Szöllőssy Enikő: Az alkotás a beszélgetésnél sokkal mélyebb és titkosabb kapcsolat Istennel

– Veres András szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke a díj átadásakor úgy fogalmazott: a korábbi kitüntetésekhez képest egy szerény díjat ad át, ön viszont azt mondta, hogy ez a legnagyobb elismerés, amit eddig kapott. Miért érzi ezt?

– Sok díjat kaptam, de arról a rengeteg egyházi munkáról, amit készítettem, a sok szakrális kiállításról, amin részt vettem, eddig a közvetlen érintetteken kívül nem kaptam visszajelzést. Az utóbbi időben pedig  nem annyira konkrét egyházművészeti munkákkal foglalkozom, mint inkább olyasmikkel, amikkel a transzcendens létezőt, a szakralitást meg tudom érinteni. Ezért volt nagyon jó, hogy pont most kaptam ezt a kitüntetést, amikor úgy érzem, hogy valóban azzal foglalkozom, ami fontos, nem a külsőséges dolgokkal, hanem azzal, ami az ember legbelseje és az Istennel való kapcsolata.

– Az, hogy a művészet útja lett az ön útja, mennyire volt nyilvánvaló a kezdetektől?

– Mindig is nyilvánvaló volt, hogy a képzőművészet terén szeretnék tevékenykedni, de azért nehezen jutottam el oda. Apám meghalt a háborúban, anyám sclerosis multiplexes volt, és úgy tűnt, hogy nem tanulhatok tovább már gimnáziumban sem. Gyors- és gépíró lettem, elvégeztem közben a levelező gimnáziumot, de nagyon rossz lelkiállapotba kerültem, hogy nem azzal foglalkozom, amivel szeretnék. Családom, anyám, bátyám meg nagyanyám azt mondták: „Bármi áron elküldünk, de menj a főiskolára!” Ez nagyon jó érzés volt. Rögtön fölvettek az iparművészeti főiskolára, csak egy évet hagytam ki, 19 évesen bekerültem. A főiskola nekem csoda volt, tulajdonképpen ott találkoztam a teremtő Istennel először, amikor kezembe fogtam az agyagot. S az anyagi része is megoldódott: nem haltunk éhen.

– A köszönőbeszédében is mondta, hogy kezdetben kifejezetten tartózkodott az egyházi témáktól. Hogyan talált rájuk mégis?

– Féltem, mert ezek annyira szent dolgok, hogy úgy éreztem, nem vagyok méltó, hogy Jézus vagy Mária testét megjelenítsem. E témák közelébe építész házaspár barátaim, Becker Gábor és Greskovits Klára révén kerültem, akik sok új templomot építettek, főleg a ’80-as években, mert akkor még kapott a magyar egyház a németektől erre segélyt. Minden templomukhoz hívtak engem, így lehetőséget adtak nekem. A lehetőség egyben felszólítás is volt arra, hogy igenis kell csinálnom korpuszt meg Madonnát, szenteket, keresztutat. Később már más templomokból is fölkerestek, amelyekbe főleg keresztutat készítettem, mert azt nagyon közel éreztem magamhoz: minden egyes állomást átéltem személyesen. Mások ezek a keresztutak emiatt, mint a szokásosak. Az volt az érdekes, hogy még faluhelyen is, bár először egy kicsit idegenkedve fogadták, ám ha a plébános szerette, akkor a hívek is nagyon megszerették az alkotásaimat, és egész csodákat meséltek, hogy mik történtek hatásukra.

– A fővárosi közegben nem okozhatott akkora megdöbbenést az ön művészete, mint vidéken.

– Az volt az előnyöm, hogy nem régi, hanem új templomokba terveztem a műveimet, ahová azok abszolút illettek, és az építészekkel többször átbeszéltem a terveimet. Bár előfordult, hogy régi templomba került művem, nem volt igazán jellemző. Azóta, hogy megszűnt a német segély, mert tőlünk keletebbre lévő egyházakat támogatnak vele, és az építész barátaimon keresztül én sem jutok megrendelésekhez, kisplasztikáimban vagy legújabban digitális képgrafikai munkáimon tudom megjeleníteni a szakrális témákat.

– Amikor azt mondta, hogy a keresztút különösen közel áll Önhöz, úgy éreztem, hogy az alkotás során mintegy beszélget Istennel.

– A beszélgetés szóval sokszor szoktak élni, de én ezt nem annak mondanám, mert sokkal mélyebb és titkosabb kapcsolatról van szó, nem is tudom igazán szavakkal körbeírni. Egész életemben Istent kerestem, és valami mindig véget ért, és mindig kellett valami újat kezdeni, de ezek szavakkal nem fogalmazhatók meg, mert az lealacsonyítaná a dolgokat. Az alkotásokról sokkal inkább leolvasható ez, ha valaki ezt meg tudja tenni.

Még a leginkább világias munkáimban is benne van ez a transzcendens vonzás. Ha egy portréérmet kell csinálnom, akkor esetleg az illető arckifejezésében lehet valami ebből, de nem tudatosan teszem ezt bele, egyszerűen csak amit csinálok, abban benne vagyok.

– Mit jelent a művészi életén túl az istenkapcsolat Önnek?

– Elsősorban a családi életemben élem meg: férjemmel négy gyermekünk és öt unokánk van. Úgy érezzük, ha együtt vagyunk, Isten köztünk van valóságosan is. A baráti kapcsolataimban is jelenvalóként élem meg Istent, a vallásos és a nem vallásos barátaimmal egyaránt Istenben létezik a kapcsolatom. Éppen a nem hívőkben, nem vallásosakban nagyon érzem az isteni jelenlétet abban, hogy milyen csodálatos emberek. Én mindig kaptam utakat, ők nem kaptak, de Isten ugyanúgy jelen van bennük.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír