Teológusi vélemény a halálbüntetésről szóló egyházi tanításról

2018. augusztus 8. szerda 12:32

Augusztus 3-tól hivatalosan is új szövegezést kapott a Katolikus Egyház Katekizmusának a halálbüntetésről szóló 2267. pontja. A témáról Papp Miklós morálteológusnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezetőjének írását adjuk közre.

Augusztus 1-jén tette közzé a Hittani Kongregáció azt a leiratot, melyben a Katolikus Egyház Katekizmusának a halálbüntetésről szóló 2267. pontját értelmezi újra. Ez egy érzékeny témakör, s néhány teológusi szempont fontos lehet a Katolikus Egyház gondolkodásának megértéséhez. A teológusok hivatása ugyanis, hogy előzetesen segítsék a Tanítóhivatalt az újabb dokumentumok elkészítésében, utólagosan pedig azok magyarázásában – de semmiképpen nem dolguk Ferenc pápát és a Tanítóhivatalt nyilvánosan bírálni, s főleg nem igényelhetnek maguknak ugyanolyan tekintélyt.

Örök és változó rész az erkölcsi ítéletben

A halálbüntetés teológiai megítélése egy erkölcsi kérdés. Alapvetően tudni kell, hogy az erkölcsteológia tanítása a változatlan örök igazságot ülteti át a változó világ nyersanyagába. A morális ítéletekben ezért sokszor van egy változatlan és változó rész. Változatlanul védjük pl. a személyes méltóság, a szeretet, az igazság értékét, de folyamatosan keressük annak megfelelő történelmi alkalmazását. A morálteológia egyszerre radikális (az alapértékek védelmében) és egyszerre történelmi (az idők jeleire figyel), ezért rendkívül nehéz az erkölcsteológiát jól művelni. Szó sincs arról, hogy Ferenc pápa megváltoztatja a katolikus Egyház hitét vagy eltérne az igaz hittől, amikor a katekizmust pontosítja, hanem éppen ezáltal teljesíti feladatát, mint az Igazság tanítómestere. Az Egyház az egyszer ajándékba kapott hitletétemény örök igazságait őrzi és törekszik arra, hogy egyre jobban beletestesítse e világba. A hitletéteményhez biztosan nem tartozik a halálbüntetés, de a személyes méltóság értéke és a kiengesztelődés igénye sokkal közelebb van a hitletétemény szívéhez. Sok jó példát lehetne felhozni: Szent Pál még visszaküldi a rabszolgát gazdájának. Pál radikálisan ragaszkodik a személyes méltóság értékéhez, de nem robbant ki forradalmat a rabszolgaság megszüntetéséért. Még nincs itt a történelmi idő, de már ezzel a gesztusával is elindítja a történelmi idő megérését. Az Egyház nem csak figyel az idők jeleire, nemcsak passzívan várja, hogy kedvezőbbek legyenek az idők jelei, hanem maga is elindítja azokat a csírákat, melyek majd megérlelhetik az időt. Ferenc pápa éppen ezt teszi: megérett az idő a halálbüntetés megszüntetésére, ugyanakkor érlelni is akarja a történelmet a személyes méltóság fokozottabb tiszteletére, minden országban.

Amikor a pápa tanítását összevetik a korábbi egyházi álláspontokkal, más pápák tanításaival, akkor éppen a változatlan részre kellene figyelni: igenis az Egyház kezdettől védi a személyes méltóságot, az istenképiséget és a kiengesztelődés fontosságát. Nemcsak annyi a folytonosság, hogy Szent II. János Pál pápa és XVI. Benedek is sürgették a halálbüntetés határozottabb elítélését, hanem valóban az „evangélium fényében” kezdettől jelen van a személyes méltóság védelme és a kiengesztelődés jelentősége az egyházi tanításban. Ebben a folyamatban persze további tanfejlődés és pontosítások várhatók, hiszen a világ megértése változik. Olyan, mintha egyre élesedne a látásunk, s az örök igazságokat differenciáltabban tudjuk kenotikusan „lehozni” a történelem nyersanyagába. Pl. korábban a halál pillanatának a légzés és keringés összeomlását tartották, ma az agyhalál beálltával azonosítjuk. Évtizedek múlva talán az agyhalálban is felfedezünk fokozatokat, s akkor halál beálltát újra pontosítani kell. Szintén differenciáltabb értékelés alá esik a fegyverkezés: a fegyverek egyre inkább tömegpusztító hatásúak, irdatlan erővel terjesztik, torzítják a gazdaságot és egyes országok is hatalmas profitot húznak belőle. Erkölcsileg egyre tarthatatlanabb a fegyverkezésről nem szólni, nem differenciálni. Az Egyház tehát teszi a dolgát: egyre jobban kibontja a legfőbb értékeket a történelmi idők jeleire figyelve. Ebben különbözik némely jogvédő szervezettől és más világvallásoktól, hiszen ezeknél olykor fanatikus jogvédelmet látunk a többség kárára, vagy éppen „transzcendens eltekintést” a történelmi helyzettől.

A halálbüntetés egy morális kompromisszum

A briliáns gondolkodású és éleslátó Klaus Demmer teszi fel a kérdést: létezik egyáltalán jog a halálbüntetéshez? Amikor erről a kérdésről gondolkodunk, nem arról van szó, hogy az Egyház megadná bárkinek is a jogot a halálbüntetéshez, hanem annak eltűrésről. Jog és kötelesség a személyes méltóság védelméhez van, jog és kötelesség a jóra van. Az állam első célja a közrend és a közjó megvalósítása, az ártatlanok megvédése, ehhez csak eltűrt eszköz a halálbüntetés. Amíg nem lehetett ezt más eszközzel biztosítani, addig az Egyház is el tudta fogadni az államnak ezt a tettét, de mindig voltak a keleti és a nyugati Egyházban is olyanok, akik határozottan tiltakoztak a halálbüntetés ellen. Mára éppen azt vitatja a pápa: szükség van-e még erre a kompromisszumra? Látni kell: a pápa éppen nem lazítani akar, hanem éppen radikálisabb lenni a személyes méltóság tiszteletben és a mindennemű kiengesztelődés (személyes, társadalmi, etnikai, vallási) előmozdításában. Éppen azt sürgeti, hogy találjanak az államok más, vértelen módot az ártatlanok személyes méltóságának megvédéséhez. Az Egyház az eddig megtűrt kompromisszumban lépni kíván egyet előre.

A halálbüntetés kérdésénél egy minőségi morális kompromisszummal állunk szemben. Eleve rossz irányba kezd gondolkodni a témáról, aki nem ismeri a kompromisszum kényes teológiáját. Először is a két végletet érdemes kizárnunk: az egyik véglet minden kompromisszumot az ördög művének tart, ők könnyen csúsznak fundamentalizmusba és rigorizmusba. Nem gondolják meg, hogy teremtményi helyzetünkből fakadóan állandóan kompromisszumra kényszerülünk, pl. az időbeosztásunk is kompromisszum. Az alázat és az engedelmesség magas iskolája ez. A másik véglet eleve a kompromisszumot célozza meg, eleve a megalkuvást, a könnyebb utat keresi. Ők könnyen csúsznak lazaságba, langyosságba. A kompromisszum teológiája hangsúlyozza: lehet erkölcsileg felelős kompromisszumot kötni, ha a szemünk előtt a fő cél lebeg, s az adott történelmi helyzetből igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni. Nem jelenti a gerinc feladását, ha „mentjük a menthetőt” egy nehéz történelmi helyzetben. De csak akkor vállalható egy erkölcsi kompromisszum, ha azonnal lépünk egyet előbbre, mihelyt lehetségessé válik. Azaz nem áll meg az eszkatologikus úton. A megalkuvástól éppen ez különbözteti meg. Bár az Egyház elismeri, hogy korábban megtűrhető volt a halálbüntetés állomása, de megváltoztak és meg is kell változniuk az időknek, hogy túllépjünk ezen az állomáson.

Mi változott meg, ami miatt az Egyház is változtat?

Mindenekelőtt egyre érzékenyebbek vagyunk a személyes méltóság felé – a tettest illetően is. Az aktualizmus az a szélsőség, ami az embert azonosítja a tetteivel. „Te egy gyilkos vagy”, „te házasságtörő, alkoholista vagy”. Könnyű általánosítani és beskatulyázni egy embert a tetteibe. Az erkölcsteológia tudja, hogy a személyes méltóság és a tettek összefüggenek: a személy a tetteken keresztül fejezi ki önmagát, a tettek visszahatnak a személyére, de a tettei sohasem azonosak a személye gazdagságával. Bármennyi rosszat is tesz az ember, a személyes méltósága több, mint a tettei. A személyes méltóság nem veszíthető el semmilyen bűnnel, hiszen azt nem emberek adták és emberek el sem vehetik, el sem vethetik. Az istenképiség Isten ajándéka, Isten az embert önmagáért akarta, a személyes méltóság ezért elveszíthetetlen és fokozhatatlan, mindenki érték és mindenki szerethető.

Megváltozott a büntetés értelmezése is: nem lehet hivatkozni a halálbüntetésnél az elrettentésre, hiszen éppen akkor tennénk valaki halálát eszközzé, éppen akkor tárgyiasítanánk valakit – s pont ez ellen küzdünk. Ráadásul egy magasabb rangú (ontológiai) jogot, értéket nem lehet az empirikus statisztika miatt elvitatni. Szintén nem célja a halálbüntetésnek a bosszú: „a szemet szemért” elv valamennyire féken tudja tartani a gonoszt, oda-vissza fékezheti az erőszakot és a bosszút, de nem tudja meggyógyítani. Az Újszövetség szellemében a büntetés célja a rend védelme, a helyzet gyógyítása, a vétkesek és áldozatok kiengesztelődése, a bűnös megtérése. A halálbüntetés elvenné a lehetőséget a tettestől a gyógyulásra, a megtérésre, a társadalomba való visszaintegrálódásra. Ráadásul a legmodernebb nyomozati eszközökkel sem lehet kizárni a tévedés lehetőségét, így a halálbüntetés elvenné a lehetőséget a korrigálástól és a tévedés gyengítené a bizalmat az igazságszolgáltatás felé. Végérvényes döntést hozna olyan területen, ahol csak Isten lát át mindent végérvényesen – ezért akarjuk a végső ítéletet Istenre bízni. A büntetés célja nem lehet az elégtétel sem: elégtételt nem lehet erőszakosan „ráakasztani” valakire, másrészt bármennyi a fájdalmuk pl. egy meggyilkolt ember hozzátartozóinak, nem enyhít azon, ha még egy embert megölnek. Nem okoz bennük sem gyógyulást, s a társadalom sem akarhatja, hogy a büntetőjog brutalizálódjon. Nem akarjuk a társadalom brutalizálódását, a személyes és családi bosszút, a lincselést. A halálbüntetés lappangóan erősíti a bosszúvágyat az áldozatban és hozzátartozóiban, a társadalomban, de magában a tettesben is. Összesítve mondhatnánk: megváltozott a büntetés értelme, célja, egy fokozódó humanizálódás figyelhető meg, s a keresztényeknek ebben élen kell járniuk. Demmer úgy mondja: az Egyház a jobb emberség ügyvédje a történelem folyamán, állandóan keresnie kell az emberségesebb megoldásokat, s ezekért prófétai módon fel is kell emelnie a hangját. Az evangélium radikalitása éppen abban áll, hogy felragyogtatja az alapértékeket, s ez elindít egy hatásfolyamatot a történelemben, mely egyre jobban megdolgozza a történelem nyersanyagát. Ma is mintha az egész világot betlehemi istállóként formálnánk, csakhogy az isteni jelen lehessen benne.

A halálbüntetés tehát inkább nem jog és nem célja a büntetés, hanem történelmileg szemlélve igazából az önvédelem megtűrt eszköze volt: adott történelmi korokban és élethelyzetekben az államnak mint nagyobb közösségnek a kezében eszköz volt arra, hogy ezáltal saját magát és a védelmére bízottakat, megvédhesse. Rá kell mutatni épp ezért arra, hogy a halálbüntetés nem más, mint eszköz, melyet jóra és rossz célra egyaránt lehet használni, s eljöhetnek olyan korok is, amikor már egyáltalán nem tanácsos alkalmazni. A Katekizmus nagyon helyesen az önvédelemnél tárgyalja a halálbüntetést: legvégső eszközként kompromisszumszerűen elfogadható volt, ha másként nem volt biztosítható az ártatlanok védelme, de ha igen, akkor erről az eszközről le kell mondani. Már II. János Pál pápa és a Ferenc pápa is éppen erre hivatkozik: ahol tud lenni egy hivatalos nyomozás, rendőrség, bíróság, börtönök, ott lenniük kell olyan viszonyoknak is, hogy kivonhatók a közjóra veszélyes emberek halálbüntetés nélkül is. A modern államban nincs az államhatalom a falnak kényszerítve. Demmer azonban hangsúlyozza, ha valaki lemond az utolsó védelemről, akkor az utolsó előtti határt még komolyabban kell vennie: az ártatlanok fokozott védelmét, a börtönök biztonságát, a reszocializációs lehetőségeket, a legsúlyosabb visszaesők hatékony kivonását, az előzetes jogi felvilágosítást megelőzés céljából, a társadalmi szervezetek összefogását, a tudományos kutatást. Akkor szokott megerősödni a népharag, a halálbüntetés utáni vágy, amikor nem érzik magukat biztonságban az emberek.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a halálbüntetés olyan eszköz volt a történelem folyamán, mellyel a hatalom birtokosai talán leggyakrabban visszaéltek, azonosítva a közjót saját vagy kisebb közösségük részleges érdekével és annak megvédése érdekében ehhez az eszközhöz folyamodtak. Az Egyház ezért sem akarja, hogy ma bárki hivatkozhasson rá, amikor halálbüntetéseket szab ki. Látunk katonai puccsokat, vallások közötti viszályokat, népek közötti háborúkat. Amikor Ferenc pápa nem engedi, hogy az Egyház tanítására hivatkozhassanak puccsisták, leszámolni akarók, akkor éppen a törvényes rend kiterjesztését kívánja előmozdítani.

A morálteológus hozzátesz még két dolgot: egyrészt egyre érzékenyebben látjuk, mennyire súlyosan tudunk hatni egymásra. Az atomizált gondolkodású morállal szemben egyre komolyabban kell venni a társfelelősség-bűnrészesség fogalmát, a strukturális bűn rendszerét. Pl. az abortusznál mindig a kismama az első, akit ezért felelőssé teszünk, s elfeledkezünk a bűnrészesekről (a férfi, a nő anyja, a társadalmi klíma). Lehet olyan helyzet, ahol a nő tettes is és áldozat is. Hasonlóan a legsúlyosabb bűncselekményeknél is az elkövetők lehetnek tettesek is és valamilyen fokban áldozatok is: kik nem nevelték erkölcsre, kik nem tanították rendes szakmára, kik nem engedik a tisztes megélhetését? Gondolhatunk a fehér gallérú bűnözőkre, de saját magunkra is. Sajnos hatunk egymás bűnére, igenis jogos az állandó „Uram, irgalmazz!” felkiáltás. Másrészt rendkívül várjuk az agykutatás eredményeit: talán nem is annyira szabad belátásból követett el súlyos bűncselekményt az illető, talán gyógyítható lehetne az agressziója, a hirtelen felindulása? Talán végeztek már ki elmebetegeket, akiknek inkább gyógyításra lett volna szükségük a méreginjekció helyett.

