Megismerni Isten szeretetét…

Lukács László piarista szerzetes a mai katolikus közélet egyik legsokoldalúbb személyisége: teológus, irodalomtörténész, volt középiskolai tanár és igazgató a kecskeméti piaristáknál, a múlt század kilencvenes éveinek első felében a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Kommunikációs Irodáját vezette, ő volt a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola első főigazgatója, harminc éve főszerkesztője a Vigilia című folyóiratnak.

P. Lukács a címben föltett kérdésnél sokkal súlyosabbnak érzi, hogy „a gondunkat viselő Isten” mennyire hatékony és milyen formában van jelen az életünkben. A szenvedés, különösen a gyerekek szenvedése az egyik legnagyobb próbatétele hitünknek. Márpedig a szenvedés kérdésével előbb-utóbb mindnyájan szembekerülünk, „Krisztus keresztje benne áll a történelemben, és nem iktatható ki egyetlen ember életéből sem”.

A piarista paptanár tényként állapítja meg, hogy elmúlt az a világ, amikor az emberek beleszülettek a kereszténységbe. Kevés kivételtől eltekintve a legtöbb ember számára a hit ma tudatos döntés eredménye, még akkor is, ha hívő családban nevelkedik. „Napjainkra Európa elszakította keresztény gyökereit, a homogén vallásos kultúra megszűnt, a hívők kisebbségbe kerültek.” Lukács László fölteszi a kérdést: kiknek van nagyobb esélyük arra, hogy mély, bensőséges kapcsolatba lépjenek Krisztussal, és rajta keresztül az Atyával, Szentlélekkel? Azoknak, akik beleszülettek egy keresztény családba, és természetes számukra a vallásos közeg, vagy pedig azoknak, akiket a megtérés élménye indított el Isten felé? A keresztény légkörben élők hitét az ellaposodás, a rutin teheti felszínessé, a megtérők viszont leragadhatnak az élményeknél, az érzelmeknél, és ha nem tudnak ezen túllendülni, válságba juthat a hitük, amikor ezek az élmények megfakulnak. P. Lukács figyelmeztet: „A hit nemcsak élményt jelent, nem valami vallási wellnesérzés, hanem egyfelől az Istentől kapott kegyelem ajándéka, másfelől pedig az Istenre ráhagyatkozó feltétlen bizalom.” Egyúttal tudós teológusként kérdezi: vajon a teológia csak megjegyezni való tananyag, vagy pedig elvezet az egész lényünket átjáró, élő és személyes istenkapcsolathoz? A XX. századi teológia egyik legjelentősebb alakját, a német Karl Rahnert idézi: a teológia akkor igazi, ha „térdeplő teológia”, ha imádságba torkollik, „ha Jézus Krisztus Istenéhez vezet közelebb, bepillantást enged a Szentháromság életébe. A szentek és a misztikusok a legigazibb teológusok.”

Lukács László elsősorban kereszténynek érzi magát, és másodsorban magyarnak. Ezt még erdélyi látogatása során sem titkolta. Napjaink alapvetően fontos kérdésének tartja, főleg Kelet-Közép-Európában, de a világ számos pontján is, ahol faji-nemzetiségi kérdések állítják szembe az embereket és egész népcsoportokat egymással: „Képes-e a kereszténység, az egyház krisztusi testvérközössége segíteni a megbékélést, a kiengesztelődést, talán a fájdalmas emlékek tisztázását? Még egy-egy szerzeten belül is lehet hallani arról, hogy a különböző nemzetiségű rendtagok között is szinte feloldhatatlan ellentétek feszülnek.”

P. Lukács úgy érzi, hogy az életét végigkísérte a nekirugaszkodás a feladatoknak, „amiket Isten vagy a történelmi helyzet adott elém. Mindez úgy élt bennem, hogy ezzel tudom bizonyítani, hogy odaadtam magam Istennek.” Évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, mire ráébredt: „mindez tulajdonképpen semmi… szinte mindmáig dolgoztam, írtam, tanítottam, de nem a magam életét éltem, hanem a feladatokét. Most kezdek rájönni, hogy igazából elmúlik minden teljesítmény. Kecskeméten a diákotthon, a gimnázium, az írásaim, vagy akár a Sapientia Főiskola. Ha most visszanézek rájuk: megvolt, jó volt, de elmúlik. Nem a teljesítményem fontos, hanem a létem. Magamat kell odaadnom a Jóistennek, ahogy és aki vagyok.”

Lukács László ha egy pillanatot elleshetne a földi Jézus életéből, akkor az lenne, ahogyan az Atyával imádkozott éjjelente. „Milyen lehetett emberi tudattal a szentháromságos együttlétben élni?” Az ember Jézus hitének legmélyebb próbája a Getszemáni-kerti imája és elhagyatottsága a kereszten. P. Lukács bizonyos benne, hogy a Megváltó nagy emberi magányt élt át. „Minden ember, még a legjobb házasságban is, egy végső magányt él meg.” Úgy érezhette, hogy az Atya elhagyja, de ő mégis rábízza magát, rendíthetetlen hittel, a halálig engedelmesen. A föltámadt Krisztus pedig „szinte belezuhan a Szentháromságba, immár feltámadott emberségével”, Pilinszkyvel szólva: „nyitott szárnyú, emelkedő zuhanással.”

Lukács László ma sem választana más primíciás jelmondatot, mint 1961-es pappá szentelésekor: „Megismertük Isten szeretetét és hittünk benne.” Ötven éve foglalkozik teológiával, de ennél találóbb mondatra máig sem akadt. Legjobban pedig annak örül, ha teológiai előadásai után egy-egy hallgató azt mondja neki: számukra egy lelkigyakorlattal felértek az előadások. „Ilyenkor úgy éreztem, ezért megéri teológiával foglalkozni” (Kairosz Kiadó, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír