Százkét évnyi hit

Nézőpont – 2024. március 18., hétfő | 20:40

A Gyulafehérvári Caritas csíkszéki csoportjának egyik legidősebb gondozottja Erzsi néni, aki idén januárban töltötte be 102. életévét. Kilenc éve fekszik ágyban, és bár pár éve a látását is elveszítette, hite ma is töretlen. Az idős asszonnyal a Caritas munkatársa, György Mária Angéla beszélgetett. A segélyszervezet honlapján március 15-én közreadott interjút szerkesztett formában olvashatják.

Tudunk boldogok lenni anélkül, hogy a naplementében gyönyörködünk a tengerparton? Tudunk boldogok lenni anélkül, hogy magunkra fújjuk kedvenc parfümünk? Tudunk boldogok lenni anélkül, hogy látnánk a csillagokat? Erzsi néni bebizonyította, hogy igen: számára a boldogságot nem az anyagi javak és az élvezetek jelentik, hanem hitéből fakadó életszeretete, rokonai és szomszédai látogatásai, és hogy napjait a lányával tölti. Büszkén számol be a kilenc unokájáról, a tizenöt dédunokájáról és a három ükunokájáról.

– Erzsi néni, meséljen a gyerekkoráról.

– 1922. január 23-án születtem, reggel 11 órakor Csekefalvába. Tizenhárman születtünk, de ötön éltünk csak meg. Messze fent laktunk, ahol a koldus megtért, onnan jártunk gyalog két kilométert az iskolába, télen-nyáron. Akkor még bicikli sem volt, esetleg csak egynek a faluban. Reggeltől estig ott voltunk az iskolában. S aztán gazdálkodtunk. Nekünk dolgozni kellett akkor, nem játszódtunk. Kézzel kaszáltak, úgy szedtük fel a gabonát, nem volt ilyen kényelmes minden. Kendert termeltünk, azt kidolgoztuk, fontunk. Nem nőttünk fel olyan könnyen, mint most.

Édesapámék – nyugodjanak csendesen – a mulatságot is szerették, de a templomot is. Nálunk nem volt pardon, vasárnap mind misére kellett menni. S úgy kellett főzni, hogy senki honn nem maradt.

– Hogyan telt a fiatalság?

– Fontunk-köttünk, mezőre jártunk, gazdálkodtunk. Olyan jó volt! Mentünk a fonóba, jöttek a legények, az orsót elvették, azt ki kellett váltani, ha nem, a kapusasra felfonták a fonalat. Énekeltünk, meséltünk, a legények kártyáztak. Télen kimentünk szánkázni. Hazamentünk, elévettem a szalonnát, kenyeret, hagymát, ettünk, jót mulattunk, s azzal mindenki ment haza. Aztán olyan is volt, hogy a legények hazakísértek. Főtt a káposzta vacsorára a gócalján. Annak széles kéménye volt, a legények meg rosszfélék voltak, felmentek a híjúba, s kankóval a káposztából kilopkodtak.

Aztán sokat dolgoztam a kollektívbe’, majd az óvodába’. Akkor egy óvoda volt, egy óvónő, s annyi gyermek, mint a csepegés. Én főztem, dada voltam, lefektettem a gyermekeket aludni, uzsonnát adtam; mikor felébredtek, megmosdattam, hogy tisztán menjenek haza. Sokat dolgoztam, de Isten segítségével mindig bírtam.

– Akkoriban a lányoknak kellett menniük szolgálni. Erzsi néni sem maradhatott itthon.

– Nem biza. Régen úgy tartották, ha a leány nem szolgált, nem tudott semmit, s ha a legény nem volt katona, az sem. Voltam Bukarestben s Brassóban szolgálni. Úgy-ahogy megtanultam románul, s még most is tudok, hála Istennek. Szerencsémre Bukarestben, ahol szolgáltam, azzal szembe’ volt egy parfümgyár, abba’ dolgozott egy magyar asszony, ő segített. Aztán jött a magyar világ, s haza kellett jöjjünk, mert lezárták a határt…

Én alig vártam, hogy magyar állampolgár legyek. Addig-addig, hogy egyszer csak sikerült: 100 esztendős koromban lettem magyar állampolgár. Székely ruhába öltöztem. Életemben soha nem voltam olyan boldog, mint akkor.

– Erzsi néni a háború kitörésekor fiatalasszony volt. Hogyan emlékezik vissza?

– Elvitték édesapámat is, a testvéreimet is. Édesanyámmal ketten maradtunk… Az öcsémet lehívták a piacra leventeoktatásra, s onnan, se szó se beszéd, úgy elvitték, hogy három év múlva jött haza. Nem tudtunk róluk semmit. Édesapám is három év múlva jött haza Oroszországból, ő az orvos mellett volt asszisztencia. Csobányosból a sebesülteket kihozták, a népőrök engem is vittek, kellett segíteni kötözni. Nem volt könnyű az élet, szegénység volt; ami kevéske volt, azt is elvitték, s mit adtak, s mit nem. Olyan is volt, hogy édesanyám két lemaradott katonát megsajnált, a hátsó kapunkon bejöttek, s adott nekik ruhát s ételt.

Volt egy csomó gabona, azt megőrlettük lisztnek, s akkor nekiálltak s elvitték az összes lisztet, s mi kellett várjunk, hogy jegyre kapjunk. Vagy olyan is volt, hogy volt egy anyadisznónk tizenkét malaccal, s hogy ne vigyék el őket is, hátracsaptuk a kertbe, a pityóka közé. Kínlódtunk sokat, s akkor aztán még szárazság is volt. Pityókahéjat ültettük el, s abból lett pityóka. Az öcsém szabó volt, egy kas pityókáért varrt meg egy rend ruhát. Egyáltalán nem volt könnyű.

– A rózsafüzér elmaradhatatlan társ. A hit milyen szerepet játszott és játszik Erzsi néni életében?

– Egy nap háromszor vagy négyszer is elmondom a rózsafüzért.

Az Isten az imádságot meghallgassa, az nem hull a porba.

A Jóisten megadta nekem, hogy mindenek között megéltem ezt a jó öregkort, és remélem megadja, hogy még éljek. Én szeretem az életet, nem untam meg. Szeretek Istennel lenni, kezébe ajánlom magam, ameddig akarja, addig maradok. Egész nap imádkozom, mindenkiért. Én csak kérni tudom a Szűzanyát és az ő Szent Fiát további segítő kegyelemért. Imádkozom az ifjúságért is, hogy szeressék egymást.

– És mi a hosszú élet titka? – tettem fel én is, biztosan nem elsőként, Erzsi néninek a kérdést.

– Legyünk türelmesek, becsüljünk meg mindent, hálálkodni kell, s egymást szeretni. Nyugodt kell maradni. És sokat kell imádkozni

 – válaszolta.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Caritas-ab.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria