Ferenc pápa a kolumbiai zárómisén: Mindig az a legbátrabb, aki az első lépést megteszi!

2017. szeptember 12. kedd 10:00

A Szentatya szeptember 10-én délután mutatta be utolsó szentmiséjét kolumbiai apostoli útján. A személy méltósága és az emberi jogok melletti elköteleződés fontosságát hangsúlyozta.

A Szentatya homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Ennek az utazásnak az utolsó miséjét ebben a városban mutatom be, amelyet „a hős város”-nak neveztek, amiért kétszáz évvel ezelőtt kitartóan védelmezte az elnyert szabadságot. Ezenkívül Cartagena de Indias harminckét év óta az emberi jogok székhelye Kolumbiában, mert itt az emberek – népként – megbecsülik azt, hogy „a Pedro Claver y Corberó, Alonso de Sando jezsuita papokból és Nicolás González jezsuita testvérből álló misszionárius csoportnak köszönhetően, akiket Cartagena de Indias város sok fia elkísért a 17. században, megszületett az a törekvés, hogy enyhítsenek a kor elnyomottjainak életkörülményein, főleg a rabszolgákén, akik számára kíméletes bánásmódot és szabadságot követeltek (Kolumbia Kongresszusa, 1985, 95. törvény, 1. bekezdés).

Itt, Claver Szent Péter kegyhelyén, ahol állandóan és rendszeresen van találkozó, reflexió az emberi jogok fejlődéséről és érvényesüléséről Kolumbiában, ma Isten szava megbocsátásról, feddésről, közösségről és imádságról beszél nekünk.

Máté evangéliumának negyedik beszédében Jézus hozzánk szól, akik úgy döntöttünk, hogy a közösségre tesszük a hangsúlyt, akik nagyra értékeljük a közösségi életet, és egy mindenkit átfogó projektről álmodunk. Az ezt megelőző szöveg a jó pásztorról szól, aki otthagyja a kilencvenkilenc juhát, hogy utánamenjen az egy elveszettnek, és az az illat lengi körül az egész beszédet, amelyről az imént hallottunk: senki sem lehet annyira elveszett, hogy ne érdemelné meg aggódásunkat, közelségünket és megbocsátásunkat. Ebből a nézőpontból megértjük, hogy egy valakinek a hibája, bűne mindenkit kérdőre von, de mindenekelőtt azt érinti, aki a testvér által elkövetett bűn áldozatává lett, neki kell kezdeményeznie, hogy az, aki ártott neki, el ne vesszen. Kezdeményezés: mindig az a legbátrabb, aki az első lépést megteszi!

Ezekben a napokban sok ember tanúságtételét hallottuk, akik elébe mentek azoknak, akik rosszat tettek velük. Szörnyű sérüléseket szereztek, amelyeket láthattam a testükön; helyrehozhatatlan veszteségek érték őket, amelyek miatt még sírnak, és mégis ezek az emberek elindultak, megtették az első lépést egy olyan úton, amely eltér az eddig ismertektől. Mert Kolumbia évtizedek óta keresi a békét különféle kísérletekkel, és – amint Jézus tanítja – ez nem volt elég, hogy a két fél közeledjen egymáshoz, hogy párbeszédet kezdjenek egymással; szükség volt arra, hogy sok más szereplő is bekapcsolódjon ebbe a bűnöket helyrehozó párbeszédbe. „Ha [testvéred] nem hallgat rád, végy magad mellé egy vagy két embert” (Mt 18,16), mondja az Úr az evangéliumban.

Megtanultuk, hogy a megbékéltetésnek, az ész bosszúállással szembeni primátusának, a politika és a jog kényes egyensúlyának ezek az útjai nem előzhetik meg az emberekben zajló folyamatokat. Nem elég a normatív keretek felvázolása, nem elegendőek a jó szándékú politikai vagy gazdasági csoportok intézményes megállapodásai. Jézus a felek közötti személyes találkozásban látja a megoldást az elkövetett rosszra. Ezenkívül mindig hasznos bekapcsolni békefolyamatainkba azoknak a szektoroknak a tapasztalatát, amelyek – sok esetben – láthatatlanná váltak, hogy kimondottan a közösségek legyenek azok, akik a kollektív emlékezet folyamatait alakítják. „E folyamat főszereplője és történelmi alanya a nép és annak kultúrája, nem egy osztály, nem egy frakció, egy csoport, vagy egy elit – tehát az összes ember, a nép kultúrája –. Nem olyan tervre van szükségünk, amely keveseké s kevesekhez szól; vagy amely egy megvilágosodott vagy tanúságtevő kisebbségé, amely magának tulajdonít valamiféle kollektív érzületet. Olyan megegyezésre van szükségünk, amely által együtt tudunk élni: egyfajta társadalmi és kulturális megegyezésre” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 239.).

Mi jelentős mértékben hozzá tudunk járulni ehhez az új lépéshez, amelyet Kolumbia meg akar tenni. Jézus rámutat arra, hogy ez a közösségbe való újbóli beillesztés egy négyszemközti párbeszéddel kezdődik. Semmi sem helyettesítheti ezt az a helyreállító találkozást; semmilyen kollektív folyamat nem ment fel bennünket azon feladat alól, hogy találkozzunk egymással, magyarázatot adjunk és megbocsássunk egymásnak. A történelem mély sebei szükségszerűen megkövetelnek olyan hatóságokat, ahol igazságot szolgáltatnak, ahol az áldozatok megismerhetik az igazságot, az okozott kárt megfelelőképpen helyrehozzák, és egyértelmű intézkedéseket hoznak annak elkerülésére, hogy hasonló bűncselekmények megismétlődjenek. Ám mindez még csak a keresztény követelmények küszöbénél hagy minket. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy „alulról indulva” kulturális változást indítsunk el: a halálnak, az erőszaknak a kultúrájára az életnek, a találkozásnak a kultúrájával kell válaszolnunk. Már megmondta ezt nekünk az az író, aki a tiétek és mindenkié: „Ezt a kulturális katasztrófát nem lehet sem ólommal, sem ezüsttel [sem lövedékkel, sem pénzzel] helyrehozni, hanem csak neveléssel a békére, amelyet szeretettel építünk egy lángokban álló ország törmelékeire, ahol korán kelünk, hogy továbbra is öldököljük egymást… a béke legitim forradalmára van szükség, mely az élet felé tereli azt a végtelen teremtő erőt, amelyet mintegy két évszázadon keresztül egymás elpusztítására használtunk, és amely megköveteli és felmagasztalja a képzelőerő uralmát” (Gabriel García Marquez: Üzenet a békéről, 1998.).

Mit tettünk a találkozás és a béke érdekében? Mit mulasztottunk el, lehetővé téve, hogy barbárságok történjenek népünk életében? Jézus azt parancsolja, hogy szálljunk szembe azokkal a magatartásmintákkal, az életstílusokkal, amelyek ártanak a társadalom testének, pusztítják a közösséget. Hányszor megesik, hogy „megszokottá válnak” – megszokott dolgokként éljük meg őket – az erőszakos folyamatok, a szociális kirekesztés anélkül, hogy hangunkat felemelnénk, vagy ujjunkkal prófétaian vádolnánk!? Claver Szent Péter mellett ezrével voltak keresztények, sokan közülük szerzetesek, de csak egy maréknyian voltak azok, akik elindították a találkozás ellenkulturális áramlatát. Claver Szent Péter fekete rabszolgák százezreinek tudta visszaadni a méltóságát és reményét, akik teljesen embertelen körülmények között, rettegve, minden reményüket elveszítve érkeztek. Nem voltak hírnévvel járó akadémiai címei, sőt kijelentette, hogy ő közepes tehetségű, abban azonban „zseni” volt, hogy teljesen megélje az evangéliumot, és találkozzon azokkal, akiket mások kidobandó szemétnek tekintettek. Századokkal később Jézus Társasága eme misszionáriusának és apostolának nyomdokaiba lépett Szent María Bernarda Bütler, aki a szegények és a kirekesztettek szolgálatára szentelte életét ugyanebben a városban, Cartagenában. [1.]

Az egymással való találkozásban újra felfedezzük a jogainkat, újrateremtjük az életet, hogy az ismét igazán emberi legyen: „Az összes ember közös otthonának továbbra is az egyetemes testvériség helyes felfogásának és minden egyes emberi élet szentsége tiszteletben tartásának alapján kell nyugodnia: szent az élete minden férfinak és nőnek, a szegényeknek, az időseknek, a gyermekeknek, a betegeknek, meg nem születetteknek, a munkanélkülieknek, a magukra hagyottaknak, és azoknak, akiket kidobhatónak ítélnek, mert csak valamelyik statisztika számainak tekintik őket. Az összes ember közös otthonának a teremtett természet bizonyos szentségének felfogásán is kell nyugodnia” (Beszéd az ENSZ-hez, 2015. szeptember 25.).

Jézus az evangéliumban azt a lehetőséget is felveti, hogy a másik bezárkózik, elutasítja a változást, kitart a rosszban. Nem tagadhatjuk, hogy vannak emberek, akik kitartanak bűneikben, amelyek sérülést okoznak az együttélésnek és a közösségnek: „Gondolok a drog fájdalmas drámájára, a drogéra, amellyel az erkölcsi és polgári törvények megvetése mellett nyerészkednek.” Ez a rossz közvetlen fenyegetést jelent az emberi személy méltóságára, és fokozatosan összetöri a teremtő által bennünk kialakított képet. Határozottan elítélem ezt a fekélyt, amely kioltott megannyi életet, és amelyet kíméletlen emberek tartanak fenn és táplálnak. Nem szabad játszani testvéreink életével, sem ügyeskedni méltóságukkal! Felhívást teszek közzé: keressék a módját, hogy véget vessenek a kábítószer-kereskedelemnek, amely nem tesz mást, csak halált okoz mindenütt, derékba tör oly sok reményt és tönkretesz számtalan családot. Egy másik drámára is gondolok: „a természeti erőforrások pusztítására és a környezetszennyezésre; a munkások kizsákmányolásának tragédiájára; gondolok a tiltott pénzfogalomra és a pénzügyi spekulációra, amely néha ragadozó jelleget ölt és kárt okoz egész gazdasági és társadalmi rendszereknek azzal, hogy férfiak és nők millióit taszítja szegénységbe. Gondolok a prostitúcióra, amely naponta szedi ártatlan áldozatait főként a fiatalok körében és fosztja meg őket jövőjüktől; gondolok az emberkereskedelemre, a bűncselekményekre, a kiskorúakkal való visszaélésekre, a rabszolgaságra, amely a világ sok részében még mindig dívik, az emigrálók gyakran hallatlanra vett tragédiájára, akikre az illegalitásban aljasul spekulálnak” (Üzenet a béke világnapjára, 2014, 8.); sőt pacifista „aszeptikus legalitással” is spekulálnak, amely nem veszi figyelembe a testvér testét, amely Krisztusnak a teste.

Ezért fontos, hogy fel legyünk készülve és szilárdan az igazságosság olyan alapelveire helyezkedjünk, amelyek semmit sem vesznek el a szeretetből. Nem lehet békében együtt élni, ha nem törődünk azzal, ami megrontja az életet és támadja azt. És itt emlékezzünk meg mindazokról, akik bátran és fáradságot nem kímélve dolgoztak, sőt életüket is áldozták az emberi személy jogainak és a személy méltóságának védelméért. Hozzájuk hasonlóan nekünk is az a feladatunk, hogy végérvényesen elköteleződjünk az emberi jogok védelme mellett itt, Cartagena de Indiasban, azon a helyen, amelyet nemzeti székhelyül választottatok e jogok védelmére.

Végül Jézus azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk együtt; hogy imánk szimfonikus legyen, egyéni hangszínekkel, eltérő hangsúlyokkal, de egybehangzó, egyetlen kiáltásban szálljon fel. Biztos vagyok abban, hogy ma közösen a tévedésben élők megmentéséért és nem az elpusztításáért imádkozunk, az igazságosságért és nem a bosszúért, az igazságban és nem a felejtésben megvalósuló helyreállításért. Imádkozzunk, hogy megvalósuljon e látogatás jelmondata: „Tegyük meg az első lépést!”, és hogy ezt az első lépést közös irányba tegyük!

Az első lépés megtétele főleg azt jelenti, hogy Krisztus Urunkkal megyünk mások elé. Ő mindig azt kéri tőlünk, hogy határozottan és biztos lábbal lépjünk testvéreink felé, és mondjunk le arról a követelésünkről, hogy úgy kapjunk bocsánatot, hogy mi nem bocsátunk meg, hogy úgy kapjunk szeretetet, hogy mi nem szeretünk. Ha Kolumbia stabil és tartós békét akar, sürgősen lépnie kell egyet ebbe az irányba, amely a közjó, a méltányosság, az igazságosság, az emberi természetnek és követelményeinek tisztelete. Csak akkor tudjuk kibogozni a szembenállás összegubancolódott szálait, ha segítünk megoldani az erőszak csomóit: meg kell tennünk a találkozás lépését testvéreinkkel, vállalnunk kell a feddés bátorságát, amely nem kizárni, hanem integrálni akar; szeretettel hajthatatlannak kell lennünk abban, ami nem lehet alku tárgya; végeredményben pedig az a feladatunk, hogy építsük a békét, „ne a nyelvünkkel, hanem a kezünkkel és a tetteinkkel beszéljünk” (Claver Szent Péter), és együtt emeljük szemünket az égre: Ő képes megoldani azt, ami nekünk lehetetlennek látszik, Ő megígérte, hogy elkísér minket az idők végezetéig, és Ő nem engedi, hogy ilyen nagy erőfeszítés ne vezessen eredményre.

JEGYZET
[1.] Benne is megvolt a szeretet intelligenciája, és meg tudta találni Istent a felebarátban; kettejük közül egyik sem bénult meg, amikor látta az igazságtalanságot és a nehézségeket. Mert „a konfliktussal találkozva egyesek egyszerűen csak szemrevételezik, majd továbbmennek, mintha semmi sem történne, és mossák kezeiket, hogy tovább folytathassák az életüket. Mások úgy bocsátkoznak bele a konfliktusba, hogy rabjai lesznek, elveszítik a távlatot, saját zavarodottságukat és elégedetlenségüket rávetítik az intézményekre, s ezzel lehetetlenné válik az egység. Ám van egy harmadik lehetőség is, a legmegfelelőbb a konfliktussal való szembenézésre. Ez pedig annak az elfogadása, hogy a konfliktust el kell viselni, meg kell oldani és egy új folyamat összekötő láncszemévé alakítani” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 227.).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
ketezren-vettek-reszt-mariapocsi-ciganybucsun
Kétezren vettek részt a máriapócsi cigánybúcsún

„Teremts bennem tiszta szívet, ó Isten!” mottóval rendezték meg szeptember 15-e és 17-e között Máriapócson a roma közösségek zarándoklatát.

2017. szeptember 21. csütörtök
ferenc-papa-ha-hibazol-kelj-fel-nincs-emberibb-mint-hibakat-elkovetni
Ferenc pápa: Ha hibázol, kelj fel: nincs emberibb, mint hibákat elkövetni!

Szeptember 20-án különleges stílusú beszédet mondott a Szentatya: közvetlen hangnemben, tegezve buzdította reményre a szerdai általános kihallgatáson jelen lévő hívőket. A pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

2017. szeptember 20. szerda