Eltemették Beregi István görögkatolikus áldozópapot Nyíregyházán

Főpásztora, Szocska Ábel idézte fel az elhunyt papi pályáját, s azt, ahogyan az isteni kegyelem életében működött. „Szerette a szertartásokat, a csodát, amit megélünk a szertartás alatt, a szolgálat lett életének középpontja” – mondta munkásságáról prédikációjában a püspök.

„Számára az élet Isten szolgálatát jelentette, emelt fővel állt az oltár elé, beszédeire mindig szorgalmasan készült, bejárt a bazilita monostorba bűnbánatot tartani, lelkileg töltekezni” – jellemezte Beregi Istvánt Szocska Ábel, hozzátéve, az isteni kegyelem megajándékozta azzal, amit fiatal korában célként határozott meg: „Addig szeretnék az oltár mellett szolgálni, amíg az amboni imát fejből el tudom mondani.”

Papi szolgálatát az elhunyt ünnepi évfordulókra választott papi jelmondatai nyomán osztotta fel a főpásztor.

A „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” pályakezdő jelmondatához fiatal tenni akarása és lelkesedése társult Nyírturán. Majd Biriben feleségével és a közösség összefogásával felújították a templomot és a parókiát. Itt fogalmazta meg 25 évnyi papi szolgálatának ezüstmisés jelmondatát: „Hálát adok, Uram, teljes szívemből, elbeszélem minden csodádat!”

Bökönyben, a kiteljesedés színterén, a számára legszebb szolgálati helyén ikonosztáziont építtetett és bearanyoztatta a templom tornyát. Mezőladányban és Tornyospálcán élte meg aranymiséjét, ahol újabb jelmondatot választott: „Nincs szó, mely elégséges volna csodatételeid magasztalására!”

Az isteni kegyelem megengedte számára, hogy megélje és megünnepelje a gyémántliturgiát is Nyíregyházán, ekkor érett be első választott papi jelmondata: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”.

A paptestvérek, akik közül sokan elkísérték utolsó útjára Beregi Istvánt, valamint a püspökök hosszú menetben indultak el a temető felé, ahol Szocska Ábel lepecsételte a sírt Krisztus második eljöveteléig, Orosz Atanáz püspök pedig szenteltvízzel hintette meg a sírhantot.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra

Magyar Kurír