Ferenc pápa beszéde Nairobi nyomornegyedében: A keresztények tegyenek az igazságtalanság ellen

Ferenc pápa – 2015. november 27., péntek | 14:27

Afrikai utazásának harmadik napján, november 27-én Ferenc pápa Nairobiban egy több mint százezer lakosú, soknemzetiségű barakkvárosba látogatott el, amely a kenyai főváros központjában fekszik ugyan, mégis nélkülözi a legalapvetőbb szolgáltatásokat.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A pápa autójával végigment a földutakon a Munkás Szent Józsefről elnevezett katolikus plébániáig. A Kangemi nevű negyedben a templomot a jezsuiták tartják fenn, akik több szolgáltatással is jelen vannak a barakkvárosban: orvosi rendelőt, szakmunkásképző iskolát működtetnek és egy olyan központot, ahol nehéz helyzetbe került édesanyák kapnak menedéket. Miután meghallgatta vendéglátóinak, köztük egy helyi lakosnak a köszöntését, Ferenc pápa a plébániatemplomban beszélt az összegyűlt lakosokhoz. Beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Nagyon köszönöm a szíves fogadtatást!

Köszönöm, hogy a városnegyedetekben fogadtatok. Köszönöm Kivuva érsek és Pascal atya szavait. Valójában otthon érzem magam itt, amikor olyan testvérekkel találkozom, akik – nem szégyellem kimondani – különleges helyet foglalnak el az életemben, a döntéseimben. Azért vagyok itt, mert szeretném, hogy tudjátok, örömeitek és reményeitek, aggodalmaitok és fájdalmaitok nem közömbösek számomra. Tudom, milyen nehézségekkel találjátok szemben magatokat nap mint nap! Hogy tehetnénk meg, hogy nem beszélünk az elszenvedett igazságtalanságokról?

Mindenekelőtt azonban egy olyan dologról szeretnék beszélni, amelyet a kirekesztésről szóló elemzések nem vesznek számba, vagy nem is vesznek róla tudomást. A nyomornegyedek bölcsességéről szeretnék beszélni. Olyan bölcsesség ez, amely úgy tör fel, mint „a hiteles mindennel szembeni szüntelen ellenállása” (Laudato si’ kezdetű enciklika, 112), olyan evangéliumi értékekből fakad, amelyeket a féktelen fogyasztástól eltunyult jóléti társadalom felejteni látszik. Ti képesek vagytok „az összetartozás és az együttélés kapcsolatait kiépíteni, amelyek a túlzsúfoltságot közösségi tapasztalattá változtatják, ahol leomlanak az elszigetelt én falai, és átléphetővé válnak az önzés korlátai” (Laudato si’ 149).

A nyomornegyedek kultúrája, amelyet átitat ez a bölcsesség, „nagyon pozitív tulajdonságokkal rendelkezik – amelyek hozzáadnak valamit a korhoz, amelyben élünk –; olyan értékekben fejeződik ki, mint a szolidaritás, az életük odaadása a másikért, az élet előnyben részesítése a halállal szemben; keresztény temetés biztosítása a halottaiknak. Ennek része a betegek befogadása saját otthonaikba; a kenyér megosztása az éhezővel – ahol tíz eszik, ott tizenkettő is ehet, mondják – a türelem és a lelkierő a nagy bajok idején, stb…” (Papi csoport a szükségzónákért, Argentína, Reflexiones sobre la urbanización y la cultura villera, 2010). Ezek az értékek azon a tényen alapulnak, hogy minden emberi lény fontosabb a „pénzistennél”. Köszönöm, hogy az emlékezetünkbe idézitek, hogy létezik egy másik kultúra.

Először is szeretném a megfelelő helyükre tenni ezeket az értékeket, amelyek élnek közöttetek. Olyan értékek ezek, amelyeket nem jegyeznek a tőzsdén, amelyekkel nem nyerészkednek, amelyeknek nincs áruk a piacon. Gratulálok nektek, mellettetek vagyok az úton, és szeretném, hogy tudjátok: az Úr soha nem feledkezik meg rólatok. Jézus útja a perifériáról indult, a szegényekhez megy el és a szegényekkel megy el mindenkihez.

Felismerjük a jó életnek ezeket a megnyilvánulásait, amelyek nap mint nap növekednek köztetek, de ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy nem veszünk tudomást a városra jellemző kirekesztés szörnyű igazságtalanságáról. Sebeket hordoztok, és ezeket az a kisebbség okozza, amelynek a kezében a hatalom, a gazdagság összpontosul, amelyet önző módon elherdál, miközben az egyre növekvő többségnek az elhagyott, szennyezett, kiselejtezett perifériákra kell menekülniük.

A helyzetet még súlyosabbá teszi, amikor látjuk a földek igazságtalan elosztását (talán nem ebben a városnegyedben, de másutt), amely sok esetben oda vezet, hogy egész családok kénytelenek jogosulatlan bérleti díjat fizetni olyan szállásokért, építményekért, amelyek egyáltalan nincsenek megfelelő állapotban. Hallottam arról a súlyos problémáról is, hogy arctalan „magánvállalkozók” összevásárolják a földeket, képesek még a gyerekek iskolájának udvarát is kisajátítani. Ez azért történik meg, mert megfeledkeznek arról, hogy „Isten – anélkül, hogy bárkit is kizárt vagy előnyben részesített volna – az egész emberi nemnek adta a földet, hogy valamennyi tagját éltesse” (II. János Pál, Centesimus annus kezdetű enciklika, 31).

Ebben az értelemben súlyos probléma az alapvető szolgáltatásokhoz és infrastruktúrához való hozzáférés hiánya. Gondolok itt a fürdőszobára, a szennyvízelvezetésre, a hulladékkezelésre, a villanyra, az utakra, de az iskolákra, kórházakra, rekreációs és sportlétesítményekre, művészeti stúdiókra is. Szeretném külön megemlíteni az ivóvizet. „A biztonságos ivóvízhez való hozzáférés alapvető és egyetemes emberi jog, mert meghatározza az emberek életben maradását, és ezért a többi emberi jog gyakorlásának feltétele. Ennek a világnak súlyos társadalmi adóssága van az ivóvízhez nem jutó szegények felé, mert ez az ő élethez való, elidegeníthetetlen méltóságukban gyökerező joguk megtagadása” (Laudato si’, 30). Nagy igazságtalanság megtagadni az ivóvizet egy családtól bürokratikus okokra hivatkozva, különösen, ha még valaki nyerészkedik is mások szükségletén.

A közöny és ellenségeskedés légköre, amelytől a szegénynegyedek szenvednek, még súlyosabbá válik, amikor elterjed az erőszak, a bűnszervezetek gazdasági és politikai céljaik érdekében a gyermekeket és a fiatalokat használják „ágyútölteléknek” véres ügyleteik lebonyolításához. Tudom azt is, mennyire szenvednek azok az asszonyok, akik hősiesen küzdenek, hogy megvédjék fiaikat és lányaikat ezektől a veszélyektől. Kérem Istentől, hogy a hatalommal bírók veletek együtt lépjenek a társadalmi befogadás útjára, az oktatás, a sport, a közösségi cselekvés, a család védelme útjára, mert ez az egyetlen biztosítéka az igazságos, igaz és tartós békének.

Az általam felsorolt helyzetek nem egymástól elszigetelt problémák véletlenszerű kombinációját jelentik. Inkább a gyarmatosítás új formáinak következményei, amelyek arra törekszenek, hogy az afrikai országok „egy mechanizmus darabjai, egy óriási méretű fogaskerék részei legyenek” (II. János Pál, Ecclesia in Africa szinódus utáni apostoli buzdítás, 32–33). Nem hiányzik az olyasfajta nyomás sem, amely arra irányul, hogy a selejtezés elvét alkalmazzák a szabályozások során, mint például azzal, hogy csökkenteni akarják a születések számát. „Így akarják legitimálni a jelenlegi elosztási modellt, amely szerint egy kisebbség úgy véli, joga van ahhoz, hogy olyan arányban fogyasszon, amelyet lehetetlen lenne általánossá tenni…” (Laudato si’, 50).

Ennek kapcsán azt javaslom, vegyük elő a tiszteletre épülő városi integráció gondolatát. Ez nem jelent a gyökerektől való megfosztást, sem paternalizmust, sem közönyt, sem egyszerű korlátozást. Olyan városokra van szükségünk, amelyek megvalósítják az integrációt, mindenki számára. Túl kell lépnünk azon, hogy kikiáltunk jogokat, amelyeket valójában nem tartunk tiszteletben. Olyan módszeres cselekvési terveket kell megvalósítani, amelyek javítanak a nép lakáskörülményein; minőségi urbanizációs fejlesztéseket kell megvalósítani, hogy a jövő generációk számára otthont biztosítsunk. A társadalmi adósságot, a környezeti adósságot a városi szegények felé úgy lehet törleszteni, hogy konkrétan elismerjük a földhöz, a lakáshoz és a munkához való szent jogot (a három „t”: tierra, techo, trabajo – spanyol nyelven). Ez nem filantrópia, ez mindenki erkölcsi kötelessége.

Felhívást intézek minden keresztényhez, különösen a lelkipásztorokhoz, hogy újítsák meg missziós lendületüket, tegyenek kezdeményezéseket a sok igazságtalanság ellen, folyjanak bele a városlakók gondjaiba, álljanak mellettük a küzdelmeikben, védjék meg a közös munka gyümölcseit és ünnepeljenek meg együtt minden kicsi és nagy győzelmet. Tudom, hogy sok mindent tesztek, de azt szeretném kérni, hogy ne felejtsétek el, ez nem egy plusz feladat, hanem talán a legfontosabb, mert „a szegények az evangélium kiváltságos címzettjei” (XVI. Benedek beszéde a brazil püspökökhöz, 2007. május 11.).

Kedves városlakók, kedves testvéreim! Imádkozzunk, dolgozzunk és vállaljunk kötelezettséget közösen azért, hogy minden családnak legyen tisztességes lakása, ivóvíz-hozzáférése, fürdőszobája, legyen biztonságosan elérhető villanya, hogy világítson, főzzön, jobbá tegye lakóhelyét; hogy minden városnegyednek legyenek utcái, terei, iskolái, kórházai, sportolásra, rekreációra, művészi tevékenységre alkalmas terei; hogy az alapvető szolgáltatások eljussanak mindenkihez közületek; hogy meghallgassák tiltakozásaitokat és kiáltásotokat, amellyel lehetőséget kértek magatoknak; hogy mindannyian élvezhessétek azt a békét és biztonságot, amelyet végtelen emberi méltóságotok okán megérdemeltek.

Mungu awabariki! Isten áldjon meg benneteket!

És kérlek benneteket, imádkozzatok értem!


Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Vatikáni Sajtószolgálat

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria