Üzenet Valentin-napra a Kovordányi–Káplár házaspártól: A mai napig randira hívom a feleségem

– Miért kérdezed, ki az a lány?

– Mert ő lesz a feleségem.

1997. január vége volt, a budapesti Fő utcai görögkatolikus templomból hömpölygött kifelé a tömeg. Volt ott egy sötétkék télikabátos lány, aki körül megállt a levegő.

„Egy kicsit világosabb volt körülötte minden. Volt egy erős kisugárzása, mindenkire odafigyelt, ez a lelki szépség fogott meg azonnal” – Kovordányi Miklós öccsével, Gyurival együtt 

ott helyben elkezdte szövögetni a terveket, hogyan lehetne megismerkedni a lánnyal.

Egy színházi programot választottak, és nem bízták a véletlenre a nemi arányokat sem: három lány és három fiú indult el a Várba pár héttel később.

A darab szörnyű volt, ezért Káplár Rita és barátnője a szünetben le akart lépni. A fiúk mindent bedobtak, hogy maradásra bírják őket, mert a terv szerint Miklós hazakíséri Ritát, közben lebilincselő és egyben szórakoztató beszélgetésbe bonyolódnak. A kísérés összejött, a csevegés nem: Rita szörnyen fázott, ezért nem volt épp szószátyár kedvében.

Akkor azt hittem, ez a hajó elment. Kínosan végigfecsegtem az egész utat. A harmadik randinkon Rita másfél órát késett.

A mobiltelefon előtti kőkorszakban egyet tehetett a férfi: megvárta a lányt.”

Udvarlás egy életen át

Rita tényleg elég lassan rázódott bele a közös történetükbe. „Azt gondoltam a szerelemről, hogy tényleg meglátod a szőke herceget fehér lovon, beüt a krach, egymásba esünk, és boldogan élünk. Hát Mikivel semmi ilyet nem éreztem. Amikor viszont elváltunk, nagy hiányérzetem támadt.”

Miklós szerint az udvarlási szakasz kulcsfontosságú.

Meg kell mutatnia a fiúnak, ő miért jobb másoknál, a lány miért mellette döntsön. Én a mai napig meglepem a feleségem, randira hívom.

A múltkor a Dumaszínházba vettem jegyeket, de elmaradt, ezért elvittem az Etele Plazába. Fontos, hogy évtizedek után is rendszeresen kilépjünk az otthon falai közül, sétáljunk, beszélgessünk, kettesben, gyerekek nélkül figyeljünk egymásra.”

Habár mindketten reál beállítottságúak, hisz Miklós mérnök, Rita pedig matematika–fizika tanár, az irodalom és a művészet a közös szenvedélyük. Máriahalmi házukban, amelyet Miklós tervezett és épített, hegyet lehet építeni a társasjátékokból is: nagy kedvencek a Century, a Ticket to Ride vagy a Rizikó. Ha az öt gyerekből egynek sincs kedve játszani, simán leülnek kettesben.

„Nem mindig jó Mikivel játszani, mert bár szeretem, hogy észember, néha állati frusztráló, hogy túl ügyesen játszik” – mondja Rita.

Ha elkezdesz dekázni a labdával

Persze az első évek nem a játékról szóltak. Rita tíz évet töltött otthon az öt gyermekkel, és elveszítette az önbizalmát. „Amikor jött egy ajánlat, hogy fizikatanárként dolgozhatnék egy suliban, nem mertem elfogadni, nem tudtam, képes vagyok-e még dolgozni. De Miki támogatott, hogy fogadjam el. És szépen lassan átalakítottunk mindent: a házimunkát, amit addig egyedül vittem, felosztottuk. Volt egy kerek tábla, hogy kinek mi a feladata, sorsoltunk. Mindenki mindennap mást csinált.”

Akkorra Miki is rádöbbent, hogy a pénz nem számít annyit, fontosabb, hogy a család együtt legyen.

Mert ő is hajlamos volt belecsúszni a túlórákba, a hétvégi hajtásba. Váltani kellett. „Egy házasságban nem nagy dobásokra van szükség, hanem sok kicsi teljesíthetőre. Nem Los Angelesbe kell vinnem a feleségem, elég az Etele Plaza. Focista hasonlattal: ha dekázni kezdesz, nem nagyokat rúgsz a labdába, hanem kicsiket. Így sokáig a levegőben tudod tartani a labdát. Ha egy nagyot rúgsz, nagyot száll, és talán még egyet tudsz bele rúgni, de ennyi.”

Miklós ezért dekázik: ha megpihen a kertben kedvenc hobbijával, a rózsák gondozásával, a legszebb virágot levágja, és Ritának adja.

Induljunk el egymás felé

Miklós büszkén mutatja, milyen megoldásokat tervezett, hogy a lenyűgöző ház mindenkinek élhető legyen. De nagy mélypont volt, amikor valamit elkészített, Rita pedig teljesen másra gondolt. „»Igen, de nem ilyet szerettem volna«, mondta. Az letaglózott.”

Rita az első kisgyerekes évekből idéz fel sérelmeket. „Újpesten laktunk, első gyerek, Miki későn jár haza, és várom, gyűlik-gyűlik hónapokon át, aztán kirobbanok. Este bocsánatot kértem, ő viszont elaludt bocsánatkérés nélkül. Annyira belehergeltem magam, hogy zokogni kezdtem, ő meg felébredt, és nem értette, mi bajom. Másképp működtünk, mást hoztunk.

Akkor volt egy sírós-ölelgetős beszélgetés, és megfogadtuk, hogy soha többé nem fekszünk le úgy, hogy valakiben harag van.

Legalább arról biztosítsuk a másikat, hogy szeretjük. Lehet, hogy most nehéz, de induljunk el egymás felé.”

A közös szenvedély a társastánc: a nagy kedvencek az angolkeringő, a csacsacsa, a rumba és a jive. A tánc eredetileg Rita hobbija volt, és Miklós óriási erőfeszítésekkel érte be a feleségét.

„És mindenkinek legyen külön hobbija is. Nekem az elmúlt években ez az amerikai futball lett: éjjel, négy órán át nézem. De ezt is el kellett fogadtatni és megértetni a feleségemmel.”

„Mert én meg azt láttam, hogy jön haza, köszönés nélkül be a hálószobába, dugó a fülbe és se kép, se hang.”

„Én meg azon puffogtam, hogy nem igaz, hogy heti négy órát nem lehet nyugiban az ember. Na, ezért kell kommunikálni. Rita is elmegy sportolni vagy barátnőzni.”

„De nekem a barátnőim helyben vannak a suliban, lyukasórában! Terveztem valamit estére, te meg bezúztál focit nézni.”

„De ha kocsmába járnék, mert ott lennének a haverok?”
„Az más minőség lenne, szívem!”

(Nevetés.)

Szerző: Varró Szilvia

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír