Káin és Ábel – A modern magyar hitvitázó dráma

2016. április 21. csütörtök 19:00

Az ELTE BTK Bibliatudomány programja keretében szervezett „Az Írás arcai” sorozat hatodik előadását Tarján Tamás, az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének egyetemi docense tartotta április 20-án a modern magyar hitvitázó drámák témakörében.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az előadás felvezetéseképp Koltai Kornélia, az esemény egyik szervezője megjegyezte, hogy – mintegy kimozdulva az eddigi „komfortzónából” – a mostani alkalom szakít immáron a sorozat eddigi bibliatudományi tematikájú előadásaival, és az Írás modern magyar irodalomban való recepciójával kíván foglalkozni – jelesül a 20. század második felében feléledő hitvitázó drámák műfajával.

Tarján Tamás előadása főcíméül a bibliai testvérpár, Káin és Ábel nevét adta, előrevetítvén azt az általános tendenciát, hogy a szóban forgó műfajba sorolható színművek alapvető témájukban leginkább a testvérek közti konfliktus ősi toposzára fűzhetők fel. Ezen modern magyar hitvitázó drámák megjelenése nagyjából az 1968–1981 közti időszakban vált jellemzővé, ugyan nem mint a korszak legtipikusabb színpadi műfaja, amely ekkoriban az abszurd dráma volt, elsősorban Örkény István nevével fémjelezve, mégis – talán főképp politikai-társadalmi áthallásai révén – fontos szerephez jutott a korszak meglehetősen gazdag művészetében.

A műfaj történeti kontextusát tekintve – Tarján Tamás megfogalmazásában – egy harapófogóban foglal helyet, melynek egyik ágát jelképesen a ’68-as prágai tavasz, másik ágát az 1981-es lengyelországi Szolidaritás mozgalom ellen bevezetett hadiállapot testesítette meg, magát az időszakot pedig egy sajátosan progresszív törekvés jellemezte. Párhuzamosan a hitvitázó drámák feltámadásával, ekkor jelent meg a magyar újhullám a filmművészetben (többek között Jancsó Miklós, Szabó István), valamint a köztéri szobrászat is virágkorát élte (Varga Imre, Schaár Erzsébet és mások).

Az eredetileg a kora újkorban német mintára megszülető műfaj nem is annyira drámaként jellemezhető, hanem inkább pusztán egyfajta vitaformaként, mely a katolikus és protestáns hitelvek ütköztetését, a reformáció és az ellenreformáció (avagy: katolikus megújulás) küzdelmét kísérelte meg irodalmi formába önteni, olykor meglehetősen erőteljes, ironikus hangnemben. A 20. század második felében felélesztett műfaj azonban nem rekonstruálja tökéletesen elődje formai jegyeit, továbbá szinte sosem kizárólag vallási hitelvek, etikai álláspontok ütköztetését kívánja bemutatni, hanem társadalmi-politikai kérdésekről igyekszik implicit módon diskurálni. Központi kérdéseként a társadalmi ember szuverenitásának lehetőségeit-korlátait vizsgálja: mennyiben működhet valaki egyénként, és mennyire kell idomulnia „hittársaihoz”, legyen szó vallási vagy éppen politikai közegről.

Arról, hogy mi is a Biblia szerepe a hitvitázó drámában, az előadó azt fogalmazta meg, hogy az egyrészt egy inspiratív kiindulópont és gazdag motívumtár az alkotók számára, másrészt, paradox módon, egyfajta védőháló a korszak kultúrpolitikájával szemben, ugyanis a drámák szentírási kölcsönszövegek formájában idéznek fel vallási doktrínákat, azokat ismertnek véve, s ebből kifolyólag nem értelmezve (avagy a központi hatalom felől olvasva: a vallást agitálva), amit a kultúrpolitika még megengedhető fokú-mértékű „biblizmusként” elnézett a szerzőknek.

Tarján Tamás, a mai olvasói befogadás felől vizsgálva a darabokat, némiképp naiv műfajnak nevezte a hitvitázó drámák csoportját, részben azok két-két ellenpólus összeütközésére leegyszerűsített világnézete, részben azon (naiv és megvalósíthatatlan) ideájuk miatt, miszerint ezen két-két radikálisan szembehelyezkedő álláspont kompromisszum révén közelíthető volna egymáshoz, melynek köszönhetően a köztük lévő feszültség feloldásra kerülne.

A műfajhoz sorolható, nagyjából két tucat szerző közül néhány reprezentatív írót és művet kiemelve az előadás során elsőként röviden a „testvérek-konfliktus” fogalmát meghonosító Illyés Gyula Dózsa-drámájáról, a négyszereplős Testvérekről esett szó, mely a két Dózsa-fivér szellemi összecsapását jeleníti meg, majd pedig a korszak legjellemzőbb hitvitázó drámahármasa kerül terítékre: jelesül Sütő András trilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel). Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Sütő a kleisti Kohlhaas Mihály-történetet írja újra, a jogtalanul ellopott lovak tényének és a korábban látszólag kizökkenthetetlen Kohlhaas lázadásának ütköztetését, és barátja (lelki testvére) általi elítélését helyezve középpontba; a Csillag a máglyánban Kálvin János és Szervét Mihály (a címbeli morális „csillag”) viszonyáról, valamint Szervét Kálvinnak köszönhető máglyahaláláról olvashatunk; míg a Káin és Ábel esetében Sütő már sokkal konkrétabban nyúl vissza a Bibliához, valamint a testvér-motívumhoz. Utóbbi mű konfliktusát alapvetően az a szembenállás, avagy egymás meg nem értése okozza, miszerint Káin makacsul az Édenkertbe, az isteni létezés földjére kíván visszatérni, míg Ábelnek nincsenek ilyen jellegű törekvései, ő rendkívül szereti az emberi életét.

Páskándi Géza Haladék és Vendégség című drámái a Sütő-trilógiához képest annyiban hoznak változást, hogy immáron nem teljesen különböző világnézeteket képviselő alakokat tesznek elevenné, hanem hasonló elvek szerint gondolkodó, valamely oknál fogva mégis szembenálló felekké váló alakokat: a Haladékban Luther Márton és Münzer Tamás, míg a Vendégségben az unitárius Dávid Ferenc és a róla kémkedő, ám a valóságban Dáviddal jócskán egyetértő itáliai Socino diskurzusait olvashatjuk. Páskándi a Vendégségben ironikus véget vet a főszereplőknek: Dávid Ferencről és Socinóról egyaránt jelentést készít (áthallással Páskándi korának besúgásmodelljével) egy cselédlány, akivel korábban mindkét férfi viszonyt folytatott.

Az előadás Nádas Péter drámatrilógiájával (Takarítás, Találkozás, Temetés) zárult. Ezen színdarabok a szó szoros értelmében ugyan nem hitvitázó drámák (sokkal inkább közelítenek az abszurd drámához), ám lényegében a műfajban hordozott képtelenséget modellálják, s ezzel azt ki is teljesítik, ebből fakadóan említésük nélkülözhetetlen a téma tárgyalásakor. Nádas nagyon szkeptikus, nagyon ironikus stílusával arra kíván rávilágítani, hogy a mindent belengő és mindenre rárakódó jóvátehetetlenség miatt nem jöhetnek létre a korábbi drámákban naiv módon célként kitűzött kompromisszumok. Karakterei nem ideologikus figurák, nem egy-egy nagy eszmét vagy meggyőződést reprezentáló személyiségek, hanem egyszerre több szerepet magukba foglaló szereplők, amely gesztussal Nádas egyben ki is iktatja egy grandiózus hitvita kibontakozásának lehetőségét.

Az előadást követő kérdések kapcsán Tarján Tamás zárszóként kitért arra is, hogy – szavaival élve – „mára kipusztult” a hitvitázó dráma – ezt főként annak tulajdonította, hogy ma nincs olyan nyelv, amely képes lenne elhordozni e műfajt.

Forrás: Györegy Zsolt/ELTE BTK

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
krisztus-bennunk-az-orok-elet-feltamadas-remenye-magyar-puspokok-szent-peter-bazilikaban
Krisztus bennünk az örök élet, a feltámadás a reménye – A magyar püspökök a Szent Péter-bazilikában

November 20-tól 25-ig ad limina látogatáson vesznek részt a Vatikánban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tagjai. November 21-én, kedden reggel a magyar püspökök szentmisét mutattak be a Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya-kápolnájában Erdő Péter bíboros főcelebrálásával.

2017. november 21. kedd
mit-adtak-piaristak-pestnek-varoshazan-unnepeltek-300-eves-pesti-jelenletuket-pia
Mit adtak a piaristák Pestnek? – 300 éves fővárosi jelenlétét ünnepelte a rend

1717-ben érkeztek az első piaristák Pestre, hogy a főként német ajkúak lakta városban meghonosítsák a magyar nyelvű oktatást, létrehozva az első középiskolát. A rend meghatározó szerepet töltött be a város életében. Az elmúlt 300 évre emlékezve ünnepeltek november 20-án az Újvárosházán.

2017. november 21. kedd