Interjú Kasza Lászlóval, Márton Áron ügyének újonnan kinevezett viceposztulátorával

– Az előző hetekben kapott viceposztulátori kinevezést Márton Áron ügyéhez. Mit jelent ez? Mi egy viceposztulátor feladata?

– A posztulátor és ugyanígy a viceposztulátor is az a felelős személy, aki a boldoggá vagy szentté avatási ügyben az ügy kérelmezőjét képviseli a felelős hatóság felé, valamint megbízásának megfelelően mindenben próbálja előmozdítani az ügyet. Amikor már Rómába kerül egy ügy, akkor van egy felelős posztulátora, aki a Szentszék felé képviseli az ügyet. A viceposztulátort a feladata általában az egyházmegyéhez köti, és az egyházmegye felé képviseli az ügyet, megpróbálja segíteni, amiben lehet, otthonról a posztulátort. Jelen esetben jobban megismertetni Isten szolgája Márton Áronnak az életét, programokat szervezni, a szentség hírének terjedését előmozdítani. Ugyanakkor tudjuk, hogy Márton Áron esetében hitvallóról van szó, és ahhoz, hogy boldoggá avassák, szükség van egy csodára, amely az ő közbenjárására történt. Ha ez megvan, akkor össze kell gyűjteni az adatokat, fel kell dolgozni az ügyet és az egyházmegyei vezetés, valamint a bíróság segítségével összeállítani a dokumentációt és ezt továbbküldeni Rómába.

– Kinevezése nem véletlen, mert az elmúlt hónapokban végezte el Rómában a posztulátorképző tanfolyamot. Miről szól egy ilyen képzés?

– Négy hónapos kurzusról van szó, amelyet a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja szervez, hogy olyan emberei legyenek, akik szakszerűen fel tudnak dolgozni egy ilyen ügyet. Fontos a kongregáció számára, hogy minden Rómába megérkezett ügycsomó megfelelően elő legyen készítve. Éppen ezért már több mint harminc éve szervez ilyen kurzust, amelyben maguk az ott dolgozó szakemberek képezik a résztvevőket. Ennek hármas felépítése van, ugyanúgy, ahogy a szentté vagy a boldoggá avatási eljárásnak. Van teológiai alapja, egyháztörténelmi része, és a legjelentősebb az egyházjogi képzés, ami arról szól, hogyan kell egy ilyen esetet, a boldoggá avatási előkészítő pert levezetni, összegyűjteni a dokumentációt, a kihallgatásokat háttérből kísérni, valamint az összegyűjtött anyagot a kongregációhoz eljuttatni.

– Pert emlegetett. Hogy néz ki egy ilyen per?

– Azt hiszem, nagyon hidegen és ridegen hangzik, hogy perről beszélünk, de még ha nem a szó szoros értelmében értjük is azt, bírósági ügyről van szó, amelyben a végső döntést maga a Szentatya hozza meg. Nagyon megérlelt és hosszú évszázadokon át kialakult folyamatnak az eredménye az eljárás. A felperes egy személy vagy intézet, vagy jelen esetben maga az egyházmegye. Ő az úgynevezett aktor, aki kéri a főpásztortól az ügy elindítását, valamint erkölcsileg és anyagilag is támogatja, hogy az megfelelő módon haladjon tovább. Ő nevezi ki a posztulátort a főegyházmegye vagy az egyházmegye püspökének jóváhagyásával. Azt hiszem, fontos kiemelni, hogy bár mindenki kezdeményezheti, kérheti egy ügy elindítását, minden egyes ügyet a főpásztor indít el. A posztulátor feladata például az, hogy megnézi, létezik-e a szentségnek vagy a vértanúságnak a híre. Ezt dokumentálja, összegyűjti a kanonizálásra jelölt személy kiadott könyveit, írásait, és ezeket elviszi a főpásztorhoz, továbbá ír egy kérést a felperes nevében, hogy szeretné az ügyet elindítani. Ekkor a főpásztor elfogadja a kérést, a dokumentumokat, de ez még nem jelenti az ügy elindítását. A főpásztornak is kötelessége, hogy személyesen is utánajárjon a szentség hírének és aktualitásának. Legelőször beszél a püspöki konferenciával arról, hogy mennyire van az ügynek aktualitása, ugyanakkor kihirdeti az egyházmegyében, hogy valaki ehhez hozzá tud-e szólni, ellenzi-e, és mindezek mellett kéri a Szentszéktől is a nulla osta jóváhagyást. A Szentszék ezzel csak azt írja le, hogy a Vatikánnak nincs ellenvetése az üggyel kapcsolatosan.

Közben a főpásztor kinevez két teológus cenzort, akik végigolvassák a kiadott publicisztikákat, hogy nincs-e bennük valamilyen ellenkezés az egyház tanításával a hit és erkölcs terén. Ezek után kineveznek egy történelmi bizottságot, amelynek tagjai levéltárakban és könyvtárakban a jelölttel kapcsolatos minden elérhető iratot átolvasnak, erről írnak egy recenziót, amihez csatolják a dokumentumok másolatát. Ezekből állítja össze később az ügyész a tanúk részére azt a kérdéssort, amely alapján minden tanút kihallgatnak. Mindezek után beszélhetünk az ügy megnyitásáról, amikor is a megyéspüspök kinevezi a helyettesét, egy ügyészt és egy jegyzőt, akik majd kihallgatják a posztulátor által kijelölt tanúkat. Az ügy hivatalos megnyitása történhet a székesegyházban ünnepélyesebb keretek között is, amikor a főpásztor, az ügyben kinevezett helyettese, az ügyész és a jegyző, valamint a posztulátor is esküt tesznek arra, hogy megfelelően fogják az ügyet képviselni, mindent megtesznek annak előrehaladásáért, valamint a titoktartásra is. Ezek után kezdődnek a kihallgatások. Amikor a tanúkihallgatások befejeződnek, ünnepélyesen lezárják az ügyet, szintén eskütétellel összekötve, hogy a megbízottak a munkát hűségesen elvégezték.

Amikor lezárják az ügyet, minden egyes papírt hivatalosan lepecsételnek, erről készül egy másolat. A másolatról is készül még egy másolat, amelynek minden egyes oldalát lepecsételve hivatalosan kell iktatni. Az eredeti példány az egyházmegye irattárában marad, és a két példányt felküldik a Vatikánba, lezárva, lepecsételve.

–Ekkor kezdődik az ügynek a második szakasza, az úgynevezett római szakasz?

– Igen, ekkor már kinevezett római posztulátora van az ügynek, akinek Rómában kell tartózkodnia, és képviselnie az ügyet a Szentszéknél, ő kéri az iratokat tartalmazó csomagok felnyitását. Ezek utána a kongregáció titkára átvizsgálja az iratokat és kiad egy arra vonatkozó dokumentumot, hogy a felküldött iratokkal minden rendben van, ezek hitelesek, és elfogadja őket. Ezután kéri a posztulátor a relátor kinevezését és egy kisegítő ügyvédnek a segítségét. Ők hárman azok, akik összeállítják az úgynevezett pozíciót. Ez tartalmazza az üggyel kapcsolatos összes tanúvallomást és dokumentumot, feltárja az ügynek a fontosságát, attól függően, hogy vértanú vagy hitvalló esetéről van-e szó. Egy bevezető részben megfelelő módon bemutatják az ügynek az aktualitását, azt, hogy a hitvalló jelölt hősies fokban gyakorolta az erényeket. Ha vértanúról van szó, akkor bizonyítani kell a vértanúság tárgyi, ugyanakkor formális tényét is, ami azt jelenti, hogy a jelölt a vértanúságot tudva és akarva, a hitéért vállalta. Másodsorban azt is fontos bizonyítani, hogy aki megölte a vértanút, a hitéért ölte meg, és az elkövető a hittel ellentétes életvitelt folytatott. A pozíciót a történelmi bizottság, a teológus komisszió és legvégül a bíborosi általános nagygyűlés tanulmányozza.

– Ez tehát eléggé bonyolult és hosszadalmas folyamat, de bizonyára indokolt a nagyfokú körültekintés is egy ilyen ügyben…

– Igen, éveket jelent már maga az előkészítés is… Tudni kell azt is, hogy Rómában nagyon sok ügy áll sorba, amíg eljut a teológus komisszióhoz, amelynek a vezetője a teológus prelátus, az úgynevezett „ördög ügyvédje”, akit minden ügyben segít egy nyolctagú kinevezett tanács, amelynek tagjai hat hónappal előtte megkapják a pozíciót, végigolvassák, és írnak egy úgynevezett relációt, beszámolót arról, hogy ők miként látják az ügyet. Ezek után találkoznak a teológusok. Megbeszélik az ügyet és szavazásra bocsátják. Hogyha elfogadják, akkor megy tovább az ügy a bíborosi gyűlés elé, akik minden hónapban kétszer találkoznak és szavaznak a soron következő ügyekről. Minden ügynek van egy úgynevezett ponens bíborosa, aki felvezeti az ügyet, kiemeli aktualitását, és ezt követően a bíborosok szavaznak. Ha ez pozitív, akkor egy dokumentumban kérik, hogy a Szentatya nyilvánítsa ki vagy a vértanúság tényét, vagy pedig hogy Isten szolgája az erényeket hősies fokban gyakorolta. Ezután nevezhető az Isten szolgája tiszteletreméltónak, szakszóval: venerabilisnak. Majd a hitvallónál szükség van még egy csodára ahhoz, hogy boldoggá avathassák. A vértanút viszont, miután megkapta a Szentatyától a tiszteletreméltó címet, boldoggá lehet avatni.

– Melyik szakasznál tart Márton Áron ügye?

– Pillanatnyilag a teológus komisszió előtt van. Ők kértek megfelelő kiegészítéseket, amelyeknek az előkészítése folyamatban van. De mint minden hitvalló ügyében, itt is szükség van az isteni megerősítésre, a csodára, amiért folyamatosan kérjük az imákat.

– Hogyan érinti személyesen ez az ügy, miként látja Márton Áron személyét?

- Nagyon mélyen hiszek Márton Áron életszentségében. Olyan ember, aki a maga konkrét történelmi valóságával, életével biztos, hogy eljutott az életszentségre. Azt hiszem, nem kell túlmisztifikálni személyét. Sokszor úgy tűnik, mintha „föld felett lebegő” személyiségek lennének a szentek. Szerintem a szentek nagyon közel vannak hozzánk, ők azok, akik a hétköznapi valóságot mélyen átélték, és éppen az életük által „megistenítették”. Márton Áronnak a személyisége, életszentsége mindezt sugározza. Azt hiszem, ma különösen is szükségünk van rá, hogy példaként tekintsünk az ő hitvalló életére, erős egyéniségére, és Isten irgalmától és szeretetétől átformált atyai alakjára, hogy kérni tudjuk az ő közbenjárását mindannyiunk számára.

Fotó: Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír