Hogy mindig megjöjjön a segítség – Aknaszlatinán jártunk

Sűrűn egymás mellé épült, palotaszerű házak között visz a kátyúkkal szabdalt út. Kovácsolt vasnak látszó kerítés, csúcsíves műanyag ablakok, falak a szivárvány minden színében, műmárvány falburkolat, mediterrán utánzatú cserép, gipszstukkók, rozetták, tornyok, fiatornyok, bástyák, loggiák mindenütt. Alig száz méterrel arrébb megváltozik a kép. Düledező házak sorakoznak, omlik a vakolat, rozsdás vasszerkezetek, vályogfalak, majd ukrán házgyári blokkok következnek. A végtelenségig kizsákmányolt, sivár táj is az elhagyatottságról, a kilátástalanságról beszél. Aknaszlatinán járunk. Látogatásunk idején még tél van. A Szent Család Karitász meghívására érkeztünk. 200 támogatottról gondoskodnak, házigondozás, ingyenkonyha, gyógyszer- és tüzelőtámogatás jelenti a szolgálatuk fő területeit. Most, amikor ez az írás születik, újabb megpróbáltatás elé néz a kisváros. A koronavírus-járvány még nem érte el őket, de már megkezdődött a külföldi munkavállalók tömeges hazatelepülése. Mi lesz így Aknaszlatinán, ahol sok-sok idős ember él?

Ez a Tisza-parti kisváros egykor híres sóbányái, fürdői és szanatóriumai révén az Osztrák–Magyar Monarchia egyik ékköve volt. Elegáns parkok, villák, rózsalugasok, sétaterek jellemezték, ahol rézfúvósok szórakoztatták a gondtalan fürdőzőket, a helyiek színi előadásokat mutattak be, a zenepavilonokban pedig koncerteket adtak – meséli Mészáros Domonkos OP, aki 1998-ban kezdődő aknaszlatinai szolgálatakor még találkozott a régi idők tanúival. Kulturált és igényes város volt ez, akárcsak a lakói. A száz évvel ezelőtti virágzásnak azonban ma semmi jelét nem látni. Megpróbált sors Aknaszlatináé: a XX. század impériumváltásai is megviselték a települést – volt itt magyar, cseh, szovjet és ukrán fennhatóság –, emellett pedig háborúk, etnikai tisztogatás, természeti katasztrófák, felelőtlen, az erőforrásokat kizsákmányoló gazdálkodás pecsételte meg a sorsát.

A Tisza felső folyásának jobb partján fekvő kisváros a hajdani Máramaros vármegye része volt. Ma a szemközt lévő Máramarossziget Romániához, Aknaszlatina pedig Ukrajnához tartozik. Fejlődésében az első jelentős törést Trianon hozta. 1920-tól határtelepülés lett, és mivel az új csehszlovák–román határt a Tisza alkotta, ezáltal a Csehszlovákiához került máramarosi térség – benne Szlatina – elvesztette hagyományos városi központját, Máramarosszigetet. A Csehszlovákiához tartozás évtizedei, valamint a néhány évig tartó magyar világ után 1944-ben Kárpátalja szovjet felségterület lett. A környékbeli zsidóságot a háború alatt deportálták, majd a szovjet hatóságok tizedelték meg a lakosságot: a munkaképes korú magyar és német nemzetiségű férfiak jelentős részét a Gulágra hurcolták, ahonnan sokan nem tértek haza soha többé. Az ukrán fennhatóság évtizedei később gazdasági ellehetetlenülést, háborús fenyegetettséget hoztak. 2001-es adatok szerint a mintegy 9 ezer lakos többsége – 5200 fő – román, de jelentős a magyar lakosság számaránya is. Csaknem húsz évvel ezelőtt mintegy 3 ezer fő volt, ma már csupán  1500-2000 lehet. Emellett kis számban élnek itt még ruszinok, oroszok és huculok is, évszázadok óta termékeny szimbiózisban.

Aknaszlatina jelenét a szegénység, a munkanélküliség, a kivándorlás, a korrupció és az orosz–ukrán háború fenyegetettsége határozza meg. Az ipari méretű sókitermelést végző bányák részben kimerültek, a szükséges vízmentesítés elhanyagolása visszafordíthatatlan katasztrófahelyzetet alakított ki, ezért a járatok beomlottak, és 2011-ben a bányák végleg bezártak. Ezzel megszűnt a kisváros legfontosabb munkaadója, ami leginkább az itt dolgozó magyar lakosságot érintette. 2007-ben megnyílt az ukrán–román határon az újjáépített Tisza-híd. A határtelepülésen azóta virágzik a fekete- és a szürkekereskedelem; ez ad magyarázatot arra, miből épülnek a palotaszerű házak Aknaszlatinán.

A magyar lakosság tisztes szegénységben él, nagy lélekjelenléttel. A szovjet éra után újjáéledő egyház az élet kovásza. Aknaszlatina első lelkipásztora Mészáros Domonkos OP lett. Példamutató összefogással óvodát építettek, és elindult a magyar középiskola, amely azóta a térség legszínvonalasabb iskolájává vált. A templom itt nemcsak a hitélet központja; meghatározó a szociális és karitatív, valamint a nemzetmentő és a kulturális szerepe is. „Aknaszlatina reménnyel tekint a lehetőségeire és a feladataira. A reményt az Úristen adja, aki azt szeretné, ha megtalálnánk a helyünket. Azok, akik hittel tudják látni az életüket, válaszolnak a belső hívásra, és képességeik révén tenni akarnak a környezetükben élő emberekért, el tudnak mozdulni a mélypontról” – fogalmaz Domonkos atya. És hogy mennyire igaza van, annak mi is a tanúi vagyunk a látogatásunk során.

Vendéglátónk Ruszanyuk Zsuzsanna, a helyi Szent Család Karitász vezetője. A szervezet része annak az egész Kárpátaljára kiterjedő szociális-karitatív hálózatnak, amelyben önkéntesek százai szervezik meg a lakóhelyükön a hatékony segítségnyújtást. Majnek Antal püspök különösen fontosnak tartja, hogy a Munkácsi Egyházmegye területén mindenütt jelen legyen a Karitász. Elsőként önkénteseket hívtak meg a munkára, akik belefogtak a szolgálat megszervezésébe. „Nagy az ínség. Az idősekre, az elszegényedőkre, az árvákra, a fogyatékossággal élőkre, mindenkire oda kell figyelni. Számíthatnak a Katolikus Karitász támogatására, és megtapasztalhatják, hogy mindig megjön a segítség.”

Szlatinán egy, a plébánia szomszédságában álló kis ház a Szent Család Karitász otthona. Érkezésünkkor éppen elkészültek az ebéddel. Zsuzsa, a férje, István, valamint a két szakácsnő, Gálja és Izabella főzték meg az ötven adag ételt, és készítették össze az ételhordókat. Egy részét már el is vitték a rászorulók, a többit Zsuzsáék házhoz viszik.

Indulás előtt még megnézzük a házat és beszélgetünk. Négy évvel ezelőtt a Katolikus Karitász támogatásával újították fel az épületet. A tetőtérben irodát, az alsó szinten konyhát, mosdót, raktárat és egy szobát alakítottak ki. A szobában ülünk le, ez az egyetlen fűthető helyiség, a sarokban vaskályha áll. Zsuzsa 2010-ben lett vezető, kilenc falu és egy város tartozik a körzetéhez. A segítségnyújtás legfontosabb területe az ingyenkonyha, amely a Ferences Alapítvány és a bécsi ferencesek támogatásával működik. Ötven embert látnak el meleg étellel heti öt napon át. Aknaszlatinán házigondozást, gyógyszer- és tűzifa-támogatást is nyújtanak a leginkább rászorulóknak. A Karitász munkatársai – a szakácsok, az ételkihordók, a házigondozók – maguk is támogatottak, akik a munkájukat ajánlják fel cserébe a megélhetésüket segítő rezsi- és gyermeknevelési támogatásért.

Körútra indulunk, és rövidesen meggyőződünk arról, hogy a nyolc kilométer hosszú, dimbes-dombos településen nem kis erőpróbát jelent naponta kivinni az ebédet, meglátogatni az egyedül élőket. Nincs autó, a Karitász munkatársai biciklivel és triciklivel közlekednek, hogy bejárható legyen a távolság. A kétszáz támogatott legtöbbje magára maradt idős ember. A fiatalok sorra elmennek, részben a megélhetés nehézsége, részben a besorozástól való félelem miatt. „Otthon hagyják az időseket, akik egy ideig bírják, de lassanként egyre jobban leépülnek. Nem ritka, hogy elfelejtik őket. Öt év alatt nagyon sokat romlott a helyzet. Szívszorító körülmények között élnek itt az idősek” – mondja Zsuzsa.

Első utunk a 97 éves Géczi János bácsihoz, Aknaszlatina legidősebb lakosához vezet. A házba nem enged be, érezzük, mennyire bántja, hogy nagyon szerény körülmények között él. Az ajtóban fogad bennünket saját szerzeményeivel: énekkel, verssel, melyek abból a nehéz sorsból születtek, amit átélt. 1944 novemberében vitték el 600 falubelivel együtt malenkij robotra. Megjárta Szibériát Irkutszktól Arhangelszkig, és egyike azon szerencséseknek, akik visszatértek. Egyedül él, ha a karitász nem jönne, senki sem nyitná rá az ajtót. Nyugdíja a napi betevőre sem elég, így rendszeresen kap ebédet és tüzelőt.

Egy másik 90 év feletti asszony, Kubán Ilonka néni beinvitál minket a házába. Szabadkozunk, de nagyon határozott: „Nekem megtiszteltetés”, és betessékel bennünket a szépen rendben tartott szobába. Nála is kis vaskályha ad meleget, a Karitásztól kapott fával fűt. Szomjazik a beszélgetésre. Arról mesél, mekkora öröm volt neki, amikor az egyik ajándékcsomagban aprócska Szűz Máriát talált, a karjában a Kisjézussal. Nehezen enged el minket. Búcsúzóul elmondja még a legnagyobb fájdalmát: a fia Magyarországon dolgozik, és nagyon hosszú ideje nem látta.

A 92 éves Ilonka nénihez is jár házigondozó, hozza az ebédet, segít a fahordásban, a mosásban. És ami a legnagyobb öröm az idős asszony számára: beszélget vele.

Bulátkó Éva a lányával, Anzselikával lakik együtt. Nagyon nehéz sorsú emberek. Éva ősszel elesett, és úgy megütötte magát, hogy több hónapra ágyba kényszerült. Anzselika a szlatini ingyenkonyhán segít, emellett az édesanyját ápolja.

„Akmamedova asszony tizenötöd magával él egy háromszobás házban. Az unokái számát mi sem tudjuk pontosan. Anna idős korához képest nagyon sokat dolgozik. A család összetartó, mindenki igyekszik tenni valamit. A gyerekek az erdőre járnak tűzifáért, Anna pedig eljár takarítani a templomba is” – meséli Zsuzsa, miközben éppen megérkezik Annáékhoz az első szállítmány tűzifa.

A karitászvezető legfőbb gondja, hogyan tudnának létrehozni egy helyi idősotthont. A leépüléssel párhuzamosan sokan önveszélyessé válnak, de az elképzelhetetlen, hogy az otthonuktól távol helyezzék el őket. „Az egyik támogatottunk ránk hagyta a vagyonát, ez jelenti az alapot az öregek otthonához. Az első lépést ezzel megtettük. A szükséges összeg negyede áll most a rendelkezésünkre. Van egy eladó ingatlan, arra gyűjtünk, keressük a forrást, amiből megvehetnénk.” Senki nem biztatja őket, Zsuzsáék mégsem adják fel a reményt. „Addig küzdünk, amíg meg nem lesz az otthon.”

Aknaszlatinán a legfontosabb lelki erőforrás a templom. Mélyen hívő emberek élnek itt. Jó papjaik voltak, és a mostanit is nagyon szeretik. Mészáros Domonkos OP után itt szolgált többek között Butsy Lajos győri egyházmegyés és Janik Péter esztergom-budapesti egyházmegyés atya. Most pedig Roman atya a lelkipásztoruk. „Nagyon együttérez velünk, látja a problémákat. Figyel az időseinkre, akiket a Karitász kisbuszával viszünk el a misére vasárnap. Szeret minket a Jóisten” – mondja Zsuzsa, aki nem a nehézségeket nézi, hanem előre tekint, a jövőbe, amely számára a feladatokról szól. A Karitász csapatával minden tőlük telhetőt megtesznek. Vajon jön-e segítség?

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.