Ahol még marad tűrés

A halálbüntetés eszközének jogosságát az olyan helyzettől vitathatjuk el, ahol van törvényes hatóság, rendőrség, bíróság, börtön, s ezeknek kell megoldaniuk az ártatlanok védelmét, a bűnös gyógyítását. Mondhatnánk, a törvényes-társadalmi önvédelem oldja meg az önvédelmet vér nélkül! Szervezett állam szervezze meg halálbüntetés nélkül a rend védelmét. A halálbüntetés nem tűrhető el szervezett állami szinten. Azonban szélesebb türelmi tér maradhat az olyan akut, közvetlen életveszélyre, ahol nem tud hatékonyan jelen lenni az összes állami szerv. Ha pl. fegyveres betörő tört be a házamba, s életveszélyesen fenyeget, vagy terrorista fenyeget sokakat pusztítással. A szeretet parancsa (az önszeretet, mások szeretete, sőt, a támadó szeretete) itt is arra indít, hogy jogunk és kötelességünk védeni az ártatlanok életét, arányos beavatkozással, akár erővel is. Nagyon érzékenyen meg kell azonban gondolni a kettős hatású cselekvés erkölcsét (KEK 2263): a cselekvés fő szándéka nem irányulhat az ölésre, hanem a védelemre, a jóra, az életre kell irányulnia. Nem szándékosan akart, csak eltűrt következménye lehet az ilyen védekezésnek a másik ártalmatlanná tétele, akár megsebesítése, de akár halálos csapás árán is. A fő szándék sohasem irányulhat a halálra, fő cél nem lehet a másik halála. Ennek értelmében nem követ el bűnt, aki betartja az arányos erőbevetést, fő célja az ártalmatlanná tétel. Amikor sürgető önvédelmi helyzetben a „kisebb rosszat” választjuk, akkor azt már nem szabadon választottuk, hanem szabadságunkat éppen beszűkítette a támadó, ő maga kényszerítheti ki akár a halálos csapást (KEK 2264). Ő maga nem hagy más lehetőséget – éppen ezért lehet szükséges szélesebben eltűrnünk a súlyos következményeket. Ilyen értelemben nem követ el bűnt az a rendőrtiszt, aki kiadja a parancsot vagy meghúzza a ravaszt – ha ártalmatlanná tétel a cél, ha kimerült minden más lehetőség, s ha valóban sürgetően be kell avatkozni. Keresztény lelkiismerettel is lehet rendőrnek, terrorelhárítónak, határőrnek lenni.

Az erőszak nagypéntek óta a keresztények legnagyobb kihívása. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy a keresztények tanúságtételének és alakító felelősségének a drámája összesűrűsödik abban, ahogy az erőszakkal bánunk. A kereszt és húsvét óta azonban a keresztényeknek van olyan többletük, melynek áldásos hatásait be lehet vinni a büntetőjog, a társadalmi együttélés, a kiengesztelődés folyamataiba. Észre is kell venni az idők jeleit, de alakítani is kell. Ferenc pápa most ezt tette.

Fotó: Desert News Faith/Deposit Photos

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
konyv-jelent-meg-marianosztrai-palos-kolostorrol
Könyv jelent meg a márianosztrai pálos kolostorról

A budapesti Központi Papnevelő Intézet dísztermében mutatták be december 17-én a márianosztrai pálos kolostor történetét ismertető, „A fényes kolostor” című kötetet, mely az Ecclesia Szövetkezet gondozásában jelent meg. Az eseményen jelen volt Beer Miklós váci megyéspüspök.

2018. december 18. kedd
ader-janos-adventi-ebeden-fogadta-magyarorszagi-tortenelmi-egyhazak-vezetoit-92892
Áder János adventi ebéden fogadta a magyarországi történelmi egyházak vezetőit

Áder János köztársasági elnök december 18-án, kedden a hagyományoknak megfelelően adventi ebéden fogadta a magyarországi történelmi egyházak vezetőit. Az ünnepségen Erdő Péter bíboros, prímás mondott asztali áldást.

2018. december 18. kedd