A szaléziak utcagyerekeket fogadnak be a mianmari Mandalajban

Mindegyiküknek megvan a maga története: csonka családokból, nyomorból jönnek, megszöktek otthonról a szegénység, a verések elől... „Két vagy három napot egy héten folytatjuk ezt a kapcsolatteremtési programot, barátkozunk az utcagyerekekkel, megismerjük a mindennapi életüket és a családi hátterüket” – magyarázza Myo Khin. Ez a program az első lépés ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak ezeknek a gyerekeknek és egy jobb életet biztosítsanak nekik. A kapcsolatteremtési program része a szaléziak által vezetett, Don Bosco a Fiatalok Barátja Ifjúsági Központnak, amelyet 2013-ban hoztak létre azzal a céllal, hogy segítsék az utcán élő fiúkat beleilleszkedni a társadalom életébe. A központ a nap 24 órájában működik, hat fizetett alkalmazottja van. Néhányan – 24 buddhista és hat keresztény, 4–18 évesek – állandóan a központban élnek, több tucatnyian bejárnak. A Mandalaj utcáin élő lányoknak a Jó Pásztor nővérek kínálnak segítséget a saját központjukban.

Maung Zaw Oo az egyik ilyen fiú: tudja, mit jelent egyedül lenni, milyen, ha valakinek nincsenek szülei, akik törődnek vele, és egyedül él egy idegen városban. Maung Shan államban született, ami hétórányi autóbuszútra van Mandalajtól. A szülei már igen korán elváltak. Kilencéves koráig az anyjával és a testvéreivel élt. Az anyja egy napon elvitte Mandalajba, a városba, amelynek több mint egymillió lakosa van, egy baráti családhoz, akik egy teaházat vezettek. Ott dolgozott: letörölte az asztalokat, vizet hozott, mosogatott. Amikor néhány hét után visszatért a falujába, az anyját már nem találta ott, eltűnt. Elment Kínába. Örökre. A testvérei egy nagybácsinál voltak, ahol számára nem volt hely. Vissza kellett mennie Mandalajba a családhoz, amely a teaházat vezette.

Amíg Maung Zaw Oo az anyja ismerőseinél élt, lényegében nem volt rossz sora. A teaházban aludt, vagy a háziasszonynál. Tetszett neki ott, az emberek kedvesek voltak vele. Nem járt iskolába. Egy év után azonban elhagyta a családot, és csatlakozott a többi gyerekhez, akik az utcán éltek.

Az utcán mindennap meg kellett küzdeni a túlélésért. Nehéz élet, és hamarosan megbánta meggondolatlan lépését. Aztán találkozott valakivel, aki ismerte a Don Bosco-központot Mandalajban, és elvitte őt oda. A Don Bosco a Fiatalok Barátja Ifjúsági Központban menedéket, ennivalót, egészségügyi ellátást, valamint formális és nem formális oktatást kínálnak az utcagyereknek. Az akkor tizenegy éves Maung Zaw Oónak nagyon megtetszett a hely és szívesen maradt.

Harangszóra mindenki bemegy az ebédlőbe, és szed magának a folyamatosan gőzölgő cserépedényből. Mindennap van rizs, bab és zöldség mártással. A fiúk naponta háromszor kapnak egy egyszerű, teljes értékű étkezést. Amikor még az utcán élt, alig volt mit enni. Gyakran ettek élelmiszer-hulladékot, amit a szemétben találtak.

Az iskola több négyemeletes, barátságos, türkizre festett betonépületből áll. Vannak hagyományos, sárból készült házak is. Nyolcezer gyermek tanul az iskolában, amelyet buddhista szerzetesek működtetnek, de sok világi tanár is tanít itt. Maung Zaw Oo szerencsés, mert egy olyan osztályba jár, amelyben csak 25-en vannak. Más osztályokban száz gyermeket is tanítanak.

Maung Zaw Oo már több éve él a Don Bosco-központban Mandalajban. Itt már nincs egyedül. A többi volt utcagyerekkel együtt él a létesítményben. A rendszeres napi rutin, a tanulás és a pihenés, a meditáció és az imádkozás jellemzi a mindennapi életüket. A hálóhelyet minden reggel kitakarítják. Mindent zöld fémdobozokban tárolnak, amelyek a hálóban állnak. Egy ilyen doboz tartalmazza Maung minden vagyonát. Nincs neki több. Az élete szerény, de ő boldog, hogy egy közösségben élhet. Minden tökéletesen szervezett és jól strukturált. Ha megszólal a kis csengő, a fiúk, akik közül sok a buddhista, leveszik a szandáljukat a bejárat előtt, és leülnek két sorban a padlóra. Maung Zaw Oo jelére mindenki elkezd imádkozni, lehunyt szemmel, csendesen, komolyan, egy kicsit álmosan.

Az étkezés után Maung összecsomagolja az élelmiszert és az evőeszközt, elmossa az edényt az udvaron, és a helyére teszi az ebédlőben. A zöld fémdobozból, amely a személyes tárgyait tartalmazza, kihozza az iskolai egyenruhát, a zöld longyit (tradicionális burmai öltözet, végtelenített anyagból készült „szoknya”) és egy fehér inget. Óvatosan bedörzsöli az arcát tanakapasztával, végül megigazítja a haját.

Mivel nincsenek meg a szükséges papírjai, nem járhat állami iskolába. Most a buddhista iskolába jár az ifjúsági központ közelében. Az elején nem volt könnyű részt vennie az órákon és tanulni, de közben sok tananyagot bepótolt és a tanulás örömmé vált. Barátokat is talált itt. A kedvenc tantárgya az angol, a negyedik nyelv a palaung, a shan és a burmai után. Már szinte folyékonyan beszéli. Az iskola befejezése után idegenvezető szeretne lenni.

„Ez biztonságos hely a fiúk számára, ahol úgy kezeljük őket, mint családtagokat” – mondja Myo Khin atya. Patrick Zaw Tan, a projekt vezetője minden fiúval naponta találkozik, és úgy beszél velük, mint egy közeli barát.

„Igyekszünk képzésben részesíteni őket az érkezésüket követő első két hétben, de ez nagyon nehéz folyamat, mert a legtöbb időt szabadon, az utcán töltötték és csak a játékra gondoltak”– mondja Zaw Tan. Néhány gyermek ragasztóval szipuzott, ami gyakori jelenség a városi szegények között, így a központ abban is segíti őket, hogy leszokjanak erről.

A harminc bentlakó fiú közül huszonkettő jár iskolába, és további nyolc vesz részt nem formális oktatásban. Myo Khin atya elmondta, hogy ösztönözik a fiúkat, járjanak iskolába, mert egyesek a családok szegénysége miatt esnek ki a rendszerből. Ha a fiúk nem akarnak iskolába járni, akkor a nem formális oktatásban vesznek részt a központban. „Az oktatás megváltoztathatja az emberek életét, szokásaikat és attitűdjeiket” – tette hozzá.

Egy 15 éves, a palaung etnikai kisebbséghez fiú, aki akkor a hetedik osztályba járt, 2010-ben szökött meg a falujából Kyaukme környékéről, az északi Shan államból. Az anyja dolgozott, az apja pedig maga mellé vett egy második feleséget és elhagyta a családot. „A nagyapám vert és nem voltam elégedett otthon, így az utcára mentem, majd vonatra ültem és eljöttem Mandalajba” – meséli. A Don Bosco-központban él a megnyitása óta, segít vigyázni a többi ott élő fiúra. „Megpróbálok leérettségizni és bejutni az egyetemre, mert érdekel a tanulás és jól beszélek angolul” – mondja.

Myo Khin atya azt mondta, hogy a szegénység a legfontosabb tényező, amely ahhoz vezet, hogy a gyerekek az utcán éljenek. „Ha nem tudunk segíteni az embereknek, hogy kimeneküljenek a szegénységből, a gyerekek továbbra is az utcákon maradnak. Tehát a kormánynak munkahelyeket kell teremteni, és biztosítani kell a családok alapvető szükségleteit, mint az állandó otthon” – hangsúlyozza.

Zaw Tan azt mondja, a legtöbb család olyan szegény, hogy arra kényszerítik a gyerekeket, dolgozzanak és pénzt keressenek, és nem ritka, hogy a szülő veri a gyerekeket, ha ezt megtagadják. „A gyerekek nem elégedettek a saját otthonukban, így elszöknek, és élnek az utcán” – teszi hozzá Zaw Tan. Elmondta, hogy vezetnek egy családegyesítő programot is, ha a gyerekek hajlandóságot mutatnak, hogy hazamenjenek, és a szülők készek elfogadni és gondozni őket.

A központot 2015-ben vették hivatalos nyilvántartásba Mandalajban, és remélik, hogy hamarosan 100 fiút tudnak majd befogadni.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír