Megízlelni a közösséget – Taizéi találkozót tartottak Pannonhalmán

Hazai – 2016. szeptember 25., vasárnap | 16:09

Szeptember 24-én, szombaton a Szent Márton-év keretében taizéi találkozót rendeztek Pannonhalmán, amelyen részt vett a franciaországi taizéi közösség priorja, Alois testvér is hat szerzetestársával együtt.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A találkozót a Szent Márton-év mottójának jegyében („Közösségben vagyunk”) a Pannonhalmi Főapátság, a taizéi közösség, a Nyugat-Dunántúli Evangélikus Egyházkerület, a Győri Egyházmegye, a Veszprémi Érsekség, valamint a Dunántúli Református Egyházkerület közösen szervezte. A találkozón jelen voltak a taizéi közösség tagjai közül Alois testvér, a közösség perjele (Németország), Maciej (Lengyelország), Jean (Franciaország), Jubaraj (Banglades), Jean-Daniel (Szlovákia), Hendrik (Hollandia), valamint nem utolsósorban a közösség egyetlen magyar származású tagja, András testvér. A pannonhalmi bencés közösség mellett részt vett a találkozón Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke is.

Az imádság terét a Pannonhalmi Főapátság gimnáziumi tornacsarnokában alakították ki, a Taizében használatos ikonokkal és a Szentlélek lángnyelveire emlékeztető narancssárga vásznakkal. A terem egyik oldalsó kivetítőjén megjelent az az Irgalmasság-ikon, amelyet a taizéi testvérek festettek, és amelyről Alois testvér is szólt bibliai bevezetőjében.

A nap közös imádsággal vette kezdetét, amelynek keretében Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát köszöntötte a szerzeteseket, Veres András győri megyéspüspököt, illetve a csaknem hétszáz részt vevő fiatalt. A főapát kiemelte Szent Márton születésének 1700. évfordulóját, majd a találkozó lényegére irányította a figyelmet egy személyes történeten keresztül. Köszöntőjében találkozón való teljes jelenlétre, a szívvel-lélekkel való odaadásra buzdította a diákokat, és arra, hogy érezzék meg az együttlét „ízét”.

Várszegi Asztrik hangsúlyozta, hogy a találkozón az életünket megújító teremtő szót keressük, életünk lehetőségének feltételeit, mint a béke, a kiengesztelődés, a szolidaritás, amelyek mint tiszta víz és levegő elengedhetetlenek számunkra. A főapát azt kívánta a találkozó résztvevői számára, hogy az Atya adjon készséges és nyílt szívet nekik egymás befogadására.

Hardi Titusz, a bencés gimnázium igazgatója megköszönte a szervezők munkáját és szintén köszöntötte a résztvevőket.

A délelőtti program Alois testvér bibliai bevezetőjével folytatódott, amelyben a 2016-ra írt, Az irgalmasság bátorsága című írásán keresztül próbálta meg felhívni a figyelmet az irgalmasság gyakorlásának öt területére. Ezekről mint öt javaslatról beszélt.

Első javaslatában arra buzdított, hogy bízzuk magunkat Istenre, aki maga az irgalom. Ennek kapcsán az irgalmas Istenről elmélkedett, aki az Ószövetségben Mózesnek úgy nyilatkoztatja ki önmagát, mint „az irgalom Istene” (vö. Kiv 3,17).

A Szentírás szíve, amely az evangéliumokban nyeri el végső értelmét Jézusban, az Isten irgalmas szeretetének kinyilatkoztatása. Isten nem tetteink alapján szeret bennünket. Isten identitásához, önazonosságához tartozik irgalmassága – hívta fel a figyelmet a taizéi prior. Kiemelte továbbá, hogy Isten úgy szeret bennünket, ahogyan vagyunk; az Ő jóságáé az utolsó szó.

Alois testvér második javaslata, összhangban az elsővel, a megbocsátásra vonatkozott, amelyet az irgalmasan szerető Istennel való találkozásból érthetünk meg. Úgy fogalmazott: a megbocsátás olyan számunkra, mint a mindennapi kenyér. A megbocsátásban új életet kapunk a Szentlélekben, Isten új barátsággal ajándékoz meg bennünket. Isten irántunk tanúsított megbocsátása tesz képessé bennünket arra, hogy másoknak megbocsássunk.

Harmadik javaslata kapcsán Alois testvér arra buzdította a hallgatóságot, hogy lépjünk közelebb a nehéz emberi helyzetekhez. Ennél a pontnál az Irgalmasság-ikonról beszélt, elemezve a rajta ábrázolt irgalmas szamaritánus történetét, amely, amint arra rámutatott, az evangélium foglalata. Alois testvér elmondta, hogy az irgalmas szamaritánus története Krisztus együttérzésére mutat rá a sebesültekkel és a szükséget szenvedőkkel, így bennünket is arra szólít, hogy ne féljünk közel lépni az elhagyatottakhoz. Az ikon kapcsán a taizéi prior hangsúlyozta: a fehér tunikában ábrázolt, útszélen fekvő sebesült Krisztus szenvedését is megjeleníti; mozdulataiban Krisztus halálára és feltámadására utal. Alois testvér arra hívta fel a figyelmet, hogy Isten arca a sebesültekben tárul fel előttünk, és buzdította a jelenlévőket, hogy tekintsenek Jézusra, aki szeretettel néz ránk. Hiszen erre kaptunk meghívást.

A továbbiakban az irgalmasság társadalmi dimenzióira irányította a figyelmet az előadó, János evangéliumát idézve: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13, 34) Alois testvér az idézetből kiindulva úgy fogalmazott: határainkon túl kell szeretnünk, a jézusi kiterjesztett szeretettel, amely a menekültekre is éppen úgy érvényes. A taizéi prior felidézte szíriai látogatását, 2015 karácsonyát a háborúban porig rombolt Homsz városában töltötte az ottani keresztény közösséggel, majd utalt a nyugat-afrikai Beninben megrendezett találkozóra, ahol afrikai fiatalok ezreivel gondolkoztak arról, hogyan tudnák elhagyni a passzivitást, hogyan tudnának jelen körülményeik között elköteleződni. Alois testvér szerint az európai fiataloknak meg kellene hallgatniuk afrikai kortársaik kérését a gazdasági igazságosságra vonatkozóan, majd utalt arra is, hogy Európának egy új szolidaritásra kellene törekednie, nagyobb tiszteletet tanúsítva a különböző országok kultúrája, különösen a legnagyobb szenvedésben élők iránt. Amint elmondta, az egység megvalósítására vagyunk meghíva, annak a Krisztusnak a követésére, aki szeretetből életét adta értünk.

Végezetül a teremtett világ iránti irgalomra hívta fel a figyelmet a prior, utalva a Teremtés könyvére. Hangsúlyozta, Földünk, közös otthonunk beteg és szenved, majd az irgalom gyakorlásának három lehetséges útjára mutatott rá: egyfelől szükséges a tudományos kutatások támogatása, egyéni szinten azonban elengedhetetlen, hogy mértéktartóan éljünk, és gyakoroljuk a teremtés dicséretét. Itt Assisi Szent Ferencre utalt Alois testvér, aki a felebarát szeretetét és az Isten dicsőítését összhangba tudta hozni és élni.

Zárásképpen hangsúlyozta az előadó, Isten soha nem fárad bele az irgalomba, újra és újra útra kel velünk, így mi sem fáradhatunk bele abba, hogy felébresszük önmagunkban az irgalom bátorságát.

A reggeli imádság és biblia bevezető után a fiatalok kiscsoportokban beszélgettek az Alois testvér által elmondott szempontokról, megadott kérdések alapján.

A déli imaóra és ebéd után lehetőség nyílt a főapátság megtekintésére, majd délután három órától különböző témákban szerveztek fórumbeszélgetéseket. Így az imádság és zarándoklat, a cigányság és a menekültkérdés, a reformáció és szerzetesség, illetve a társadalmi igazságosság témaköreit járták körül a fiatalok meghívott vendégek, valamint a taizéi és a bencés közösség tagjainak részvételével. Ezek mellett lelki beszélgetésre és csöndes imádságra adott helyet a Boldogasszony-kápolna, ahol Nádai Fidél OSB és Óra Krisztián várták az érdeklődőket.

A Reform – Szerzetesség – Reformáció témájáról Alois testvér, Toókos János bakonybéli bencés szerzetes, Jubaraj testvér, Németh Szabolcs evangélikus lelkész és Biriszló Lőrinc OSB beszélgettek.

Toókos János a beszélgetés bevezetőjében utalt a reformáció és a szerzetesség ambivalens viszonyára, kitérve a szerzetesség bibliai alapjaira. Emlékeztetett, hogy míg sokan a szentírási alapok hiányára hivatkozva elvetik a szerzetességet mint intézményt, illetve mint a Krisztus-követés egy módját, addig a Szentháromság dogmáját elismerik, amelyre szintén nem találunk konkrét utalást a Bibliában, bár abból levezethető. Toókos János református bencés szerzetesként az Ágoston-rendi Luther Mártonra utalva hangsúlyozta: maga a reformáció is egy szerzetesi cellából indult. Luthert korának szerzetesi és egyházi gyakorlata riasztott, ezért fogalmazódott meg benne a reform igénye.

Ugyanakkor, ahogyan a bakonybéli bencés kiemelte, a rossz gyakorlatnak nem kell az intézmény elvetéséhez vezetnie. Toókos János a szerzetesség ősi gyakorlatára hívta fel itt a figyelmet, amely ma a judaizmuson kívül minden világvallásban megtalálható, így valójában egy általános emberi jelenségről beszélhetünk. Kifejtette: semmilyen emberi közösség vagy szerveződés nem lehet meg olyan emberek nélkül, akik teljesen átadják önmagukat az adott feladatnak, akik osztatlan szívvel szolgálnak. Rámutatott továbbá azokra a megosztó pontokra is, amelyek elválaszthatják egymástól a reformátusokat és katolikusokat, mint például Mária tisztelete vagy a szerzetesség, és fájdalmának adott hangot, amiért a reformátusok között sokszor tapasztalta a katolikus egyházzal szembeni távolságtartást. Úgy fogalmazott: mintha a reformátusok számára az egyháztörténet ötszáz évvel ezelőtt kezdődött volna, holott megfelelőbb úgy fogalmazni, hogy a kétezer éves egyház történetében a felekezet fél évezredes csupán.

Jubaraj testvér bangladesi tapasztalatait osztotta meg. Elmondta, számára mindig gazdagító volt az ökumenizmus, hiszen otthonában több felekezetet is látott, amelyekkel együtt imádkoztak. A bangladesi taizéi közösségben, ahol hatan élnek együtt, mindennapi tapasztalat a más vallásúakkal való párbeszéd, hiszen a testvérek közel élnek az emberekhez. Jubaraj testvér elmondta, számos alkalommal kaptak segítséget hinduktól és muzulmánoktól, a templom építése és díszítése során is.

Alois testvér arról számolt be, hogy a monasztikus életet azok is értik, akik nem keresztények. Utalt a közösség alapítójára, Roger testvérre, aki a ’30-as években református hagyományokból érkezve kezdte el a monasztikus életet, és vele együtt más lelkészek is megértették, hogy nem élhetnek elkülönülve sem egymástól, sem a hívektől. Ezzel egy időben pedig a német származású Dietrich Boenhoeffer evangélikus lelkész és teológus is megértette a testvéri közösségben való élet lényegét. A prior utalt a reformáció és a szerzetesség közös pontjára, amely a zsoltárokkal való imádságban rejlik. Utalt arra is, hogy a reformáció újra felfedezte a Biblia szerepét az imádságban – ezt a szerzetesek évezredek óta gyakorolják. Taizé priorja a szerzetesség ősi gyakorlatát hangsúlyozva felelevenítette az idei húsvétot is, amikor bukaresti ortodox szerzetestestvéreivel ünnepelt együtt, ahol a 3–4. századi szerzetesi hagyományok mind a mai napig élnek.

Németh Szabolcs evangélikus lelkész a kérdés kapcsán, egyetértve az elhangzottakkal, megerősítette, hogy a reformáció szó értelme párhuzamba állítható a szerzetességgel, hiszen a sivatagi atyák szándéka sem volt más, mint visszatérni a krisztusi tanításhoz. Kifejtette, amiként a szerzetesség változik, úgy szüntelenül reformációra szorul, csakúgy, mint ahogy Luther is megfogalmazta 95 pontjának elején, hogy a hívő élet lényege abban áll, hogy mindennap visszatér Krisztushoz.

A felvetett témával kapcsolatban a program további részében kérdések hangzottak el a résztvevőktől, amelyek a világi hívek radikális Krisztus-követésére, a reformátusok és katolikusok közös istentiszteletére vonatkoztak. Az első kérdéssel kapcsolatban a meghívott szerzetesek egyöntetű válasza volt, hogy a világiak is ugyanúgy a radikalitásra vannak meghíva a napi kis döntésekben kifejeződő tanúságtétel által; a második kérdés kapcsán Toókos János testvér fejtette ki véleményét; elmondta, hogy jelenleg nem lehetséges az interkommunió reformátusok és katolikusok között, mindazonáltal felhívta a figyelmet a közös imádkozás számos lehetőségére, amely erősítheti a katolikusok és reformátusok egységét.

A fórumbeszélgetéseket követően záróimádsággal fejeződött be a taizéi ifjúsági találkozó Pannonhalmán.

Dejcsics Konrád OSB a szervezők nevében mesélt a taizéi közösséggel kapcsolatos tapasztalatairól. Kérdésünkre elmondta, hogy bár nem járt még Taizében, ahhoz a generációhoz tartozik, akik taizéi dalokon nőttek fel. Másfelől mint bencés sokszor hallotta, hogy Ciráki László már a ’70-es években kapcsolatot ápolt a francia közösséggel. Harmadrészben pedig megemlítette azt a közös szerzetesi tapasztalatot, amely összeköti őket. Felidézte, mennyire könnyen megtalálta a két közösség egymással a hangot, hiszen mély ismerősökké teszi őket az imádság és a munka közös tapasztalata.

Dejcsics Konrád egy személyes tapasztalatát is felelevenítette. Előző végzős osztályában feltette a kérdést: ki hogy áll a hittel? A kérdésre az osztály egyik nagyon vagány, „európai, multikulti” tanulója így válaszolt: „Számomra a hit egy teljesen világos dolog. Taizében rájöttem, hogy mit jelent hinni, és én azóta ebből élek.” A bencés szerzetes elmondta, nagyon félt attól, hogy az egész osztály gondolkodására befolyással lévő, intelligens fiú mit fog mondani a hitről. Ez azonban nagyon kemény tanúságtétel volt, amelyet Taizén keresztül kaptak. Ezt azóta is őrzi.

Arra a kérdésre, hogy „Taizé” mennyire van jelen a gimnazisták életében, Dejcsics Konrád elmondta, minden osztálynak vannak taizéi énekes könyvei, így az imaéletben meghatározó szerepet foglal el a taizéi lelkület. Elmesélte, hogy az imádságnak a gimnazisták életében is megvan a maga folyamata: kezdetben a zsoltárokkal való imádkozás, a szentírási szakasz elolvasása a jellemző, majd elkezdődik a „gitáros énekes szakasz”. És aztán, ahogyan Konrád testvér megfogalmazta, mindkét osztályában a taizéi énekekhez érkeztek meg. „A legutolsó pont pedig a Miatyánk. Mert ez az, amit akkor is el lehet mondani a legnagyobb összeszedettséggel, ha nincsen belső energiánk.”

„A taizéi énekekkel való imádság a közösség formálódásáról is tanúskodik, hiszen kell idő ahhoz, hogy egy közösség összeérjen, és éppen a taizéi többszólamúság az, amely meg tudja mutatni, hogy adott esetben egy fiú osztályközösség eljutott odáig, hogy képes egymásra odafigyelni, képes énekelve együtt imádkozni” – tette hozzá Konrád testvér.

„Manapság a falakat építő Európának az időszakát éljük” – kezdte válaszát a bencés szerzetes arra a kérdésre, hogy mit tanulhatunk a taizéi közösségtől. 

„Magyarországon, ahol sokáig éltünk falak mögött, most újra visszatértünk a falépítés kultúrájához. Taizé egy olyan korban keletkezett, amikor Roger testvér a II. világháború után a falak építésének a tragédiáját a saját bőrén tapasztalta. Éppen ezért az mozgatta, hogy mind a keresztényeket, mind a nemzeteket elválasztó falakat lebontsa” – folytatta Dejcsics Konrád. – „Ma Taizében a közösség úgy él, hogy sem a felekezeti különbség, sem a kulturális gazdagság vagy különbözőség nem tud annyira meghatározó lenni, hogy az elválasztana. Azt fedezik fel, hogy a különböző hagyományok, a kulturálisak és felekezetiek egyaránt egymás mellé helyezhetők, és ebben az egymás mellettiségben rendkívül gazdagítók.

E mögött pedig az a keresztény tapasztalat fedezhető fel, hogy Isten úgy fogad el bennünket, ahogyan vagyunk. Mindazzal a »handicappel«, kifejezésmóddal, nacionalitással, kultúrával, amiből jövünk. Ha Isten számára a bennünk lévő sokszínűség kedves, akkor nem tehetünk mást, mint hogy az Ő elfogadó szemével tekintünk erre a sokszínűségre. Taizé azt mutatja meg, hogy ez valóban lehetséges. A mai Európának és kereszténységnek erre a nagyvonalú integrálásra nagyon nagy szüksége van” – zárta szavait Dejcsics Konrád OSB.

Fotó: Merényi Zita

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria