Elhunyt Frank Pál

Frank Pál Újkígyóson született 1928. december 11-én, első szerzetesi fogadalmát 1949. augusztus 16-án tette le a Vas megyei Tanakajdon, majd 1958. augusztus 25-én örökfogadalmat tett Budapesten. Pappá szentelése 1957. június 16-án volt Egerben.

Temetéséről később ad hírt a Szent Istvánról elnevezett Magyar szalézi Tartomány.

Rendtársa, Csány Péter szalézi szerzetes pap készítette Frank Pállal az alábbi interjút Óbudán, pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából 2007-ben:

– 1928-ban születtem a Békés megyei Újkígyóson hatgyermekes, vallásos családban. A család meghatározó jelentőségű volt életemre és hivatásomra. Apai nagyanyánk rózsafüzér társulati vezető és előimádkozó volt, és én gyakran és már elég fiatalon részt vettem vele az imádságokon. Érdekes, hogy pont engem, a sorrendben negyedik gyermeket a jó Isten talán már ekkor kiszemelt magának. Ahogy az az esetek többségében lenni szokott, elsősorban édesanyám jóságos, szelíd lelkisége és határozott, rendszerető és csöndes embersége meghatározó volt számomra, de apám szorgalmas és tisztakezű életáldozata is nagyszerűen illeszkedett hozzá.

– Mi terelt kimondottan a papi hivatás irányába?

– Ha számot vetek magammal, akkor mindig apai nagymamámra kell visszatérnem, aki az imádság szeretetét belém plántálta. De voltak egyéb jelei is hivatásbeli érdeklődésemnek: gyerekként készítettem házi oltárt magamnak, a virágos kertbe kis kápolnát építettem, kisiskolásként önállóan eljártam a májusi litániákra és a keresztútra. És még valami, ami egészen megdöbbentő dolognak számít mindmáig hivatásomban. Anyai nagymamám vak volt. Húsz évig nem látott semmit. Egy alkalommal, amikor harmadik-negyedikesként a szomszéd faluban látogatóban voltunk nála, sorban – mint mindig – odamentünk hozzá, megtapogatott minket, hogy megtapasztalja, mennyit nőttünk, és – ez élesen megmaradt bennem – nálam rákérdezett: „Ugye, Te pap leszel?!”

– Hogyan tudtad tervedet megvalósítani?

– Nyolc elemi után a tanítóm ajánlotta fel, hogy a középiskola elvégzését elősegítendő maga vállalja fel a polgári iskolai vizsgákra való előkészület költségeit. A négy polgári iskolai év után a plébánosom támogatott a papság felé vezető úton, és így kerültem két évre diákként és kollégistaként a gyulai szalézi intézetbe. Itt döntöttem a második évben, hogy szalézi leszek. Az engem támogató plébánosnak ezt nehezen mertem elmondani, ő azonban – aki valamikor maga is szerzetes akart lenni – megnyugtatott, áldását adta rám.

– Mi miatt döntöttél a szaléziak mellett?

– Együtt éltek velünk, és így beleláthattam szegénységben és munkában eltöltött életükbe, igyekezetükbe, lelkesedésükbe, és ez 18 éves fejjel megtetszett nekem. Tanakajdon kezdtem a noviciátust 1948-ban, ahová savtúltengéses panaszokkal vonultam be, de ott csodálatos módon elhagyott ez a betegség; ott nagyon jól éreztem magam. Mezőnyárádon ért minket a szerzetesrendet felfüggesztő rendelet. Bennem egy világ omlott össze, amikor szélnek eresztettek minket. Plébánosom ekkor is tartotta bennem a lelket. A váci szemináriumba többedmagammal fogadott be és jószándékkal tolerált minket a nemeslelkű püspök, Dr. Pétery József, pedig elvileg a szerzetesi kispapokat nem lett volna szabad felvennie.

– Mi minden fért bele papi szolgálatod ötven évébe, amellett, hogy például Farmoson többek között ministránsod volt Borókai Gábor vagy az újonnan kinevezett országos rendőrfőkapitány (Bencze József – a szerk.)...

– Négy helyen voltam kápláni állásban összesen tizenegy évig: Szegváron, Isaszegen, Dunaharasztin és Farmoson, és három plébániát vezethettem: Újszilváson hét évig, Tápiógyörgyén 14 évig, majd amikor 1990-ben a magyar tartomány újjáéledt, azonnal jeleztem, hogy visszatérek a rendi szolgálatra, és így kerültem Pestszentlőrinc-Szemere telepre, ahol 16 éven keresztül voltam igazgató-plébános. Híveimmel Magyarország majd’ minden Mária-kegyhelyét meglátogattuk. Ilyenkor a szomszéd plébániákkal összefogtunk, és három-négy busznyi saját zarándokcsoportot szerveztünk a nagyobb ünnepek környékén.

– Érkezésed óta szembetűnő és egyben lélekemelő templomunkban, illetve a rendház környékén, hogy nálad a lelkek szolgálatával mintha szorosan együtt járna a virágok szeretete és kitartó gondozása. Hibiszkusz, mályva, klívia, hagymás növények, dália, hortenzia, rózsák vallhatnának maguk erről...

– A virág családi örökség: anyai nagyapám nagyon szerette a növényeket, és mivel gazdálkodó ember volt, már az 1900-as években nagyon szép gyümölcsös- és rózsáskertje volt. Nekünk is szép kertünk volt. Káplán koromban mindenütt, ahol csak tehettem, létrehoztam egy virágoskertet. Nyombélfekéllyel küszködtem gyerekkorom óta, és ez a fajta fizikai tevékenység mindig regeneráló hatást tett rám. Volt egy hasonló cipőben járó pap barátom – nekünk ez volt a hobbink, nem utazgattunk. Szeretem a szépet, és praktikus is volt a templom díszítésére kamatoztatni.

– Pali atya, te amellett, hogy a kórház lelkésze vagy, minden lelkipásztori munkára, helyettesítésre készséggel jelentkezel. Szeretnek és keresnek a hívek. Mi a papi jelmondatod?

– Szent Pál mondata állt mindig közel a szívemhez: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” (1Kor 15, 10a) Ha tényleg lettem valami, Isten által meghívott és kiemelt pap, azt nem saját erőmnek, hanem a Gondviselés kegyelmének köszönhetem.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír