Hogyan tekintett a nyugati világ a kommunizmus keresztény mártírjaira?

A L’Osservatore Romano, a Vatikán félhivatalos napilapja április 26-i számában terjedelmes írást szentel annak a konferenciának, amelyet jeles egyháztörténészek részvételével tartottak a Római Magyar Akadémián. A cikk írója, Andrea Possieri szerint a történelmi kutatások során nagyon ritkán esik szó a Katolikus Egyház és a kommunista mozgalom kapcsolatáról, még ritkábban a hit vértanúiról, arról a több ezer egyházi emberről és világi hívőről, akik kereszténységükért életükkel fizettek. Ahogyan Alain Besançon keserűen megállapította: „Annak ellenére, hogy a kommunizmus idején a hitnek több vértanúja volt, mint az Egyház története bármelyik időszakában, nem mutatkozik semmiféle sietség vagy buzgalom azon a téren, hogy történetüket megörökítsék.”

A Katolikus Egyház és a kommunizmus Kelet-Közép-Európában: elvi állásfoglalás, stratégia, taktika címmel konferenciát rendeztek a Római Magyar Akadémián április 24-én. A konferencia célja éppen az volt, hogy eddig kevéssé tanulmányozott témákat vizsgáljanak, illetve új fényben mutassák be a kor szimbolikus alakjait – Mindszenty Józsefet, Stefan Wyszyńskit, Márton Áront – és hogy az újonnan napvilágra került dokumentumok birtokában elmondják, milyen stratégiákat alkalmazott a Szentszék a diktatórikus rezsimek idején.

Possieri beszámol arról, hogy újonnan felfedezett levéltári dokumentumok tanulmányozása révén vált lehetővé Molnár Antal, a Római Magyar Akadémia igazgatója számára, hogy Bangha Béla magyar jezsuita alakját bemutassa. Az egyetemes egyháztörténet kevéssé ismert alakjáról van szó, pedig ő fogalmazta a Jézus Társaság 28. általános rendgyűlése alkalmából 1938-ban kiadott dekrétumot, amely a kommunista propaganda ellen íródott. Ő volt a modern katolikus újságírás megszervezője.

Stanislaw Wilk, a lublini II. János Pál Katolikus Egyetem professzora Wyszyński bíborost, a „lengyel Katolikus Egyház legyőzhetetlen védelmezőjét” életútját  mutatta be. A lengyel prímás megpróbált párbeszédet folytatni a kommunista rezsimmel, és ezt a Szentszék nagyra értékelte, hiszen az volt a célja, hogy az úgynevezett népi demokráciákkal kiépítse a párbeszéd hídjait.

Fejérdy András a magyar püspökök kinevezésével kapcsolatos szentszéki stratégiákat elemezve, azt hangsúlyozta, hogy 1945 és 1962 között a Szentszék igyekezett érvényesíteni szabadságát, nem vette figyelembe az állam által támasztott igényeket, majd miután ez a gyakorlat kudarcot vallott, kompromisszumos megoldásokra, a modus vivendi megteremtésére, hallgatólagos megállapodásokra kényszerült.

A cikk szerzője szerint egy új szempontokat,  a történettudományi kutatások gyakran mellékes szempontjait előtérbe állító konferencia jó kiindulópont lehet a Katolikus Egyház és a nemzetközi kommunista mozgalom kapcsolatának módszeres elemzéséhez. A magyar Mindszenty, a lengyel Wyszyński, a csehszlovák Beran bíborosok hősies tanúságtétele maga is egy kiindulópont  az elemzéshez, azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, milyen különös politikai–kulturális kapcsolat áll fenn a kelet-európai kommunista rezsimek nyers valósága és a kommunizmus nyugati, szimbolikus felfogása között. Possieri hangsúlyozza, hogy a kutatás máig nem foglalkozott behatóan azzal, hogyan tálalták, illetve hogyan hallgatták el nyugaton a hit vértanúinak, azoknak az embereknek a történetét, akiket a kommunista rezsimek idején bebörtönöztek, megkínoztak, megöltek. A történeteket a korra jellemző kulturális közegben értelmezték; korlátozottan, szelídebbre torzított formában tálalták, míg végül aztán a kollektív európai emlékezet meg is feledkezett róluk.

A cikk szerzője hangsúlyozza a kommunizmus keleti és nyugati felfogása közötti különbséget. Még ma is sokan úgy gondolják, hogy a kommunizmus a nyugati világ utolsó egyetemes utópiája, míg gyakorlati megvalósításának módja kifejezetten keleti, ázsiai-despotikus jellegű. Paradox módon a Kelet-Európában létrejött kommunista rezsimek katonailag és politikailag a Szovjetuniótól függtek ugyan, mégis az egész nemzetközi kommunista mozgalomnak szüksége volt a nyugati közvélemény általi legitimációra. Ezt  a közvéleményt olyan politikai mítoszok formálták, amelyek ma már nevetségesnek tűnnek, akkoriban azonban a közvélemény tetszésére találtak: olyan mítoszok mint a békeharc, emberarcú szocializmus…

Éppen ennek a politikai–kulturális szembenállásnak a maradványai nehezítik meg még ma is azt, hogy megértsük a hit különleges vértanúinak sorsát, hiszen előbb azt kell megérteni, hogy a nyugati világban miként mondták el és értették meg történetüket.

Mindszenty alakja ennek kiváló iskolapéldája. A magyar prímás üldöztetést és börtönt szenvedett Magyarországon, de egy idő után – körülbelül a hatvanas évek közepétől – a nyugati közvélemény is bezárta őt a maga morális-szimbolikus-kulturális börtönébe, míg végül alakját elidegenítette az emberek világától. A múlt emberének tartották, aki az egyház monarchikus felfogását vallja, egy konzervatív, reakciós katolicizmus képviselője, akit a történelem már meghaladott.

„Pedig ahogyan 1975 májusában Franz König bécsi bíboros – aki végső búcsút vett az eltemetett Mindszety József bíborostól – megállapította, elmondhatnánk róla, hogy defunctus adhuc loquitur. Mert valóban így van, Krisztus evangéliumának ez a tanúságtevője, aki mélyen és zsigerileg képviseli a magyar nemzetet, „holtában is beszél”. És még ma is jelképe a hit minden mártírjának, akiket a közép-kelet-európai kommunista rezsimek öltek meg” – zárul Andrea Possieri írása.

Magyar Kurír (tzs)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!