Istent mindig megszólíthatjuk – Rózsa Huba előadása a Pázmányon

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A professzor emlékeztetett rá: a mai emberiség istenképe Izrael és az Egyház istentapasztalatára megy vissza, amelyet az Ó- és az Újszövetség bibliai hagyományában találunk meg. Amikor az egyetlen, személyes és világfeletti Istenről beszélünk – legyen valaki hívő vagy nem hívő –, akkor mindig arra az ismeretre megyünk vissza, amelynek a Bibliából váltunk részesévé.

Rózsa Huba leszögezte: az egyetlen Isten ismerete áll a bibliai kinyilatkoztatás élén, amelynek megjelenése forradalmi pillanat az emberiség történetében. Teljesen átformálta az Abszolútumról (Isten), a világról és az emberről vallott látásmódunkat. Az Ószövetség Bibliájában ennek kijelentését legteljesebb megfogalmazásokban a Második Törvénykönyvben, azaz Mózes ötödik könyvében, Izajás próféta könyvében és a Teremtés első könyvének első versében találjuk. Mózes ötödik könyvében olvashatjuk az Ószövetség legősibb, a babiloni fogság idején keletkezett monoteista kijelentését: „Az Úr az Isten, és nincs rajta kívül senki” (MTörv 4,35,39). Ugyanitt szerepel a következő felhívás: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6,5). Ezt a legfőbb parancsot Jézus is megerősíti, és ezt egészíti ki a felebaráti szeretet parancsával. Ebben a hitbeli elkötelezettségben Isten a személyes „Te” – egyes szám második személyben –, akihez az ember fordulhat, és akit megszólíthat. Az Újszövetségben Isten megszólíthatóságának legszebb kifejezése a Jézus tanította „Miatyánk” imádság (Mt 6,9–13).

A bibliai monoteista istenismeret első alapvető vonása, hogy Isten a történelem ura és irányítója – folytatta Rózsa Huba. – A bibliai hittapasztalat egy olyan világgal számol, amelyben a jó mellett a rossz is tevékeny, és mindig útjában áll annak, amit Isten az üdvösségre hívott embernek szánt. Az emberiség nem mindig képes ennek a rossznak ellenállni vagy azt kézben tartani. Ezért a történelem felett álló és a történelemben tevékeny Isten segítségére szorul, aki a történelem erőit irányítja, a jó mellett áll, a rosszat pedig elhárítja, és az emberiséget a beteljesedéshez vezeti. A bibliai istentapasztalatban vezető felismerés, hogy az egyetlen, világfeletti és személyes Isten üdvözítő Isten is. Nemcsak megteremtette a világot, és benne létrehozta az embert, de folyamatos gondviseléssel kíséri sorsát. Isten üdvözítő volta abban nyilvánul meg, hogy az ember életét nem nézi távolságtartással, hanem megszólítja őt, és Ő is megszólítható. Meghívja és iránta való elkötelezettségre szólítja az embert; az emberi történelmet irányítja, s ezáltal a történelem üdvtörténetté válik.

Az üdvözítő Isten egyik vonása az emberi sorstól való megindultság. A prófétai igehirdetés különböző formában juttatja kifejezésre ezt a megindultságot. Meggyőző erővel ecsetelik, hogy Istent mennyire megérinti az emberi sors és a történelem – a haragtól egészen az együttérző szenvedésig. Jeremiás igehirdetésében különösen megmutatkozik Isten megindultsága abban, hogy Izrael elhagyta őt. Isten vívódásáról az ítélet és szeretet között így prófétál: „De hát nem oly kedves fiam nekem Efraim, és nem oly dédelgetett gyermekem, hogy minden megfenyítés után meg ne kellene róla emlékeznem? Szívemnek meg kell indulnia, meg kell könyörülnöm rajta – mondja az Úr” (Jer 31,20). Az üdvözítő Isten képe a legbeszédesebben Jézus példabeszédeiben tárul fel, melyek világosan tanúskodnak Isten emberiség felé forduló üdvözítő szándékáról, irgalmáról, szeretetéről, megbocsátó jóságáról. Kiemelendő a tékozló fiúról (Lk 15,11–32), a századik bárányról (uo. 15,1–7) és a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd (uo. 20,9–19) – emlékeztetett a professzor.

Majd kitért az Ószövetség ítélkező, erőszakot alkalmazó, bosszúálló istenképére is. Kifejtette: amikor az erről szóló bibliai szövegeket olvassuk, szem előtt kell tartani, hogy a bibliai hagyomány egészében az egyetlen üdvözítő Istenről tanít, akinek az az akarata, hogy az egész emberiséget megmentse, és beteljesedett életre vezesse. Ez a látásmód meghatározza a negatív jelentésű szövegek értelmezését, és elhárítja, hogy megmaradjunk a bosszúálló és erőszakot alkalmazó Isten arculatánál, amelyet együtt kell látnunk a mindenkit üdvözíteni akaró Isten hitével.

Nagysikerű előadásának befejező részében Rózsa Huba azt vizsgálta, mit adott Jézus – s rajta keresztül a kereszténység – az Ószövetségtől öröklött monoteisztikus istenismerethez, illetve -eszméhez. Kiemelte: Jézus Istenről mint Atyáról beszél, és magát mint Fiút az Atyával egyenlőnek tartja. Azt mondja ugyanis, hogy senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és az, akinek az Atya ki akarja nyilatkoztatni. Jézus tanítása Istenről nem csupán egy ember ihletett felismerése, hanem Jézusban olyan valaki szól hozzánk, aki az Isten életének részese, és ennek tapasztalatából beszél. Jézus ezzel a monoteisztikus istenképet különleges módon gazdagította, ugyanakkor az ószövetségi kinyilatkoztatással való összefüggést is állítja. Jézus Krisztus Istene az, aki a világot teremtette, aki Ábrahámot meghívta és szólította, aki Izraelt egész története folyamán vezette és tanításával irányította, és végül Jézus Krisztusban a beteljesedéshez vezette. Mindez azt is jelenti, hogy ettől fogva Istenhez már csak Jézus Krisztuson keresztül van utunk. Ebben azt is felismerjük, amit Pál apostol mond, hogy Jézus a láthatatlan Isten képmása, vagyis a Fiú Jézus Krisztusban az Isten arculatát tükrözi, és Isten a maga üdvözítő valóságát akarta benne számunkra közölni.

Végezetül a professzor idézte Szent II. János Pál pápát, aki egyszer a kérdésre, miben áll a hívő ember többlete a nem hívő emberhez viszonyítva, azt válaszolta: abban, hogy a végtelen és szerető Istent minden időben, minden helyzetben és mindenhol megszólíthatja. Rózsa Huba hozzátette: ennek igazságát az a hittapasztalat támasztja alá, amelyet az Ó- és Újszövetség Bibliájából merítünk.

Fotó: Thaler Tamás

Bodnár Dániel/Magyar Kurír