XVI. Benedek a 2005. december 22-én a Római Kúria munkatársai előtt elmondott „évértékelő” beszédében a II. Vatikáni Zsinat negyvenedik évfordulója kapcsán fejtette ki, mit tekint ezen meghatározó egyházi esemény helyes értelmezésének. Súlyát az adja, hogy olyan teológustól származik, aki fontos szerepet játszott magán a zsinaton, illetve az utána következő időszakban, ma pedig Péter apostol utódaként az egyház egységének őrzője. A Szentatya egyik bizalmasának számító Camillo Ruini bíboros, római helynök (és nemsokkal ezelőttig az Olasz Püspöki Konferencia elnöke) pedig egyenesen a pápa legjelentősebb megnyilatkozásai közé sorolta.

Beszédében a Szentatya megállapítja, hogy a II. Vatikáni Zsinat recepciója az egyház jelentős szegmenseiben nehezen ment végbe, aminek okát a zsinat két ellentétes, „egymással szembenálló és vitázó” értelmezésében, hermeneutikájában látja. Az egyiket a „szakítás és törés hermeneutikájának”, a másikat a „reform hermeneutikájának” nevezi. Az egyik, amelyik elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáit is, „zűrzavart okozott”, a másik „csendben ugyan, de egyre láthatóbb módon gyümölcsöt hozott”.

A reform hermeneutikája értelmében „az egyház a folytonosságban újul meg, növekszik és fejlődik az időben, miközben ugyanaz marad: Isten vándorló népe”. A szakítás hermeneutikája ellenben különbséget tesz, s egyben törést okoz a zsinat előtti és a zsinat utáni egyház között. Azt állítja, hogy „maguk a zsinati szövegek még nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét”, a zsinati áramlatok közötti kompromisszumok eredményeként születtek, amelyek „számos múltbeli, de immár haszontalan dolgot is magukkal vonszolnak”. Ezen álláspont szerint tehát „nem a zsinat szövegeit, hanem azok szellemét kellene követni”, amely a dokumentumokon túlmutató újdonságok felé tör.

Benedek pápa szerint ez az értelmezési mód inkább valamiféle alkotmányozó gyűléshez hasonlítaná a zsinatot, „ami a zsinatnak mint olyannak gyökeres félreértése”. Hiszen egy alkotmányozó gyűlés tagjainak a néptől van felhatalmazásuk, hogy a régi alkotmány helyébe újat állítsanak, azonban a zsinati atyáknak ilyen felhatalmazásuk nem volt senki részéről. Ugyanis „az egyház lényegi alkotmánya az Úrtól származik”, a püspökök feladata pedig, hogy ennek az ajándéknak őrzői, gondos sáfárai legyenek. A kapcsolatos evangéliumi példabeszédek (Mt 25,14-30; Lk 19,11-27) mintájára válik érthetővé, hogy a zsinaton is „a dinamizmusnak és a hűségnek eggyé kell válnia”.

A reform hermeneutikáját képviseli mind XXIII. János zsinati nyitó-, mind VI. Pál záróbeszéde. XVI. Benedek szerint mindenütt, ahol ez az értelmezés vezette a zsinat recepcióját új élet fakadt és új gyümölcsök teremtek: „negyven évvel a zsinat után megállapíthatjuk, hogy a pozitívumok nagyobbak és élőbbek, mint azt az 1968 körüli évek nyugtalanságai közepette gondolni lehetett”, és ennek megfelelően „egyre növekszik a zsinat munkája iránti mély hálánk is”.

A Szentatya kifejti, hogy a II. Vatikáni Zsinatnak tulajdonképpen három alapvető kérdéskört kellett újragondolnia: a hit és a modern tudományok, az egyház és a modern állam, továbbá a keresztény hit és a többi világvallás viszonyát. Amikor a zsinat újradefiniálta „az egyház hite és a modern gondolkodás bizonyos lényegi elemei közötti viszonyt” egyben felülvizsgálta, sőt korrigálta is bizonyos történelmi döntéseit, „de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását”. Ennek megfelelően „az egyház mind a zsinat előtt, mind utána ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli egyház”. Továbbra is botránykő maradt (ld. Lk ,34), és „nem is lehetett a zsinat szándéka feloldani ezt az ellentétet az evangélium és az emberre leselkedő veszélyek és tévedések között” – csak az egyház és a világ közötti „téves, vagy felesleges ellentéteket kívánta félretenni”. XVI. Benedek szerint a zsinatnak a modern kor felé tett lépései, amit „pontatlanul a világ felé történő nyitásként állítanak be”, tulajdonképpen a hit és az értelem örök, ám mindig új formában jelentkező problematikájának körébe tartoznak.

Eszerint tehát a Summorum Pontificum rendelkezései a reform hermeneutikájának a liturgiára, a Hittani Kongregáció dokumentuma pedig ugyanennek az egyháztan területére történő alkalmazásaként értelmezhető. Amint azt XVI. Benedek a motuproprio kísérőlevelében megfogalmazza: „A Római Misekönyv két kiadása nem áll ellentmondásban egymással. A liturgia történetét a növekedés és haladás jellemzi, nem pedig a törés. Amit az előző nemzedékek szentnek tartottak, a mi számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet egyik pillanatról a másikra teljes egészében megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni.” És ez tekinthető az egyháztani fogalomtisztázó dokumentum központi gondolatának is: a II. Vatikáni Zsinat „nem megváltoztatni akarta az Egyházról szóló tanítást, hanem kibontani, mélyebben megérteni és gyümölcsözőbben előadni, ezért nem mondható, hogy megváltoztatta volna azt”.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír