„Vannak tűsarkú és bakancsos témák” – Ilyen volt a jezsuita újságíróképzés

Lelki és mentális szoftverfrissítésért jelentkeztem a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzésére. Nem okozott csalódást. Az alábbi kérdéseket ismerőseim tették fel, akik tudtak a kalandomról. Figyelmeztetés: szokatlanul pozitív vélemény következik! Megfordult a fejemben, és a szerkesztő is arra kért, hogy tegyek bele több kritikát. De kritizálni nagyon könnyű, többre tartom észrevenni a jót. Ez az én véleményem, nem kell egyetérteni vele.

– Milyen a tanfolyam?

– Pont jó, pont olyan, mint amit ígér. Az újságírás alapjait mutatja be, a szakma jelesei adnak elő. Ritkán van olyan érzésem, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyen vannak, és tanítani, adni akarnak. A legjobbak az alapokról, nagy luxus.

– Úgy látom, tetszik neked.

– Igen. Úgy érzem, sok mindenről lemaradtam volna, ha bármelyik óráról hiányzom. Tetszik, hogy az előadók, résztvevők tisztában vannak a legégetőbb problémákkal, és azért jöttek össze, hogy közös értékek alapján valamit megmozdítsanak.

– Milyenek a résztvevők?

– Meglepően sokfélék. Egyetemistától ötvenpár évesig, zöldfülűtől gyakorló újságíróig, apácajelölttől négygyerekes anyukáig van mindenki. Sokféleségünkben viszont nem rivalizálunk, mindenkiben őszinte, nyugodt érdeklődést látok a világ iránt. Egyértelmű közös metszéspont az írás iránti érdeklődés. Könnyű beszélgetni, barátkozni.

– Milyenek az előadók?

– Engem lenyűgöznek. Nagyon klassz, hogy jöttek jobbról, balról, fentről, lentről, egyházból és világból. Kivétel nélkül mindegyik markáns egyéniség, született tehetség, és szakember. Sokat lehet pusztán a jelenlétükből tanulni.

Néha ellentmondanak egymásnak, anélkül, hogy tudnának róla, de mégis minden esetben érvényes az üzenet. Az egyéniségük a védjegyük, erőteljesen megjelenik, és fontos a munkájukban.

Nagyon tetszik, hogy élőben is milyen kreatívan, egyénien használják a nyelvet, illetve hogy mennyire finomhangoltak. Csemege a léleknek. Paradox módon a jezsuita előadó volt a legszókimondóbb, és ezzel rögtön az első órán rámutatott az értékelvű írás lényegére. Kiemelném még azt a csodálatra méltó türelmet, amellyel 20 év tapasztalatából laikus kérdéseinkre válaszolnak úgy, hogy közben nem érzem, hogy a szék alá kellene bújnom. Persze itt most lehetne csipegetni, hogy ki mikor, miért pont azt, pont úgy mondta, de nem látom értelmét. Egyébként is, simán kérdőre lehet vonni őket, az előadók állnak elébe. Lehet, hogy a kifogásolnivalók egy hosszabb tanfolyam esetén jobban megmutatkoznának.

– Miket mondanak az előadók?

– Azt, hogy a minőséget vissza kellene hozni az újságírásba. Sőt, az értékeket újra divatba kellene hozni. Meg azt, hogy egy újságíró legfontosabb tulajdonsága az őszinte kíváncsiság. Jó lenne, ha a kíváncsiságot valahogy tanítani lehetne. Mennyivel kellemesebb lenne a jelenkor!

– Van, amit hiányolsz?

– Kis nemzetközi kitekintés jól állna a tanfolyamnak. Többször kirajzolódott számomra, hogy az előadók nem tájékozottak nemzetközi vonatkozásokban. Szerintem veszélyes itt, Európa közepén egy tízmilliós országban bezárni a zsalugátereket. De ez nem csak a tanfolyam sajátossága, mintha hungarikum lenne, hogy nem látunk át a Kárpát-medencét övező hegyeken, de sokszor a határokon sem. Pedig csak klikkelni kell, nem lóháton nekivágni. Nagyobb hangsúlyt fektetnék az előadók egyéniségére, tapasztalataira is. Húsz év főszerkesztés, kormányszóvivői munka, trillió hazai és nemzetközi díj, és közben az előadó volt, hogy a műfajelmélet átadására koncentrált.

– Adódtak érdekes helyzetek?

– Persze. Ilyen kaliberű előadókkal és résztvevőkkel szerintem ez elkerülhetetlen. Volt, hogy jó nagy butaságot mondtam, de olyan elegánsan, finoman, humorral jelezték ezt nekem, hogy csak örülni lehet neki, és mosolyogni rajta.

– Mire jó az a másfél óra?

– Mindenre. Kicsit kevésnek tűnik, de valójában pont jó. Az előadók koncentrátum formájában adják át az anyagot, a résztvevők pedig gondolkodnak, mielőtt kérdeznének. Egy bónusz félórát mindig kapunk az előadóval az óra után, kötetlen, értékes beszélgetések kerekednek így. A jelenléti órákon túl saját munkákat küldünk be, írásban kapunk visszajelzést róluk, ami legalább olyan tanulságos, mint maga az előadás.

– Mit tanultál?

– Mindenekelőtt azt, hogy mennyi mindent kell még tanulnom, ha írni akarok. Ez mégiscsak egy szakma, nem játék.

A tanfolyam rámutat az újságírás képlékenységére, hogy néha a téma kéri a műfajt, az újságíró egyénisége a módszert, a hangvételt, vannak „bakancsos és tűsarkú” témák, és az egész milyen gyönyörűen rugalmas, értékes.

A 12 alkalom felébresztett bennem valami szunnyadó energiát, talán mégsem a kanapéról kell kritizálni a világot. Hamuban sült pogácsaként elviszem, hogy az életben előforduló (látszólagos) ellentéteket meg kell tanulnunk elviselni, érteni és békíteni. A párhuzamos egyenesekről is pontosan tudjuk, hogy soha nem találkoznak, de a végtelenben mégis.

Barta István hallgató személyes hangvételű írását a tanfolyamról ITT olvashatják.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Hollai Gábor; Pásztor Péter

Magyar Kurír