Mondjuk, ahogyan Isten adta mondanunk – Találkozás Gundel Takács Gáborral

2017. április 20. csütörtök 11:53

A népszerű televíziós kommentátorral, műsorvezetővel a családról, a hitről, a reformáció ötszázadik évfordulójáról, a média szerepéről, és természetesen a futballról beszélgettünk.

– Felmenői között Gundel János és Gundel Károly híres vendéglősök voltak. Az Ön hivatása távol esik a gasztronómiától. Hogyan őrzi mégis a nagynevű család örökségét?

– Valóban, a hivatásom megválasztásában a családi hagyományok nem sok szerepet játszottak, már csak azért sem, mert az egykori családi vendéglő a születésem idején már régen állami kézben volt. Nagypapám, Gundel Ferenc vitte volna tovább a vendéglőt, az ő révén még hallhattunk is régi történeteket. A pályaválasztásomban inkább a belső késztetéseim irányítottak. Először úgy éreztem, hogy az utam a színház irányába fog vezetni – többször felvételiztem is a színművészetire –, ám később a televíziózás felé kanyarodtam. A látszat ellenére e kettő nincs olyan messze egymástól. Mind a két hivatást ugyanaz a késztetés hajtja. Egyrészt a kíváncsiság a világ dolgai iránt, másrészt annak igénye, hogy mindezt megosszuk másokkal. Csak a forma más. Fiatalon még nem volt világos számomra, hogy miért nem lehettem színész, de ma már úgy látom, hogy a helyemen vagyok, a Jóisten oda vezetett, ahol a leginkább ki tudok teljesedni.

Tudni kell, hogy anyai ágon vagyok Gundel, a televízióban Takács Gáborként dolgoztam. Csak azért vettem fel a másik családi nevem, mert a tévénél volt más Takács Gábor is. Persze viccesen meg is kérdezték, hogy honnan jött az ötlet, miért nem inkább a Gerbeaud-ra vagy valami hasonlóra esett a választásom. Azóta lett mindenki számára nyilvánvaló a családi hátterem. Természetesen ismerem a történeteket, de a családi hagyományok nem a forma, sokkal inkább a tartalom, vagyis a minőség és az igényesség révén vannak jelen az életemben.

– Át tudja adni a családi történeteket a gyerekeinek?

– Bár sokat meséltem nekik, de most, hogy már felnőttek, magam pedig elértem egy kort, tudatosult bennem: bizony könnyen feledésbe mehet mindaz, ami több az egyszerű családfakutatásnál. Ezek a sztorik személyesebbek, képesek arra, hogy közelebb hozzák az őseinket. Azért szeretném egyszer leírni ezeket a történeteket, hogy az adatokon túl valami több is megmaradjon.

A Gundel étteremben van egy kis helyiség, amit családi szobának hívnak. Itt nagyon sok fotó, emlék, dokumentum idézi fel a Gundel család történelmét. Szándékosan csak akkor vittem el a gyerekeimet ebbe a szobába, amikor már nagyobbak voltak. Szerettem volna megvárni azt, amíg tudatosan élhetik meg a gyökereikkel való szembesülést. Ez az első találkozás nagyon mély emlék lett számukra – és számomra is. De egy másik találkozás is nagy hatással volt rám. A család egy másik ága az erdélyi Tövisről származik. Egyszer kifejezetten azért utaztunk el ide, hogy az ükapám sírját megkeressük. Döbbenetes élmény volt, amikor egy ház hátsó kertjén át megközelíthető kis katolikus temetőben – hiszen a környék nagyrészt református – rábukkantunk a régi fakeresztre.

– A vallás, a hit része ennek a hagyománynak?

– A családom egy része katolikus, Gundel Károly evangélikus volt, a feleségem pedig református. Én is reformátusnak vallom magam. A hetvenes években a húgommal katolikus hittanra és szentmisére jártunk. Ezt még valószínűleg elnézték volna, de a húgom nekilátott megtéríteni az osztályát, ami ráadásul félig sikeres is volt. Ott volt tehát egy általános iskolai osztály a szocializmus kellős közepén, melynek a közössége kettészakadt: voltak a megtérítettek és a többiek. Természetesen behívatták emiatt a szüleinket, így ezután nem jártunk már hittanra. A következő élményem egy hívő katonatársamhoz kötődik, aki sokat beszélt nekem vallási kérdésekről. Csak annyit tudtam neki mondani: „Csabi, most még nem tudok dönteni, de el fog jönni a pillanat, amikor majd készen állok rá!” Teltek az évek, utamba akadtak emberek, könyvek, más impulzusok is értek, akiknek, amelyeknek a hatására a hit közelebb került hozzám. Érdekes, hogy végül miért döntöttem a református vallás mellett. A jövendőbeli feleségemmel felkerestünk egy katolikus papot, de ő elutasított bennünket, mondván, hogy a menyasszonyom református. A református lelkész viszont szívesen látott bennünket, azt mondta: beszélgessünk egy kicsit! Nekem pedig fontos volt, hogy valaki nem a papírt tartotta elsődlegesnek, hanem a személyt.

– Ön a Reformáció 500 nagykövete. Miért vállalkozott erre a feladatra?

– Szeretném azt hangsúlyozni, hogy mindenkinek a maga útján kell járnia. Mindannyian szeretetben, békességben szeretnénk élni; az pedig, hogy ki milyen hitet tart megfelelőnek arra, hogy ebben segítse, kevésbé fontos. Nem szeretnék senkit meggyőzni arról, hogy valamelyik út jobb, mint a másik. Nem végeztem teológiát, nem vagyok lelkész, vagyis csak arra van jogosultságom, hogy magánszemélyként beszéljek erről. Azért vállaltam ezt a megbízatást, mert úgy gondolom, hogy nem egy szimpla történelmi esemény az, ami ötszáz évvel ezelőtt történt. Szerintem a reformáció egy folyamat, az a szög, amire Luther ráütött, még mindig rezeg. Számomra a reformáció legfontosabb üzenete az, hogy ne fogadjunk el semmit csak azért, mert addig úgy volt, mert egy tekintély azt mondta, vagy azért, mert úgy szoktuk csinálni. Gondoljuk át, és csak akkor ismerjünk el egy álláspontot, ha meggyőződtünk annak igaz voltáról! Ebben az esetben a hitünk is erősebb lesz.

Úgy látom, hogy aki kíváncsi, nem öregszik, de az, aki már semmire nem kíváncsi, szinte már nem is él. Az igazi kíváncsiság igazi kérdéseket szül, melyekre igazi válaszokat lehet adni. Szerintem ez a reformáció üzenete: ha feltesszük a magunk kérdéseit, és újra és újra keressük rájuk a választ, akkor jutunk előbbre. Nem véletlenül lett – az egyébként katolikus szellemiségű – SZEMlélek blogon a rovatom címe: Komolyan kérdezem.

– Manapság mely kérdések foglalkoztatják?

– Életem egy átalakulásokkal teli szakaszánál tartok. Felmondtam a munkahelyemen, kiálltam az olimpia mellett. Átpolitizált világunkban egyik sem volt egyszerű. A komoly döntések, a változások jelentik a hit próbáját. Könnyű hívőnek lenni, másoknak tanácsokat osztogatni addig, amíg minden rendben halad a maga útján. Amikor kilépünk a biztonságosból az ismeretlenbe, akkor kell hinni a Jóistenben. Szívesen mondtam korábban, hogyha a Jóisten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat. De feltettem magamnak a kérdést: Ha ez így van, miért nem mered becsukni azt az ajtót? Úgy érzem, hogy végül sikerült a lelkiismeretem szerint meghoznom a döntéseket. Bár nem tudom, hogy a kinyílt ajtó hova vezet, de alakulhat ez a földi élet bárhogyan, én azt fogom magammal vinni tovább, amit a saját meggyőződésemmel sikerült összehangolnom.

– Nemrég beszélt arról, hogy a bulvárfogyasztók mellett ott van a „hallgatag többség”, akik számára az értékek fontosak. Őket hogyan tudná elérni a média?

– A talmi bulvármédia csupán a pénzkeresetről szól. Arra apellál, hogy az emberek szeretnek pletykálni és benézni mások hálószobájába. A bulvárfogyasztók a saját problémájukkal persze nem szívesen foglalkoznak, ezért nyomják el a belső hangokat egy külső zajjal. Azokat a fiatalokat látjuk, akik kígyózó sorokban állnak a szórakozóhelyek előtt; azokat kevésbé vesszük észre, akik nem élnek hivalkodó módon, akik közösségben szeretnek lenni, akik beszélgetnek vagy olvasnak. Az a média, amely tudatosan keresi, meg fogja találni őket, mert a hasonló a hasonló társaságában érzi jól magát. Arany János írta Mindvégig című versében: „Van hallgatód? nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod.” Nekünk az a feladatunk, hogy mondjuk úgy, ahogyan Isten adta mondanunk. Meggyőződésem, hogyha így tesszük a dolgunkat, akkor az, aki keres, meg fog minket találni. Az értékek átadásában nem lehet gyors sikereket elérni. Jézus halála és feltámadása után is sok idő telt el, míg elterjedt mindaz, amit hirdetett.

– Ön kommentátorként ott volt a labdarúgó-Európa-bajnokságon, közelről is részese lehetett a sikernek. Bár az egész ország együtt szurkolt a csapatért, a bajnoki mérkőzéseken továbbra is üresen konganak a lelátók. Mi kell ahhoz, hogy többen legyenek a magyar mérkőzéseken?

– Egy étteremben két dologért fizetünk: az ételért és a hely hangulatáért. Ugyanez a sportra is igaz. Nem csak a színvonalas játékra van szükség, ehhez a jó élménynek is hozzá kell járulnia. Kellenek olyan stadionok, ahova szívesen megyünk, szükségesek a jó csapatok is, és persze a közös szurkolás élménye. Sajnos, míg a többiek mentek előre, mi elherdáltunk harminc évet, és csak mostanában kezdtünk dolgozni.

– A labdarúgás népszerűsége ugyanakkor töretlen nálunk. Érdekes, hogy az olimpiai győzelmek nem hoznak annyira lázba bennünket, mint a foci…

– Mindenkinek van futballal kapcsolatos élménye. Egyszer az életében mindenki kipróbálta, hogy milyen focizni. Ez egy viszonylag egyszerű játék, könnyű megtanulni a szabályait. Ugyanakkor érdekes, hogy bár a futball sokszor unalmas, mégis hihetetlen ereje van. Az Eb-n csak Ausztriát vertük meg, de mindenki úgy ünnepelt az utcán, mintha legalábbis megnyertük volna az Európa-bajnokságot. Egy olimpiai aranyra is büszkék vagyunk, de nem vonulunk fel ünnepelni a győzelmet.

– Mint a Tabáni Spartacus Labdarúgó Utánpótlás Szakosztály elnöke azt is láthatja, hogyan folyik a fiatalok képzése. Profikat, sportszerető embereket vagy értő szurkolókat kell nevelni belőlük?

– A sport nem csak játék és örömforrás, sokkal több: a való élet esszenciája. Meg lehet tanulni belőle az élet legfontosabb értékeit: a munkát, a kitartást, az alázatot, az egymásért való kiállást. Megtanít bennünket arra is, hogyan győzzünk, mit kezdjünk a sikerrel, de azt is megismerhetjük általa, hogy ha vesztünk, akkor hogyan álljunk ismét talpra. Az a gyerek, aki sportolt, egész életében használni tudja majd mindazt, amit megtapasztalt. Az, hogy kiből lesz világbajnok, ki lesz amatőr játékos, kiből lesz szurkoló vagy szponzor, esetleg egy olyan szülő, aki veszi a fáradságot, és naponta elviszi a gyerekét – aki felnőve esetleg olimpiai bajnok lesz – az edzésre, tulajdonképpen mindegy.

– Gyakran hallhatjuk a magyar futballal kapcsolatban azt a véleményt, hogy vesztes helyzetből nem tudunk fordítani, vagy akár azt is, hogyha nyerésre állunk, azt az utolsó pillanatban kieresztjük a kezünk közül. Igaz ez, vagy csak túl pesszimistán közelítünk a kérdéshez?

– Sok vita folyik arról, hogy ez magyar mentalitás-e, vagy sem. Van, aki szerint nem az, egyszerűen csak előfordul az ilyen, gondoljunk csak a franciákra, akik a Paris Saint-Germain révén elbuktak egy már szinte kiharcolt BL-továbbjutást. Szerintem ez a kérdés máshova vezet. Úgy látom, hogy nekünk, magyaroknak nincs erős identitásunk. A franciáknak, németeknek, cseheknek vagy a lengyeleknek sokkal szilárdabb az önazonosság-tudatuk. Küzdünk azzal a dilemmával, hogy kik is vagyunk. Nyilvánvaló, hogy ez a sportban is megjelenik. Sajátos nép a magyar, a szélsőséges zsenialitástól a végletes ostobaságig mindenre képes. Az biztos, hogy a gyerekeink már másként néznek a világra, mint az idősebb nemzedék, hiszen mi még a szocializmus által beszorított közegben éltünk.

– Milyen elképzelései vannak a jövőről?

– Vannak terveim, de még nem tudom, hogy mi valósul majd meg ezek közül. Keresem az új kihívásokat, az új formákat. Sokat gondolkodom például másokkal együtt azon, hogy mi lesz a televíziózás jövője. Azt tapasztalhatjuk, hogy az emberek kevesebbet néznek tévét. Valószínű, hogy az élő közvetítések megmaradnak, de más tartalmak esetében ez az egyidejűség már nem számít. Ha felkerül egy anyag az internetre, az bármikor megnézhető. Ehhez a tendenciához a televíziózásnak is alkalmazkodnia kell.

Bár még nem alakult ki minden teljesen, nem vagyok nyugtalan. Mindig van mit tennem, akad munka is. Az életnek megvan a maga áramlása, én pedig hagyom, hogy vigyen. Okkal történnek a dolgok; hiszem azt, hogy meg fogom találni azt a munkát, amiben örömömet lelem.

Az írás az Új Ember 2017. április 16.-23.-i ünnepi dupla számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
hit-nagylelkuseg-onfelaldozo-batorsag-hazaszeretet-erdo-peter-zarta-szent-laszlo-evet
Hit, nagylelkűség, önfeláldozó bátorság, hazaszeretet – Erdő Péter zárta a Szent László-évet

Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be hálaadó szentmisét a Szent László-év zárása alkalmából a budapesti Szent István-bazilikában december 10-én. A Pro Patria Egyesület és a Szent László-év Tanácsadó Testület hívására megtelt a vasárnap esti szentmisén a bazilika.

2017. december 10. vasárnap
beiktattak-magyarorszagi-kopt-ortodoxok-uj-puspoket
Beiktatták a magyarországi kopt ortodoxok új püspökét

December 9-én beiktatták a magyarországi és közép-európai kopt ortodox püspököt a budapesti Szűz Mária és Mihály arkangyal kopt ortodox templomban. A szertartáson részt vett Erdő Péter bíboros, prímás.

2017. december 10. vasárnap