Ferenc pápa: Aki megöregszik, vigyáznia kell, nehogy megkeményedjen belül!

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az elmúlt napokban apostoli úton voltam Litvániában, Lettországban és Észtországban, eme baltiaknak nevezett országok függetlensége centenáriumának alkalmából. Ennek a száz évnek a felét előbb a náci, majd a szovjet megszállás igájában élték le. Ezek a népek sokat szenvedtek, ezért az Úr különleges szeretettel nézett le rájuk. Ebben biztos vagyok. Köszönetet mondok a három köztársasági elnöknek, valamint a világi hatóságoknak a kitűnő fogadtatásért, amelyben részem volt. Köszönetet mondok a püspököknek és mindazoknak, akik segítették előkészíteni és lebonyolítani ezt az egyházi eseményt.

Látogatásomra egy nagyon megváltozott helyzetben került sor ahhoz képest, amivel Szent II. János Pál találkozott; ezért küldetésem az volt, hogy ezeknek a népeknek újból az evangélium örömét és a gyengédség, az irgalmasság forradalmát hirdessem, mert a szabadság nem elegendő ahhoz, hogy értelmet és teljességet adjon az életnek a szeretet nélkül, mely mindig Istentől származik. Az evangélium, mely a próbatételek idején erőt ad és vezeti a szabadságért folytatott küzdelmet, a szabadság idején világosság az egyének, a családok, a társadalom mindennapi útja számára, továbbá só, amely ízt ad a mindennapi életnek és megvédi azt a középszerűség és az önzés romlottságától.

Litvániában a katolikusok vannak többségben, míg Lettországban és Észtországban az evangélikusok és az ortodoxok, de sokan közülük eltávolodtak a vallásos élettől. Az a feladat áll tehát előttünk, hogy megerősítsük az összes keresztények közötti egységet, amely már sokat fejlődött az üldöztetés kemény időszakában. Ennek az utazásnak tehát erősen ökumenikus jellege volt, amely alakot öltött a rigai székesegyházban tartott közös imán és a fiatalokkal való találkozón Tallinnban.

A három ország vezetőihez intézett beszédeimben azt emeltem ki, hogy mivel járul hozzá ez a három ország a nemzetek közösségéhez és különösen Európához: próbákat kiált emberi és társadalmi értékekkel. Ösztönöztem az idős és a fiatal nemzedékek közötti párbeszédet, hogy a „gyökerekkel” való kapcsolat továbbra is meg tudja termékenyíteni a jelent és a jövőt. Biztattam őket, hogy a szabadságot mindig kapcsolják össze a szolidaritással és a befogadással, e földek hagyománya szerint.

A fiataloknak és az időseknek két sajátos találkozót szenteltünk: a fiatalokkal Vilniusban és az idősekkel Rigában. Vilnius terén, mely tele volt fiatalokkal, fiúkkal és lányokkal, kézzelfogható volt a litvániai látogatás mottója: „Jézus Krisztus, a mi reményünk.” A tanúságtételek megmutatták az ima és az ének szépségét, melyben a lélek kitárul Isten felé; valamint az örömet, mely abból fakad, hogy szolgálunk másokat, kilépünk az „én” kerítései mögül, hogy úton járók legyünk, akik képesek felkelni az elesések után. Az idősekkel, Lettországban, a türelem és a remény közötti szoros kapcsolatot hangsúlyoztam. Azok, akik kemény megpróbáltatásokon mentek keresztül, egy nép gyökérzetét adják, melyet Isten kegyelmével meg kell őrizni, hogy az új hajtások tudjanak [életet] meríteni belőlük, tudjanak virágozni és gyümölcsöt hozni. Annak, aki megöregszik, vigyáznia kell, nehogy megkeményedjen belül, hanem maradjon mind elméjében, mind szívében nyitott és gyengéd, ez pedig a Szentlélek „életnedvével”, imádsággal és Isten igéjének hallgatásával lehetséges.

A papok, a megszentelt személyek és a papnövendékek számára is, akikkel Litvániában találkoztam, a remény szempontjából lényegi fontosságú volt az állhatatosság dimenziója: ehhez pedig az kell, hogy Isten álljon életük középpontjában és mélyen belegyökerezzenek az ő szeretetébe. Milyen tündöklő tanúságtételt adott és ad ma is sok idős pap és szerzetes! Rágalmazták, börtönbe zárták, elhurcolták őket, mégis szilárdak maradtak a hitben. Biztattam [a jelenlévőket], hogy ne feledkezzenek meg róluk, őrizzék meg a vértanúk emlékét, hogy követni tudják példájukat.

És ha már az emléknél tartok: Vilniusban leróttam kegyeletemet a litvániai zsidó népirtás áldozatainak emléke előtt, pontosan hetvenöt évvel a nagy gettó bezárása után, mely a halál előszobája volt több tízezer zsidó számára. Meglátogattam a Megszállások és Szabadságharcok Múzeumát is: imádkoztam azokban a szobákban, ahol a rezsim ellenzőit fogva tartották, megkínozták és kivégezték. Megrendítő látni, hova fajulhat az emberi kegyetlenség! Gondolkodjunk el ezen!

Az évek elmúlnak, a rezsimek távoznak, de a vilniusi Hajnal-kapu felett Mária, az irgalmasság anyja továbbra is ott őrködik népe felett, mint a biztos remény és a vigasz jele (vö. Lumen gentium, 68).

Az evangélium élő jele mindig a konkrét szeretet. Ott is, ahol erősebb a szekularizáció, Isten a szeretetnek, a gondoskodásnak, az ingyenes szolgálatnak a nyelvén szól a szükséget szenvedőkhöz. És akkor a szívek megnyílnak, és csodák történnek: a sivatagokban új élet fakad!

A három eucharisztikus ünneplésen – a litván Kaunasban, a lett Aglonában és az észt Tallinnban – Istennek az ottani földeken úton lévő, hűséges, szent népe megújította igenjét Krisztusnak, a mi reményünknek; Máriával újította meg, aki mindig gyermekeinek, kivált a legtöbbet szenvedőknek az anyjaként mutatkozik meg; és választott, papi és szent népként újította meg, melynek szívében Isten feléleszti a keresztség kegyelmét.

Imádkozzunk Litvániában, Lettországban és Észtországban élő testvéreinkért! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Insider

Magyar Kurír