Raniero Cantalamessa második adventi beszéde: Az örökkévalóság távlata nélkül a szenvedés abszurdum

Az apostolok hitét az egyház kezdettől fogva hirdette és élte, ám az utóbbi évszázadokban az értelem, napjainkban pedig csak az evilágra tekintő szemlélet száműzte a közgondolkodásból. Cantalamessa atya lerázta e szemlélet porát a feltámadást és az örök életet hirdető hitvallásunkról: „várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet”. Beszéde végéről – kezdés gyanánt – két figyelemreméltó példát említünk. 

Az időben megélt hit és az örök élet közti kapcsolat bizonyos értelemben hasonlítható az anyaméhben rejlő embrió és a megszületett gyermek élete közötti viszonyhoz. Erre világít rá magzatikrek képzelt párbeszéde a külvilágról: „Egy fiúcska és egy leányka, már az anyaméhben beszélgettek. A lányka kérdezte fiútestvérét: »Szerinted lesz életünk a születés után?« Ő így válaszolt: »Ne légy már nevetséges! Miből gondolod, hogy lenne valami ezen a mostani szűkös és sötét helyen túl?« A lányka bátran válaszolt: »Ki tudja, talán van egy anya, vagy valaki, aki iderakott minket és gondjába vesz bennünket?« Mire a fiú: »Talán látsz valahol egy anyát? Mert én csak azt látom, ami van.« De a lányka egyre csak folytatta: »Miért, te nem érzel időnként egy szorítást a melleden, mely napról napra csak erősödik és egyre inkább előretol minket?« »Tényleg, igazad van – szólt a fiúcska – kezdettől érzem azt.« »Látod – szólt lelkesülten a leányka –, ez a fájdalom nemhiába van. Azt gondolom, hogy valami sokkal nagyobb van készülőben, mint ez a szűk tér!«”

A Pápai Ház szónoka szerint az Egyház az a kislányka:

segít az embereknek, hogy tudomásul vegyék e legbensőbb, némelykor nevetségessé is tett vágyakozásaikat.

De van egy másik is példa is, Szent Ferencé – folytatta a novemberben bíborossá kreált kapucinus szerzetes. – Róla kevesen tudják, hogy a teremtmények dicséretét éneklő Naphimnuszt Ferenc súlyos gyötrelmek közepette, de mégis az örök életbe vetett hitének ujjongásában írta. A perugiai rendi forrás így tudja: „Egyik éjjel Ferenc különösképpen gyötrődött sokféle betegsége miatt, amiért is így szólt szívében: »Uram, segíts gyötrelmemben, hogy türelemmel tudjam elhordani betegségeimet.« Erre rögtön hallotta lélekben a szózatot: »Ferenc, mondd csak nekem, ha valaki cserébe betegségeidért és szenvedéseidért egy nagyon értékes kincset adna, vajon nem tekintenéd-e semminek – a nagy kincshez hasonlítva – a földet, a köveket és a vizeket? Vajon nem lennél tőle nagyon boldog?« Így válaszolt Ferenc: »Uram, ez valóban nagyon nagy és felmérhetetlen kincs lenne, drágalátos, kedves és felette kívánatos.« A hang a szívében így szólt: »Akkor hát légy boldog és örvendező a betegségeidben és a gyötrelmeidben. Mostantól fogva békés derűben élsz majd, mintha már az Országomban lennél!« Ferenc pedig reggel fölkelvén, társaihoz imígyen szólt: »Nagyon is örvendeznem kell mostani bajaim és fájdalmaim közepette, és hálát kell adnom az Istennek, amiért kegyelmével és áldásával ilyen gazdagon elhalmozott engem. Ő ugyanis irgalmasságában arra méltatott, hogy nekem, méltatlan kicsi szolgájának ajándékozza, még itt, a földön, Örök Országa birtoklásának a bizonyosságát. Ezért tehát, az ő dicséretére, az én vigaszomra és a felebarát épülésére az Úr új dicséretét szeretném szerezni teremtményei javára. Mi minden nap használjuk a teremtményeit és nélkülük élni sem tudunk. Ám minden nap hálátlannak bizonyulunk ezért a nagy jótéteményéért, nem mondunk dicséretet érte, mint ahogy megilletné a Teremtőt.« Aztán leült, összeszedetten figyelni kezdett, majd így szólt: »Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás.«”

Cantalamessa atya így összegezte a példát: az örök élet gondolata Ferencet nem a világ és benne a teremtmények megvetésére indította, hanem még nagyobb lelkesedésre és hálára értük; és ez sokkal elviselhetőbbé tette a mostani szenvedést.

Izajás próféta adventben felhangzó szava Isten népét vigasztalja, az örök igazság fényével tekintve jelenlegi helyzetünkre, ahol minden gazdagság, szépség, egészség átmeneti és ideiglenes, vagyis minden elmúlik. Valóban vigasztaló azt felfedezni, hogy mégis van egy szilárd pont, amire törékeny földi életünket építhetjük. Ebben a „minden változásban” csak egyetlen dolog marad meg, ahogy Szent Ágoston látta: „Valóban, minden elmúlik ebből a világból, de van valami, ami nem múlik el ezzel a világgal. Ez a soha el nem múló pedig az örökkévalóság!” A keresztény ember számára az örök élet nem filozófiai okfejtés gyümölcse, hanem Krisztus feltámadásán alapul, ahogy ő maga mondja: „Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2–3). A keresztény ember örök élete valójában egy személy, a feltámadt Krisztus – hangsúlyozta a Pápai Ház szónoka.

A hit napfogyatkozásával, a materiális gondolkodásmóddal elsősorban a világ Teremtő Istenébe vetett hitet oltották ki az elmúlt századokban, majd feleslegesnek minősítették az örök életet. Maradt ez a világ, amit a szekularizmus alapszava, a „saeculum” is jelent: a jelen kor, az evilág. A szekularizált gondolkodásmód, az evilágiság a valóságon csak a földi realitást érti, következésképpen kiküszöbölte az örökkévalóság távlatát. Ezért a hívő ember félénk lett, vonakodik erről beszélni, pedig majd kétezer éven keresztül az örök élet gondolata az egész létezést áthatotta. Márpedig, ha hiányzik ez a dimenzió, akkora a keresztény hit kialszik, mint a fáklya, melyre homokot szórnak. Szent Pál is világosan látta, hogy mi lesz az emberrel a feltámadás hite nélkül: „Ha a halottak nem támadnak fel, akkor együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (1Kor 15,32).

Az örökkévalóság távlata nélkül az emberi szenvedés duplán és visszafordíthatatlanul abszurd.

Az örökkévalóságba vetett hit az evangelizáció egyik lehetősége és feltétele, ami nélkül nem lehet Krisztust hirdetni, akiről Pál apostol tanítja: „Krisztus meghalt bűneinkért, az írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is” (1Kor 15,4–9). Éppen az örök élet meghirdetése adja keresztény prédikáció hatóerejét – mutatott rá Rainero Cantalamessa.

Ezt követően összevetette a pogányok túlvilági hitét a keresztények örök élet képzetével és rávilágított a lényegi különbségre. A pogány túlvilág sajnálatra méltó lefokozása az evilági élet gazdagságának, míg a keresztény eszme azt messze meghaladja, ahogy az első korintusi levélben olvassuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által” (1Kor 2,9–10). Vissza kell térni Szent Ágoston gondolatához: Quid prodest bene vivere si non datur semper vivere? (Mit számít jól élni, ha nem adatik meg örökké élni?). Vagy ahogy Szent Bernát és Loyolai Szent Ignác mondják, akik minden nehézséggel szemben feltették a kérdést: Quid hoc ad aeternitatem? (Mi ez az örökkévalósághoz mérten?)

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír