Ferenc pápa szilveszter estéjén: A szeretet ad értelmet és teljességet mindennek!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Az év végén Isten igéje Pál apostolnak ezzel a két igehelyével kísér bennünket: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket kiváltsa, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,4–5). Tömör és sűrű kijelentések: az Újszövetség egyfajta összefoglalása, mely értelmet ad egy olyan „kritikus” pillanatnak, mint amilyen mindig egy évforduló.

Az első kifejezés, amely megérint bennünket, az „idő teljessége”. Ez különös rezonanciát kap a naptári év ezen utolsó óráiban, amikor még inkább érezzük, hogy szükségünk van valamire, ami jelentéssel tölti meg az idő múlását. Valamire, vagy jobban mondva, valakire. És ez a „valaki” eljött, Isten elküldte: „az ő Fia”, Jézus.

Nemrég ünnepeltük születését: egy asszonytól, Szűz Máriától született; a törvény alatt, zsidó gyermekként, az Úr törvényének alávetve született. De hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet ez az „idő teljességének” jele? Nyilvánvaló, hogy pillanatnyilag szinte láthatatlan és jelentéktelen, de alig több mint harminc év leforgása alatt, az a Jézus példátlan erőt bocsát ki magából, amely ma is érezhető és érezhető lesz az egész történelem folyamán: a szeretet erejét. A szeretet az, ami teljességet ad mindennek, az időnek is; és Jézus Isten egész szeretetének a „koncentrátuma” egy emberi lényben.

Szent Pál világosan elmondja, hogy Isten Fia miért született az időben, mi a küldetése, amelyet az Atya neki adott: arra született, „hogy kiváltson”. Ez a második szó, amely megérint: kivált, vagyis kivezet a rabszolgaság állapotából és visszahelyez a szabadságba, a gyermek rangjának méltóságába és szabadságába. A rabszolgaság, melyre az apostol gondol, a „törvény” szolgasága, amely betartandó előírások összességeként értendő, olyan törvény, amely bizonyára neveli az embert, pedagógiai jellegű, de nem szabadítja ki bűnös állapotából, sőt mondhatni, „odaszegezi” ehhez az állapothoz, megakadályozva abban, hogy elérje a gyermek szabadságát.

Isten azért küldte a világba egyszülött Fiát, hogy az ember szívében felszámolja a bűn ősi szolgaságát, és így visszaadja neki méltóságát. Az emberi szívből származik ugyanis – amint Jézus az evangéliumban tanítja (vö. Mk 7,21–23) – minden rossz szándék, a vétkek, melyek megrontják az életet és a kapcsolatokat.

Itt meg kell megállnunk! Meg kell állnunk, hogy fájdalommal és bűnbánattal elgondolkodjunk, mert ebben az évben is, mely végéhez közeledik, sok férfi és nő élt és él rabszolgaállapotban, emberhez méltatlan körülmények között.

Városunkban is, Rómában, vannak fivéreink és nővéreink, akik különböző okokból ebben az állapotban vannak. Különösen azokra gondolok, akik lakóhely nélkül élnek. Több mint tízezren vannak. Télen különösen nehéz a helyzetük. Ők mind Isten fiai és lányai, de a rabszolgaság különböző, néha nagyon bonyolult formái odajuttatták őket, hogy az emberi méltóság peremén éljenek. Jézus is hasonló állapotban született, de nem véletlenül vagy baleset folytán: így akart születni, hogy kinyilvánítsa Isten szeretetét a kicsiknek és a szegényeknek, és így elvesse a világba Isten országának a magját, az igazságosság, a szeretet és a béke országáét, ahol senki sem rabszolga, hanem mindenki testvér, mindnyájan az egyetlen Atya gyermekei.

Az egyház, mely Rómában él, nem akar közömbös lenni korunk rabszolgaságaival szemben, de azt sem, hogy egyszerűen csak kívülről figyelje és segítse azokat, hanem belül akar lenni ezen a valóságon, közel akar lenni ezekhez az emberekhez és ezekhez a helyzetekhez. Anyai közelség.

Az Egyház anyaságának ezt a formáját szeretném ösztönözni, amikor Szűz Mária istenanyaságát ünnepeljük. Amikor ezt a titkot szemléljük, felismerjük, hogy Isten „asszonytól született”, hogy megkaphassuk emberiségünk teljességét, a „gyermekként való örökbefogadást”. Isten Fiának leereszkedése emelt föl bennünket. Az ő kicsinységéből származik a mi nagyságunk. Az ő törékenységéből a mi erőnk. Az ő szolgává válásából a mi szabadságunk.

Mi másnak nevezhetnénk mindezt, ha nem Szeretetnek? Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szeretetének, amelyhez ma este az Anyaszentegyház a dicséret és a hálaadás himnuszát emeli fel az egész világon.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír