A háború arcai

Bejrútban járva egy-egy épületen ma is láthatóak a véres polgárháború (1975–1990) nyomai. A történteknek utánaolvasva a háború tragédiája kézzelfogható közelségbe került számomra. Legalábbis úgy gondoltam. Amikor szembesültem a történelmi leírások „statisztikáival”, sztoikus nyugalommal vettem tudomásul az elfogadhatatlant, az egyes emberek szenvedését, halálát.

Amikor aztán az utcákat jártuk libanoni maronita kísérőmmel, aki ama véres tizenöt évben volt fiatal, egy-egy kő, épület, utcasarok láttán egyre-másra szakadtak fel belőle a személyes emlékek. Az egyik helyen mindennap kúszva mentek kenyérért, a másik helyen halálos lövés érte iskolatársát… Ekkor délibábként derengett fel bennem a háború igazi arca, a véres pusztítás, amely lassan gyógyuló, és soha el nem múló sebet ejt az emberen.

A napokban aztán egy másik szempontból is szembesülhettünk a helyzettel: a hidegháború óta nem volt a világon olyan jelentős a pusztító fegyverek importja és exportja, mint napjainkban – állítja egy friss jelentés. A pusztító fegyverek kategóriájába a rakéták, a vadászgépek, a tengeralattjárók és a légvédelmi rendszerek különböző fajtáit sorolja a beszámolót készítő Stockholmi Nemzetközi Béke Kutató Intézet (SIPRI). Az 1990-óta nem tapasztalt fellendülés egyik legfőbb „piaca” a Közel-Kelet. Legfőbb motorja és haszonélvezője pedig két ország: az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország. A tengeren túl az utóbbi években a legjobb befektetésnek a „bombabiztos” hozamokat nyújtó hadiipari óriások részvényei számítanak.

A térségben járva mindenütt az tapasztaljuk, hogy a háborútól sokat szenvedett libanoni lakosság és az ott élő több millió menekült békéért kiáltó hangja egybecseng az Egyház hangjával. Ezt a hangot erősítette fel a minap budapesti tanúságtételén II. Ignác Efrém szír ortodox pátriárka. (Az egyházfő látogatásáról szóló tudósításunk ITT olvasható – a szerk.).

A helyzet paradox: sokszor éppen azoktól a megváltónak hitt hatalmaktól várjuk a béke megteremtését, amelyek az utóbbi években a gonosz elleni harc, a keresztény értékek védelmezőiként határozzák meg magukat, ám korábban fegyverekkel ágyaztak meg a konfliktusoknak, most pedig ugyancsak fegyverekkel próbálják megoldani, vagy esetleg konzerválni azokat.

Mi, keresztények nem mondhatunk le arról a reményről, amelyet a 20–21. századi pápák egytől egyig hangsúlyoztak: a gyűlölet gyűlöletet szül, a fegyveres konfliktus háborút. Nekünk, keresztényeknek az imádság az egyetlen „fegyverünk”. Bármilyen reménytelennek is látszik egy helyzet, mindig lehetőségünk van arra, hogy imáinkkal Istenhez forduljunk, és ezt felelősségünk tudatában meg is kell tennünk. A reménységünket mi nem a háborúkból és fegyveres konfliktusokból élő hatalmasságoktól várjuk, hanem Jézus Krisztustól, az egyedüli Megváltótól. A nagyhatalmaknak pedig nem naivitásból, hanem a remény embereiként XII. Piusz figyelmeztető szavait ajánljuk megszívlelésre: „Békével nem megy tönkre semmi sem; háborúval minden megsemmisülhet.”

Fotó: The Daily Star Lebanon

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. március 5-i számában jelent meg.