Nem számok, hanem arcok – A körmendi plébánián befogadott menekültek története

Kurd vacsora a körmendi plébánián

Amint arról korábban hírt adtunk, Németh Zoltán, a körmendi Szent Erzsébet-templom plébánosa befogadott a plébánia közösségi házába néhány menekültet, akik Bicskéről a körmendi táborba kerültek. A kialakult helyzetről és a segítségnyújtásról a lelkipásztor egyházi elöljárói mellett a helyi hatóságokat is tájékoztatta, és kapcsolatban áll velük.

Óra Krisztián káplán és Sári Gabriella szociális testvér
a menekültekkel a körmendi plébánián

A különböző országokból érkezett fiatalemberek Sári Gabriella szociális testvér közvetítésével kerültek a plébániára, aki már a bicskei táborban – a Szent Egyed közösség tagjaival együtt – rendszeresen látogatta őket, összebarátkozott velük, meghallgatta történeteiket, próbált segíteni nekik. Sári Gabriella festő-restaurátor, tavaly a szombathelyi székesegyházbeli Madonna-kápolna freskóinak restaurálását végezte. Miután elkészült, új munkát már nem vállalt, mert úgy érezte, a menekültek között van dolga. Ismeri azt a világot, ahonnan érkeznek, mert korábban két hónapot dolgozott Szíriában restaurátorként: közelről ismeri, másként látja ezeket az embereket, hiszen ott élt közöttük. Sokan csak fenyegető tömeget látnak a migránsokban, ő azonban az embert – mondja.

A bicskei táborban megismert barátait váratlan gyorsasággal szállították át Körmendre, egy olyan napon, amikor éppen náluk volt, közösen készültek vacsorát főzni. Megígérte nekik, hogy meglátogatja őket az új helyükön.

Kérésünkre bemutatta két fiatal menekült barátját, akiknek a sorsát a szívén viseli – hogy úgy láthassuk őket, amilyenek valójában. Olyan emberek ők, mint bárki más, arcuk, történetük van – ahogyan az evangéliumban is nevük és történetük van a szegényeknek, rászorulóknak, akik mellett Jézus megáll. Nem hétköznapi történet, viszontagságos élet az övék. Sok sebet hordoznak és nagy aggodalmak élnek a szívükben, hiszen ahonnan jöttek, ott szeretteik nem élnek biztonságban.

Bíró László, az MKPK családreferens püspöke és
Sári Gabriella szociális testvér a menekültekkel

Thomas kameruni, hatgyermekes keresztény családból származik, édesapja baptista, édesanyja katolikus, a helyi kórusban is énekel. A fiú baptista. Kamerunnak egy olyan részén élt, ahol állandósultak a véres etnikai-politikai konfliktusok. Édesapját és több testvérét terrortámadásokban vesztette el. Ő szerencsésebb volt: sikerült tanulói vízumot szereznie, legálisan érkezett Magyarországra, a Debreceni Egyetemen kezdett tanulni. Édesanyja kezdetben tudta anyagilag támogatni, később a harcok miatt már nem tudott neki pénzt juttatni, ezért Thomasnak abba kellett hagynia a tanulást. Nem akart hazamenni oda, ahol közben családja több tagját meggyilkolták, és ahol azóta is irtják a törzséből származókat. 2015 decembere óta már nem diákként, hanem menedékkérőként tartózkodik Magyarországon. Szeretné folytatni a tanulást, támogatókat találni ehhez: az az álma, hogy rákkutatóként dolgozzon. Sári Gabriella Bicskén ismerte meg, onnan került egy hete a körmendi táborba. A fagyos szél átjárta a sátrat, annyira fázott, hogy nem tudott aludni sem, beteg lett. A plébániára kerülve barátai vettek neki orvosságot, és végre melegben gyógyulhat.

A körmendi plébánia konyhájában

Abdul iraki kurd, Kirkuk városából származik, húszéves, muszlim vallású. Édesapja korán elhagyta a családot, mert Angliában kapott munkát, édesanyja pedig egy másik férfihoz kötötte az életét, akivel szegényen éltek. Abdul nyolcévesen kezdett el dolgozni, gyümölcsöt árult. A háborús helyzet miatt egyre nagyobb ínségbe kerültek, ő abból élt, amit magának keresett. Tizenöt évesen a helyi kórház konyháján kezdett dolgozni, ahol megtanult főzni. A kórház állandóan zsúfolásig tele volt sebesültekkel, Abdul sokat segített az ellátásukban. Szerette ezt a munkát, mert szeret segíteni az embereknek, ugyanakkor szörnyű dolgokat látott: végtagok nélküli, vérző, haldokló embereket, sokszor a roncsolt arcokról azt sem tudta megállapítani, hogy férfi vagy nő-e az illető. Sok halottat nem is tudtak azonosítani, így a hozzátartozók nem tudtak értük jönni. A hatalmas hűtőház, ahova a halottakat vitték, állandóan tele volt azonosítatlan holttestekkel. Tizenhét évesen Abdul elindult Angliába, mert Kirkukban harcolnia kellett volna. Nem akart katonának állni, túl sokat látott már a háborúból. Hosszú, nehéz utazás után egy évig édesapja mellett dolgozott egy pizzériában, Angliából azonban visszatoloncolták hazánkba, mert itt adott ujjlenyomatot. Mivel menedékkérelmét Magyarország elutasította, tanácstalan, hogy mit tegyen, hova menjen, hiszen hallja, hogy a nyugati országok most már visszaküldik az embereket. Édesanyjával két éve nem tudja felvenni a kapcsolatot. Úgy érzi, nem kell senkinek, és most egy hideg sátortáborba helyezték, egy ismeretlen város szélén. A plébánián jól érzi magát, főz, és az atyákat is szívesen látja egy jó kurd vacsorára. Minden főzés után tisztára suvickolja az egész konyhát, még azokat a szekrényajtókat is hihetetlen gondossággal letörli, amelyekhez hozzá sem ért.

Fotó: Bedőcs Gyula, Sári Gabriella

Magyar Kurír
(tzs)