A spanyol pap, aki menekültek ezreit mentette meg

A szaléziak jelentik számukra a védelmet, a túlélést, a megváltást. Mindezeket az embereket, akiket a Közép-afrikai Köztársaságban folyó harcok és mészárlások elől telepítettek ki, Agustín Cuevas, egy közel hetven éves spanyol szalézi misszionárius és közössége fogadta be. Voltak időszakok, amikor akár 22.000 menekült élt itt – írja az El Confidential című napilap.

A menekültek annak a szalézi közösségnek a védelme alatt élnek, amelyhez Cuevas atya is tartozik. Ő három évvel ezelőtt érkezett a Közép-afrikai Köztársaságba, miután más országokban is élt már az afrikai kontinensen. Vele együtt dolgozik a rászorultakért Jan Hübner atya, lengyel szalézi, aki 2010 óta a közösség vikáriusa, és Eynem Maguergue a Ndajaména szalézi testvér Csádból, aki 2011 óta az oratórium igazgatója és felelős az iskoláért is.

A legtöbb menekült nő és gyermek, akik elmenekültek a vak és indokolatlan erőszak elől, amely tavaly december 5-én tört ki a közép-afrikai fővárosban, Banguiban – mondja Cuevas atya. – Anélkül, hogy bárkihez is fordulhattak volna, a két hadsereg kereszttüzében találták magukat, így sokan kerestek menedéket a templomokban. Bangui Galabadja városrészében élő szalézi közösség ajtaján is kopogtattak, amely évek óta küzd azért, hogy a szolgáltatások egy kis oázisát teremtse meg maga körül, ahol iskola és gyógyszertár is található: mindkettő nagyon hasznos ebben az elfeledett kerületben.

Azok a kitelepített emberek, akik még mindig ott tolonganak a templom udvarán, nem az egyetlenek, akiket a szaléziak támogatnak. Egy időszakban több mint 22 ezres tömeg élt itt, összezsúfolva az épületekbe és minden rendelkezésre álló helyen. Voltak, akik a templom padjain és a padlóján aludtak, míg kívül lövések zaja, az aknavetők és a robbanások soha véget nem érő sorozata hallatszott.

Vannak nagyon jó emberek ezen a környéken, akik odaadják az utolsó garasukat is, hogy kipótolják, ami nekünk hiányzik, és segítsék a menekülteket. Csakhogy az erőszak nagyon zajos, míg a jóság észrevétlen marad, mivel nem csap zajt – mutat rá Cuevas atya.

A legtöbb menekült mostanra már hazatért otthonába, vagy arra a helyre, ami megmaradt otthonából, de a Don Boscóban még mindig ott él a 350 leginkább rászorult gyerek, a legszegényebbek a szegények között, akik úgy érzik, elhagyta őket a világ. A mérhetetlen válság olyan helyzetbe sodorta az ország lakosságának több mint a felét, hogy teljesen függőségben vannak a humanitárius segélyektől. A segélyek pedig nagyon akadozva érkeznek, vagy egyáltalán meg sem érkeznek.

Talán azért, mert nem ez a legnagyobb menekülttábor, ahol a legtöbb menekült él– véli az atya –, így nem keltettük fel annyira a közvélemény figyelmét. 3 hónapja érkezett az utolsó segélyszállítmány az itt élő emberek számára, azóta nem kaptunk semmit. A Nemzetközi Migrációs Szervezet alkalmazottai jönnek, felveszik az adatokat és elmennek, figyelmen kívül hagyva minden kérésünket. Amikor decemberben kitörtek a harcok, két amerikai újságíró talált itt menedéket, és a Sangaris-művelet francia katonái hamarosan kimenekítették őket. Pedig az élet ugyanannyit ér, bármilyen egy ember bőrszíne.

Cuevas atya irodája több óriási sátor között található. A sátraknak a menekültek bibliai neveket adtak, mint Jerikó vagy Noé bárkája, hogy ezzel is jelezzék Isten védelmét. A meztelen vagy rongyos ruhában szaladgáló gyermekekkel körülvett nők maniókát főznek, ami a helyi élelmezés alapja. Közülük sokan elvesztették férjeiket, magukra maradtak számos gyermekükkel, amint az az 50 éves nő is, akinek 9 gyermeke van, férje életét egy eltévedt golyó oltotta ki Doukában, 256 kilométerre Banguitól. Ezután Seleka fegyveresei felgyújtották a házukat, így a nő népes családjával útra kelt – gyalog. 2 hétbe telt, mire elérték a fővárost.

A gyerekek, anyám és én azt ettük, amit az emberek adtak nekünk, vizet pedig a pocsolyákból ittunk. De menni kellett, mondta el.

Az egyszülős családok itt szinte természetesek. Sokan a háborúban vesztették el társukat, másokat elhagytak. Tény, hogy a jövőben sok vidéki gyermek élete az anyjától függ majd, az anyák pedig a szegénység mellett az őket fenyegető nemi erőszak ellen is küzdenek.

A Don Bosco Galabadjában a nők védve vannak a nemi erőszaktól, a szexuális visszaélésektől, de nem ez az egyetlen veszély, ami fenyegeti őket. Januárban a szaléziak vezette missziós iskola ablakán valaki egy kézigránátot dobott be. Azóta a tikkasztó hőség ellenére zárt ablakok mellett folyik a tanítás. A kockázat túlságosan nagy, hiszen 50 centért vásárolható itt egy kézigránát. Idővel a csoportok megszervezték a felderítő és járőr szolgálatot, hogy biztosítsanak némi biztonságot, az önkéntesek másik csoportja éjjel-nappal dolgozik, hogy segítsen a menekülteken. Mégis, a veszély állandóan jelen van.

A szalézi atya megjegyzi, hogy a Közép-afrikai Köztársaságban dúló harc lényegében nem a vallási konfliktus miatt robbant ki, bár a Seleka követői főleg muszlimok, akik üldözik és lemészárolják a keresztényeket, míg az anti-balaka nevű milícia, akiket keresztényekként tartanak számon, szimbologisták és animisták, akik üldözik a muszlimokat. Túl a kölcsönös bosszún mindkét fegyveres csoportnak ugyanaz a célja: megszerezni a hatalmat az ország természeti erőforrásai, arany- és gyémántkincse felett.

Magyar Kurír