Sándor István öt éve a boldogok között – Épületmegáldással ünnepeltek az újpesti Clarisseumban

Az összegyűlt szerzetesek és hívek elsősorban annak örülhettek, hogy a szaléziak ismét használatba vehették a Clarisseum épületének egy részét. Az épület a rend számára rendkívül fontos. Nemcsak azért, mert a szétszóratás előtt itt volt a tartomány központja, hanem azért is, mert azt mondhatjuk róla, hogy vérrel váltották meg: annak a Sándor István szalézi testvérnek a vérével, akit immár öt éve boldogként tisztelhetünk.

Az emlékezés négy rövid előadással, visszaemlékezéssel kezdődött az újra benépesült épületszárny nagytermében – amely ez alkalommal kicsinek bizonyult, olyan sokan jöttek el a megemlékezésre.

Havasi József korábbi tartományfőnök elmondta, hogy itt ismerkedett meg 1942-ben a szaléziakkal, és 68 évvel ezelőtt, amikor a szerzetesrendeket betiltották, nem gondoltak rá, hogy egykor majd visszatérhetnek. Sándor István azonban nem hagyott fel az ifjúságmentő munkával, hanem tovább foglalkozott a fiatalokkal, tudatosan vállalva a vértanúságot, a szenvedést, a halált. Havasi József arra kérte néhai rendtársát, zörgessen csak tovább fönt a mennyben, hogy továbbra is tudjanak foglalkozni itt az ifjúsággal, hogy a Clarisseum falai ismét a fiatalok hangos nevetésétől visszhangozzanak.

Pokorni János, Sándor István egykori cellatársa a vértanú barátjaként köszöntötte az egybegyűlteket. Mint elmondta, ő maga azon kevesek egyike, akik túlélték a borzalmakat, és tanúságot tehetnek az elhunytak bátorságáról. Hangsúlyozta, hogy nem Isten csapásaként, hanem próbatételként fogták fel a szenvedést, a megpróbáltatásokat.

B. Varga Judit történész visszavezette a hallgatóságot a múltba, és nemcsak Sándor Istvánra, hanem az ’56-os fiatalokra is emlékezett, mindazokra a bátor magyarokra, akik ellenálltak, és hazánk jóhírét helyreállították a világ történelmében.

Az ünnepi szentmisét Ábrahám Béla tartományfőnök mutatta be paptestvéreivel együtt. Prédikációjában kiemelte, hogy az ember néha nincs is tudatában annak, hogy miben is van része. Erre akkor döbbent rá, amikor október elején itt tartották a tartományi tanács gyűlését, és Havasi atya elmondta, hogy 68 éve volt ilyen esemény utoljára ezen a helyen. Havasi József 1951-ben itt tett örökfogadalmat – zárt ajtók mögött –, és az eseményen Sándor István is jelen volt – hiszen akkor itt szolgált mint sekrestyés.

„A szalézi történelem, a szalézi tanúságtétel, a hitelesség, az áldozatvállalás van itt jelen, fantasztikus erő és gazdagság, és bár a templom nagyon kicsi, de biztos vagyok benne, hogy a november elején hazánkba látogató szalézi rendfőnök csalódott lenne, ha nem misézhetne ott, ahol Sándor István működött. Mert nem a templom mérete számít, hanem mindaz, ami ezen a helyen történt” – fogalmazott a tartományfőnök.

Ábrahám Béla azt is elmondta, amikor megkapták a Clarisseum épületének egy részét, nagy örömet érzett, de Pali atya (Tran Dihn Biet Pál SDB – a szerk.), a Clarisseum új plébánosa, az egyházközség és a munkatársak nagyszerű munkát végeztek, pillanatok alatt élővé varázsolták a helyet, a csupasz falak megteltek mosollyal, derűvel, lendülettel. Így lett a kapcsolat a múlttal a jövő építésének tevékeny eszköze.

Sándor István boldoggá avatására visszaemlékezve a szónok kiemelte, a körülmények arra késztették, hogy elgondolkodjon azon, miért éppen a szalézi szerzetest emelték a boldogok közé, hiszen semmi rendkívüli sem volt benne, még csak nem is volt pap, hanem testvér, és a szalézi rend sem volt akkor túlságosan jelentős… És arra a következtetésre jutott, hogy nekünk a magyar egyházban pont egy ilyen „senkire” van most szükségünk, hogy megbecsüljük a mindennapi, egyszerű embert, aki megküzd a gondokkal, bajokkal, dolgozik, gyerekeket nevel, és becsületes marad. Sándor István személyével nem a „senkiket”, hanem a „mindenkiket” avatták boldoggá.

Don Bosco azt mondta az utcagyerekeknek, hogy szentté kell válniuk, és Sándor Istvánban ez teljesült. És nemcsak benne, a Szalézi Család más ifjú szentjeiben is. Sándor István a maga természetességében, egyszerűségében, a maga mindennapiságában, munkás voltában megszenteli a munkát, a mindennapokat, megszenteli az egyszerű rutinfeladatokat, és mindezt az áldozatvállalás, a helytállás értékessé teszi. A mindennapok életszentségével bebizonyította, hogy a becsületességben, az igaz beszédben, a tisztességes munkában kevésbé látványosan, de ott van az áldozatvállalás.

A tartományfőnök megköszönte és hálát adott a Jóistennek, Sándor Istvánnak és mindenkinek, aki tett érte, hogy itt lehetnek és ünnepelhetnek. Hangsúlyozta, hogy ez egy lehetőség, amire az élettel kell válaszolni, és nagy öröm számára, hogy az első perctől, ahogy a fal áttört, szalézi élet költözött a Clarisseumba.

A mise végén ünnepi beszédek hangzottak el. Elsőként az egyházközség elnöke emlékeztetett arra, hogy egy emberöltőn keresztül nem voltak itt a szaléziak,  ezért is nagy öröm, hogy nem hagyták veszni a Clarisseumot, és most ismételt jelenlétükkel biztosítják az új életet. Végül kifejezte, bízik benne, hogy az egynegyed épületből hamarosan fél, majd háromnegyed, végül egy egész lesz.

Ezt követően Újpest polgármesterének üzenetét olvasták fel, végül Völner Pál, az igazságügyi tárca miniszterhelyettese mondott beszédet. Emlékeztetett arra, hogy a kommunistáknak nem kellett olyan rend, amely a fiatalokat neveli, az ifjúsággal foglalkozik, de a szalézi rend minden nehézség és üldöztetés ellenére talpra állt, és újra jelen van az ifjúság nevelésében. Megköszönte, hogy Don Bosco rendje olasz, indiai, vietnami, belga, lengyel, nigériai misszionáriusokat küldött, hogy a segítségükkel tovább folytassák és fejlesszék tevékenységüket hazánkban.

Somos Zsuzsa festőművész a Clarisseumnak ajándékozta a nemrég elhunyt Bíró Lóránt szalézi atya portréját. Bíró Lóránt huszonhét éven át szolgált ezen a plébánián, „őrizte a lángot”.

Végül Ábrahám Béla tartományfőnök atya megáldotta a birtokba vett épületrészt, ahol az ünneplést szeretetvendégséggel zárták.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír