általában fájdalommal telt örömujjongás, magában egy darab elmúlással, a távozás és érkezés emez április végi seregszemléjében is fájdalom és öröm fonódott eggyé. Mert fáj a leköszönő püspöknek és népének a búcsúzás, ugyanakkor azonban mindnyájan várakozással tekintünk a hivatalába lépő újra, vele együtt mérve föl a jövendő terheit és feladatait. Vele, aki – Colassuono érsek szavai szerint – nem rangot, hanem szolgálatot vett magára, nem uralkodásra, de mások javának keresésére szegődött, akinek tiszte, hogy a Teremtőt képviselje nyája előtt és nyáját Teremtője előtt, amikor „imádságban és áldozatban” színe elé járul és kegyelméért esdekel.

Rengeteg a tennivaló, az „aratnivaló”, s a főpásztorok először ezeket mérték föl nyájuk jelenlétében: a szorosan vett igehirdetői feladatokon kívül az össznemzetieket is, legfőképpen a tömeges kivándorlás leállításának, a helytállásnak, önazonosságunk minden szintű vállalásának közös kötelezettségét. Bízzunk benne, hogy e feladatokkal nincsenek magukra hagyva, számíthatnak papjaik és híveik segítségére – hiszen ezt sejteti a sok ezer jelenlevő, akiknek látványa bátorító, és akik az egység, a méltóság és a tartás jegyében töltötték meg templomot, sekrestyét, folyosót, udvart és környéket. Reményt és biztonságérzetet keltett a sokaság: mert amíg azonos cél és közös szándék forraszt eggyé sokszínűségünk, különbözőségeink ellenére, sőt azok megőrzésével, addig nincs veszve minden. Amíg természetes tud lenni három nyelv – magyar, olasz, latin – jelenléte egyetlen szertartásban, és a népeket, nemzeteket magához vonzó egyetemes tanítás pentaton dallamokban (is) konkretizálódhat a világszerte ismertek mellett, addig van esély a békére, türelemre és megmaradásra. Némileg hasonló ehhez a szertartás egyik paradoxális mozzanata: a szentelendő püspök arcraborulása a hódolat és az alázat jeleként, arra a méltóságra mutat, amely az „Isten fiainak dicsőséges szabadságában” részesülőket éri.

Kívánjunk tehát főpásztorainknak erőt és kitartást felelősségteljes munkájukhoz, és kérjük a Mindenható áldását rájuk – mindannyiunk javára. Urunk, hallgass meg minket!

Szöveg és fotó: Gábor Csilla/Keresztény Szó (1990. május 20.); Romkat.ro

Magyar Kurír