Logika és lélek – A középkori Oxford nagyhatású, ám elfeledett ferences természettudósai

A Pasaréti Közösségi Házban futó előadás-sorozat öt alkalommal tárgyalta a nagy skolasztika ferences hagyományát, a május eleji előadás ennek képezte mintegy záróepizódját a szervező és házigazda, Bagyinszki Ágoston OFM szavai szerint.

A természet törvényeinek megismerésére irányuló törekvések szervesen következnek a ferences lelkiségből – hívta fel rá a figyelmet Horváth Pál. Abba az irányzatba, amely szerint Istent a keze munkájáról tudjuk megismerni, szinte kódolva volt az az empirikus közelítés, a megfigyelésre, érzékelésre építő vonal, amely elsősorban a Brit-szigeteken jellemezte a ferenceseket, illetve a korai egyetemeken velük együtt oktató világi papokat.

Nem írópult mögött kell töprengeni, hanem megfigyelni, kísérleteket végezni – vélte az ugyan nem az úgynevezett oxfordi kalkulátorok közé tartozó, de ott tanító és sokak számára ismert Roger Bacon és Duns Scotus is. Oxford hamar ferences szellemi befolyás alá került – folytatta a professzor. – Már a 12. században létesülhetett itt egy városi vagy káptalani iskola, majd amikor királyi tilalom miatt nem mehettek francia egyetemekre tanulni, ezeken folyt az oktatás. Ezekből nőttek ki az universitasnak nevezett, cégszerű társulások, melyek gyakran súlyos konfliktusokba keveredtek a városvezetéssel: előfordult például, hogy diákok követtek el gyilkosságot, és viszonzásképp a világi hatóság felakasztott néhány diákot. Akik ekkor elhagyták Oxfordot, azok alapították a Cambridge-i Egyetemet. A hasonló esetek miatt pápai rendelkezéssel a mindenkori lincolni püspök fennhatósága alá helyezték az Oxfordi Egyetemet.

1249-től sorra jöttek létre a college-ok, melyek közül a korai természettudomány szempontjából legfontosabb a Merton College, amely ferences irányítás alatt állt. Az ezt követő három-négy nemzedék kiemelkedőt alkotott tudományos szempontból, ami sajnálatra méltó módon egyfajta torz optika miatt még ma sem kap elég figyelmet. A modern természettudományok kibontakozását a reneszánszhoz és a kora újkorhoz szokás kötni, holott a sötétnek kikiáltott középkorban alkottak a modern tudomány alapító atyái – mutatott rá az előadó.

A jól hangzó fogalom: „oxfordi kalkulátorok” az 1300-as évek második harmadában tevékeny paptanárokat, szerzeteseket takar, akik a logika, matematika, mechanika, az empirikus természettudományok területén vizsgálódtak.

Előfutáruknak tekinthető a 13. századi Johannes de Sacrobosco (azaz John de Holywood), a kor kiemelkedő tudósa, akinek életéről valójában nem sokat tudunk, de talán Oxfordban is élt, és talán ferences is lett élete vége felé. 1195 körül született, de még csak az sem világos, hogy angol, skót vagy ír családban. Sacroboscónál, aki bekerült az egyetemes tudománytörténetbe is, már megjelennek a korszak jellemző témái; első művét az algoritmusokról, számrendszerekről írta – és ezt a művét háromszáz évig tankönyvként használták. Sokat tett a hindu-arab számírás meghonosításáért – említette meg Horváth Pál –, amely megkönnyítette a matematikai műveletek végzését, lehetővé tette például egyenletek felírását.

Sacrobosco legismertebb műve az Értekezés a szférákról, melyben szerepel az a megfigyelése is, hogy a Föld gömb alakú; ez a műve lett 1472-ben az első nyomtatott csillagászati tankönyv. A Föld gömbölyűsége mellett szólt a szemében az, hogy a távolodó hajóknál először a hajótest tűnik el – tehát „a tengerfelület hajlik”; hogy a csillagok keleten előbb kelnek; hogy a különböző földrajzi szélességeken más-más csillagképeket látunk.

Sacrobosco és tudóstársai műveinek nem feltétlen volt meg a kellő visszhangjuk, nem volt publicitásuk – azonban talán éppen ez volt a szerencséjük, mert „a hit határát súrolták” – fogalmazott az előadó. Sacrobosco nézetei nagy szellemi bátorságra vallanak, és emellett képzelőerőre – állítólag erre is szükség van a természettudományos kutatáshoz.

Sacrobosco másik, a korban nagyobb elismerést kiváltó tevékenysége a naptárszámítás volt, aminek főképp az ünnepek időpontja miatt volt jelentősége; ő javasolta először a juliánus naptár reformját, a szökőnap beiktatását.

Az oxfordi kalkulátorok alapító atyái közé tartozik Thomas Bradwardine skolasztikus természettudós és filozófus; nem tudni, ferences volt-e, de közöttük tevékenykedett. Nagy karriert futott be: Canterbury érseke lett. Teológiai munkát is folytatott, a többi „kalkulátorhoz” hasonlóan, emellett őt elsősorban a mechanika foglalkoztatta, hozzá köthető a Merton-szabály (mozgásba hozott tárgy egyenletesen lassuló mozgást végez). Bradwardine munkásságát Newton és Leibniz is ismerte és méltatta – fűzte hozzá a professzor.

Szintén a Merton College tagja volt Walter Burley, aki későn lett ferences, sokáig világi tanár volt (azaz egyházmegyés pap). Yorkshire-i parasztgyerekből lett oxfordi tanár, aki Párizsban is tanított, majd visszatérve Angliába a trónörökös nevelője lett. Ockhamhez hasonlóan foglalkoztatta a nyelvelmélet, a logikai paradoxonok.

William Heytesbury végig Oxfordban működött, és egészen a rektori pozícióig emelkedett – ahova választás útján kerültek az egyetemi tanárok. Egyfajta „szakszervezeti vezető” volt a rektor, akinek az egyetem érdekeit kellett képviselnie, emellett pallosjoga volt. Heytesburyt a logika, matematika, fizika, mechanika érdekelte; a mozgás különféle formái, köztük a „nem egyenletes mozgások”.

Richard Kilvington nem volt ferences, de köztük tevékenykedett; mertonos diák, majd tanár, aki idővel a londoni Szent Pál-székesegyház esperese lett. Új eszméket és módszereket vezetett be a logika, természetfilozófia és teológia területén, a közelmúltig mégsem foglalkoztak mélyrehatóbban a munkásságával.

Richard Swineshead matematikus, logikus, természetfilozófus, világi pap talán a legjelentősebb az oxfordi kalkulátorok között; a melegedés-hűlés hatásait vizsgálta a tárgyak állagában, ebből kísérelt meg törvényszerűségeket levonni. Főműve, a Liber calculationum címe után kapta a „Calculator” ragadványnevet. Robert Burton és Gottfried Leibniz is elismerő szavakkal írt róla.

Akik a korai természettudósok által elindított folyamatot megkoronázták, azok már nem oxfordiak voltak: Jean Buridan (Johannes Buridanus) és Nicole Oresme (Nicolas Oresme) a Párizsi Egyetemhez kötődtek; előbbi a „Buridan szamara” paradoxonról ismert leginkább.

Az előadást követően Ágoston testvér arra kérdezett rá, mi áll annak hátterében, hogy olyan kevéssé ismerjük ezeket a tudós szerzetes és pap tanárokat, jóllehet komoly szellemi teljesítményeket találunk még a kevésbé ismert nevek mögött is. Horváth Pál rámutatott, a nyomtatás előtt nem sok lehetőség volt a nézetek terjesztésére. Az újkor tudományos eredményei ellenben nem csak rögtön nyilvánosságot kaptak, de azonnali következményeik is lettek, egyfajta láncolatot indítottak el; Galilei és távcsöve nyomába azonnal követők tömege eredt a maga távcsövével. Ezenkívül szerepet játszik az újkor gőgje is, amellyel mindent maguknak tulajdonítottak; illetve a felvilágosodás is igyekezett rombolni az Egyház pozícióit – magyarázta a teológiatörténész.

Kérdésre válaszolva a professzor elmondta, az, hogy a korszak viszonylag békés volt a Brit-szigeteken, kedvezett a nyugodt munkának. Emellett már akkor megvolt „a Rómától (Avignontól) való egészséges távolságtartás”; például amikor eretnekség gyanújával Avignonba rendeltek valakit, az angol uralkodó kiutazási tilalmat rendelt el (Ockhamet 51 vádpontból álló lista várta Avignonban – a szerk.).

Számos tudománytörténeti érdekesség hangzott el az előadás, majd a beszélgetés során; kiemelhetjük például a kiterjedt matematikai tudással rendelkező II. Szilveszter pápát, aki többek között az abakusz és az ingaóra használatát vezette be a kontinensen, hidraulikus emelőszerkezetet tervezett.

Horváth Pál hangsúlyozta: missziós feladat számunkra, hogy megmutassuk, ezek az értékek is a keresztény múlt részei.

Fotó: Gieszer Richárd

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír