Soha nem adom fel – Beszélgetés a piarista nindzsával

2018. január 10. szerda 19:59

Márialigeti Kristóf háromezer jelentkező közül jutott el a tízfős döntőig a TV2 népszerű Ninja Warrior ügyességi vetélkedőjében. A negyedik kihívásig kitartott, mindössze hárman előzték meg. Kulisszatitkokról, sportolásról, hivatásról beszélgettünk a budapesti Piarista Gimnázium testnevelőjével.

– Hogyan épült fel ez az ügyességi vetélkedő?

– Háromezer felett volt a jelentkezők száma, akiket behívtak egy előválogatóra. Nyolc feladatból álló fizikai tesztet kellett elvégezni, és részt kellett venni egy beszélgetésen. Így választották ki a versenyben szereplő 330 nindzsajelöltet. Az első fordulón három csoportba osztva kellett teljesíteni a nemzetközi stáb által felállított akadálypályát, és két további versenyszám győztesei kerültek a húszfős döntőbe, mely szintén két fordulóból állt. Tízen álltunk a végső rajthoz. Az egész július végén kezdődött, nyolc-kilenc nap alatt ment le. Nekem négy napot kellett a stúdióban tölteni.

– Nagy nemzetközi karriert befutott műsorról van szó. Mennyire szólt a sportról és mennyire a nézőszám növeléséről?

– Hosszú napok voltak a fordulók napjai. Az egész nem csak rólunk, nem csak a versenyről szólt, egy tévéműsor részesei voltunk, ahol fontosak voltak a reklámidők, a közönség megjelenítése. Mi reggeltől a stúdióban, egy szobában várakoztunk, amíg sorra kerültünk, s előfordult, hogy ez csak késő délután történt meg. Képernyőn követhettük a versenyt, az arénába azonban csak akkor léphettünk be, amikor a mi húszfős csoportunk következett. Hosszú volt a várakozás, közben egy fodrász próbált szebbé varázsolni minket. A legnehezebbnek azt éltem meg, hogy nem lehetett tudni, ki mikor következik, még akkor sem, amikor a mi csoportunkat terelték be az arénába. Úgy kellett a bemelegítést végezni, hogy akár egy órát is várakozni kell, közben arra koncentrálva, bármikor szólíthatnak. Segítségünkre volt a hangulat, a nézők fantasztikus szurkolása, és a tudat, hogy ott vannak a barátok, hozzátartozók. Jól esett a biztatás, hogy kihallottam hangjukat a tömegből.

– Hogyan lehetett felkészülni?

– A versenyen az akadályokat nem lehet előre kipróbálni, profik mutatják be, hogyan kell végigmenni a pályán. Rögtön éles helyzetben kellett teljesíteni. Ezért a verseny közben arra figyeltem, hogyan haladnak a többiek, és igyekeztem tanulni jó megoldásaikból és a hibáikból. Az egyik leesésemkor például láttam, mi a rossz fogás, mégis ragaszkodtam a magam elgondolásához. Sajnos kár volt.

Látható volt a képernyőn keresztül is, mennyire igénybe veszi mentálisan az embert a verseny.

– Szerencsére nekem ösztönösen sikerül az összpontosítás. Már az egyetemen megfigyeltem, versenyhelyzetben jobban teljesítek. Fontos, hogy az embernek legyen egészséges önbizalma, ez az alap. Verseny vagy vizsga előtt nagyon tudok izgulni, talán túlságosan is, de amint elkezdem, ki tudom zárni a külvilágot, és csak arra figyelek, amit csinálok. Mindig a következő feladatot látom magam előtt, és tudom, hogy soha nem adom fel.

– Aki a végén jön, nagy előnye van, mert látja a többieket.

– A döntőn kívül ezzel nem foglalkoztak. Egyedül a döntőben próbálták az esélyeket egyenlővé tenni, ott nem lehetett egymást nézni. Az első fordulót nekem kellett kezdeni. Jött a profi nindzsa, és leesett a harmadik akadályon. Akkor azt mondták, én jövök. Szerencsére jól ment, jó pálya volt, tetszett nagyon. Bejutottam a tízes, végső döntőbe. Azt megint nekem kellett kezdeni. Kértem, legyen sorsolás, hogy kapjak egy esélyt, ne én legyek az első. Sorsoltak, de ismét az én nevem jött ki. Mivel nem nézhettük egymást, végül is mindegy volt, hányadiknak megyek. De mentálisan mégsem esett jól, hogy mindig én kezdek.

– Nagyon rossz volt leesni, amikor már ilyen közel volt a cél?

– Enyhén szólva nem volt jó. Amikor elkezdtem az egészet, láttam az akadályokat, úgy éreztem, el tudok jutni a döntőig. A testsúlyomat elbírom, elég hatékonyan mozgatom magam, jól koordinált vagyok. Ezért éreztem úgy, hogy nekem ez menni fog. Amikor bejutottam a döntőbe, már játszottam a gondolattal, hátha megnyerem. Csalódás volt leesni. Főleg azért, mert a kapkodás okozta. Meg kellett volna csinálnom. Akkor már időre mentünk, de közben nem láttuk, hány másodpercet használtunk el. Tíz emberből hét ugyanott esett le, mert mindenki kapkodott.

– Testnevelő tanár, ez az Ön sportja? Hogyan jött az ötlet, hogy jelentkezzen?

– Barátom hívta fel a figyelmemet a Ninja Warriorra, aztán megnéztem, miről szól, és tetszett. Mindig is szerettem az akadálypályákat, a játszótéren nőttem fel. Sokan unszoltak, és úgy éreztem, menne, bár a fő sportágam egészen más volt, az egyetem végéig a labdarúgás. Aztán jött a síelés, barlangászat, vitorlázás, siklóernyőzés, amelyek kicsit talán közelebb állnak ehhez a küzdelemhez. Két éve rendszeresen járok egy cross tréning nevű edzésre, ami szintén saját testsúlyos edzés. Ez tekinthető leginkább készülésnek, de a verseny előtti közvetlen két hónapot a piarista vitorlástáborban töltöttem oktatással.

– Említette a gyerekkori játszóterezést – így kezdődött a kapcsolata a sporttal?

– Igen, közelünkben volt egy játszótér, rengeteget fociztam, minden délutánomat tanulás után ott töltöttem, és az iskolában is – általánosba a Patronába, gimnáziumba a piaristákhoz jártam – minden elképzelhető sportversenyen ott voltam. A családdal rengeteget kirándultunk, mozogtunk, és benne voltam a cserkészetben is. Az egyetemig nem voltam igazolt sportoló. A szüleim az iskolára, nyelv- és zenetanulásra tették a hangsúlyt. A továbbtanulás volt a cél, de nem a testneveléssel, hanem az orvosin. Sokáig én is úgy gondoltam, ott szeretném folytatni, az érettségiig kémia-biosz fakultációra jártam, utána döntöttem el, hogy másba fogok. Otthon folyamatosan voltak ebből vitáink, ma már megértem álláspontjukat.

– Minek a hatására változtatott az első elhatározáson?

– A testnevelő tanár osztályfőnököm, Szakács Zoltán hatása volt. Ő ma is kollégám, és már bérmaapám is. Akkor még egyedülálló volt, rengeteg időt töltött velünk. Volt olyan nyár, hogy négy túrát is szervezett, egy evezőst, egy biciklist, egy magashegyit és egy balatoni lazulóst. Tetszett, hogy az egész életét sportolással tölti. A gyerekekkel is szerettem foglalkozni, ezt megmutatta a cserkészet.

– A szülők nyilván nem örültek a változtatásnak. Mit szóltak?

– Valóban, először nagyon nem. Arra kértek, gondoljam át még egyszer. Mikor másodjára átbeszéltük, elfogadták, bár nem kitörő örömmel. Bíztak bennem, hogy ebből is valami jót fogok kihozni, mert kezdetben csak azt tudtam, valamit a sporttal akarok kezdeni. A tanárság később jött, és azt hiszem, a szüleim ekkor nyugodtak bele.

– Diákjai sorfalat álltak, úgy várták a döntőt követően, és a tévé előtt izgultak tanárukért. Bejött a tanárság?

– A diákokat igyekszem úgy tanítani, hogy a testnevelési óra ne csak a mozgásról szóljon. Kapjanak a sporttal, testükkel, fizikai állapotukkal kapcsolatos egyéb információkat is. Például az olimpiai bajnokokról, vagy akár Széchenyiről, aki nagy sportoló volt. Remélem azt is, hogy a versenyen való részvételem motiválja őket. Azt azért nem gondolom, hogy a Ninja Warrior a legjobb példa. Egy magyar bajnokságban vagy nemzetközi versenyen elért eredmény sokkal nívósabb. A Ninja Warriort én játéknak fogtam fel. De abból a szempontból mindenképpen hasznos, hogy látják a fiúk, én is aktív részese vagyok a sportnak, nem csak tőlük várom el, hogy az órán valamit nyújtsanak. Én is próbálom magamat fejleszteni, versenyezni, igyekszem valamit letenni.

– Testnevelőként jónak tartja a fizikum fejlődése szempontjából a ma divatos mozgásformákat, mint ez az akadálypálya, a parkour vagy a street workout?

– Én a kalandparkokat is nagyon szeretem. Azt a sportolót tartom különösen nagyra, aki elbírja a saját testsúlyát, illetve azt jól koordinálja. Már az nagyon jó, ha a gyerek felmászik a fára, és ott cseresznyét szed. Ez is fejleszti. Fontos, hogy az ember minél többet sportoljon. A jó sportoló gyerekek általában jó tanulók is. Szülőként azt kell elfogadni, hogy nem feltétlenül baj az, ha nem kitűnő a bizonyítvány. Fejlődjön, tanuljon, nem baj, ha négyesek is vannak, de a sport nagyon fontos, azt nem lehet elhagyni.

– Milyen tervei vannak a jövőben? Lesz a Ninjának utóélete?

– Nem tudom, lesz-e következő verseny. Most úgy látom, én nem indulok el ismét. Ez egyszeri alkalom, jó móka volt. Néhány döntős létrehozott egy csoportot, Hungarian Ninja Challenge a nevük, benne vagyok én is. Havonta szerveznek versenyeket, tervezem, hogy egyszer elmegyek, a hangulat miatt, és mert szeretem az akadálypályákat. Jobban érzem magam a Balatonon a gyerekekkel a vitorlástáborban, az iskola ugyanis folyamatosan kínál nyaranta turnusokat. Abban lehet utóélete, hogy a lelkes osztályoknak szerveznék házi versenyt.

Fotó: Lambert Attila, TV2

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
otszazan-az-egymilliobol-rozsafuzert-imadkozo-gyermekek-tanusagtetele-szolnokon
Ötszázan az egymillióból – Rózsafüzért imádkozó gyermekek tanúságtétele Szolnokon

A Magyar Katolikus Egyház is csatlakozott a kezdeményezéshez, amelynek keretében október 18-án világszerte gyermekek imádkozzák együtt a rózsafüzért a világ egységéért és békéjéért. Az „Egymillió gyermek imádkozza a rózsafüzért” imalánc egyik hazai helyszínére, Szolnokra látogattunk.

2018. október 18. csütörtök
ujabb-vilagmeretu-szentsegimadasra-hivnak-krisztus-kiraly-founnepenek-eloestejen
Újabb világméretű szentségimádásra hívnak Krisztus Király főünnepének előestéjén

Egyórás szentségimádásra hívnak Krisztus Király főünnepének előestéjén, november 24-én, szombaton a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve az esemény szervezői.

2018. október 18. csütörtök