Ferenc pápa a kairói békekonferencián: Az erőszak minden hiteles vallásosság tagadása!

2017. április 29. szombat 14:25

Április 28-án délután a szentatya is felszólalt az Azhar Egyetemen tartott nemzetközi békekonferencián. Egyiptomi látogatásának ez volt az első programja. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.


Al szálem álejkum! [Béke önökkel!]

Nagy ajándék számomra, hogy itt lehetek, és egyiptomi látogatásomat ezen a helyen kezdhetem meg, ahol szólhatok önökhöz e nemzetközi békekonferencia keretében. Köszönetet mondok testvéremnek, a nagyimámnak, amiért kigondolta és megszervezte ezt a konferenciát, és amiért volt kedves meghívni rá. Szeretnék megosztani önökkel néhány gondolatot, amelyeket e föld dicsőséges történelméből merítek, e föld ugyanis századokon át a civilizáció földjeként és szövetségek földjeként jelent meg a világ szemében.

A civilizáció földje. Az ókortól kezdve a Nílus partján megjelenő társadalom a civilizáció szinonimája volt: Egyiptomban magasra emelkedett a tudás fénye, amely felbecsülhetetlen kulturális örökséget hozott létre az emberek bölcsességével és tehetségével, matematikai és csillagászati felfedezésekkel, az építészet és a figuratív művészet csodálatos formáival. A tudásra való törekvés és az oktatás nagyrabecsülése a fejlődés szempontjából gyümölcsöző döntésnek bizonyult e föld ókori lakosai részéről. Ezek azonban a jövő szempontjából is szükséges döntések, a béke melletti és a béke érdekében hozott döntések, mert nem lesz béke a fiatal nemzedékek megfelelő nevelése nélkül. A mai fiatalok nevelése pedig nem lesz megfelelő, ha a nekik kínált képzés nem felel meg az ember természetének, aki nyitott és társas lény.

A nevelés akkor válik ugyanis életbölcsességgé, amikor képes kihozni az emberből – érintkezésben Azzal, aki felülmúlja, és mindazzal, ami körülveszi – a legjobbat, olyan identitást alakítva ki, amely nem zárkózik önmagába. A bölcsesség kutatja a másikat, nem enged a megmerevedés és bezárkózás kísértésének, nyitott, és mozgásban van, alázatos és vizsgálódó egyszerre, tudja értékelni a múltat és ütköztetni azt a jelennel, mindig megfelelő hermeneutikával. Ez a bölcsesség olyan jövőt készít elő, amelyben az ember nem saját érdekének érvényesítésére figyel, hanem a másikra mint önmaga alkotórészére; nem fárad bele – a jelenben –, hogy felismerje a találkozás és a másokkal való osztozás alkalmait; megtanulja a múltból, hogy a rosszból csak rossz, az erőszakból csak erőszak származik, rabságban tartó körkörösségben. Ez a bölcsesség – visszautasítva a hatalommal való visszaélést – az Isten szemében értékes ember méltóságát és azt az etikát állítja középpontba, amely méltó az emberhez, elutasítva a másiktól való félelmet, valamint az attól való félelmet, hogy azokkal az eszközökkel tegyen szert ismeretekre, amelyekkel a Teremtő felruházta. [1]

Épp a párbeszéd, különösen is a vallásközi párbeszéd területén kell mindig együtt haladnunk, abban a meggyőződésben, hogy mindenkinek a jövője a vallások és kultúrák találkozásától is függ. Ebben a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsából és a Párbeszéd Al-Azhari Bizottságából létrejött vegyes bizottság munkája konkrét és bátorító példát nyújt nekünk. Három alapvető irányelv, ha szorosan összekapcsolódik, segítheti a párbeszédet: az identitás kötelessége, a másság bátorsága és a szándékok őszintesége. Az identitás kötelessége, mert nem lehet igazi párbeszédet építeni kettősségre vagy a saját érték feláldozására a másiknak való tetszés érdekében; a másság bátorsága, mert azt, aki különbözik tőlem, akár kulturálisan, akár vallásilag, nem nézhetem és nem kezelhetem ellenségként, hanem útitársként kell elfogadnom, azzal a világos meggyőződéssel, hogy az szolgálja a párbeszéd egyes résztvevőinek javát, ami mindenkinek a javát szolgálja; a szándékok őszintesége, mert a párbeszéd mint az emberség hiteles kifejeződése nem másodlagos célok elérésére szolgáló stratégia, hanem az igazsághoz vezető egyik út, amelyen érdemes türelmesen járnunk, hogy a versengést együttműködéssé alakítsuk.

A jövő együttes építéséhez, a civilizáció építéséhez a legjobb út a másikat tisztelő nyitottságra és a másikkal folytatott őszinte párbeszédre való nevelés, amely arra törekszik, hogy elismerjük a másik ember alapvető jogait és szabadságformáit, különösen is a vallásszabadságot. A találkozás civilizációjának ugyanis egyetlen alternatívája van, mégpedig az összetűzés civilizálatlansága, nincs másik. Hogy ténylegesen szembe tudjunk szállni a gyűlöletet keltők és az erőszakra buzdítók barbárságával, olyan nemzedékeket kell felnevelnünk és kísérnünk, amelyek a rossz feltüzelő logikájára a jó türelmes építésével válaszolnak: olyan fiatalokat, akik jól elültetett fákhoz hasonlóan belegyökereznek a történelembe, és miközben a Magasságos felé és mások mellett növekszenek, a gyűlölet szennyezett levegőjét egyre jobban a testvériség oxigénjévé alakítják át.

Látva a civilizációépítésnek ezt az oly sürgető és magával ragadó kihívását, mindannyiunknak, keresztényeknek és muszlimoknak – minden hívőnek – ki kell vennünk belőle a részünket: „az egyetlen, irgalmas Isten napja alatt élünk. […] Ebben az összefüggésben hívhatjuk hát egymást fivérnek és nővérnek […], mert Isten nélkül az ember élete olyan lenne, mint az ég nap nélkül”.‎ [2] Jöjjön fel az Isten nevében megújult testvériség napja, és köszöntsön ránk erről a nap csókolta földről a béke és a találkozás civilizációjának hajnala! Járjon közben ezért Assisi Szent Ferenc, aki nyolc évszázaddal ezelőtt eljött Egyiptomba, és találkozott Melek El-Kamel szultánnal.

Szövetségek földje. Egyiptomban nemcsak a bölcsesség napja kelt fel; a vallások sokszínű fénye is bevilágította ezt a földet: itt a századok folyamán „a vallási különbözőségek a kölcsönös gazdagodás formáját jelentették az egyetlen nemzeti közösség szolgálatában”. [3] Különböző vallások találkoztak, eltérő kultúrák vegyültek össze, de nem keveredtek, hanem elismerték annak fontosságát, hogy szövetkezzenek egymással a közjó érdekében. Ilyen szövetségekre manapság is nagy szükség van. Hogy erről beszéljek, szimbólumként a „szövetség hegyét” szeretném használni, amely ezen a földön magasodik. A Szinaj elsősorban arra emlékeztet minket, hogy a hiteles szövetség a földön nem tekinthet el a Mennytől, hogy az emberiség nem fog tudni találkozni békében, ha kizárja a horizontról Istent, és a hegyre sem mehet fel, hogy birtokába vegye Istent (vö. Kiv 19,12).

Egy időszerű üzenetről van szó, ma ugyanis egy veszélyes paradoxon előtt állunk: egyfelől az emberek a vallást a magánszférához kötni igyekszenek, nem akarják elismerni az emberi és a társadalom konstitutív összetevőjének; másfelől összekeverik, kellő különbségtétel nélkül, a vallási és a politikai szférát. Fennáll annak a veszélye, hogy a vallás feloldódik az e világi teendők végzésében, és megkísértik az e világi hatalmak hízelgései, akik valójában eszközként használják. A mai világban, amely sok hasznos technikai eszközt, de emellett nagy közönyt és nemtörődömséget is globalizált, és amely szédítő, nehezen fenntartható gyorsasággal halad előre, megfigyelhető, hogy az embereket újra érdeklik az élet nagy kérdései, amelyeket a vallások bőségesen felvetnek, és amelyek beindítják az ember saját gyökereire irányuló emlékezését: az ember hivatásáról van szó, az ember nem arra teremtetett, hogy élete a mulandó földi dolgok intézésében merüljön ki, hanem hogy haladjon a maga irányába: az Abszolútum felé. Ilyen okokból kifolyólag – különösen manapság – a vallás nem problémát jelent, hanem a megoldás része: azzal a kísértéssel szemben, hogy belesüllyedjünk egy lapos életbe, amelyben minden csak itt lent, a földi életben születik és végződik, emlékeztet minket arra, hogy fel kell emelnünk lelkünket a Magasságos felé, hogy megtanuljuk, hogyan építsük az emberek városát.

Ebben az értelemben, tekintetemet gondolatban ismét csak a Szinaj-hegy felé fordítva, szeretnék azokra a parancsolatokra utalni, amelyek ott hirdettettek ki, mielőtt kőbe vésettek volna. [4] A „tíz szó” közepén elhangzik – minden kor minden emberéhez és népéhez – a „ne ölj” parancsa (Kiv 20,13). Isten, aki szereti az életet, nem szűnik meg szeretni az embert, és ezért buzdítja őt arra, hogy mondjon ellent az erőszak útjának, hiszen ez minden szövetségkötés alapfeltétele itt, a földön. Mindenekelőtt és ma különösképpen is a vallások feladata, hogy e felszólításnak eleget tegyenek, mert míg azt látjuk, hogy az emberek sürgető szükségét érzik az Abszolútumnak, feltétlenül ki kell zárni mindenféle abszolutizálást, amely az erőszak bármely formáját igazolná. Az erőszak ugyanis minden hiteles vallásosság tagadása.

Mint vallási vezetőknek az a feladatunk, hogy leleplezzük a vallási köntösbe öltözött erőszakot, amely egoizmusok abszolutizálására törekszik az Abszolútum felé való hiteles megnyílás helyett. Szót kell emelnünk az emberi méltóság és az emberi jogok megsértése ellen, rá kell mutatnunk bármilyen gyűlöletnek a vallás nevében történő igazolási kísérleteire, és el kell ítélnünk ezeket mint Isten bálványimádó meghamisításait. Az ő neve szent, ő a béke Istene, a szalam-Isten. [5] Ezért egyedül a béke szent, és semmilyen erőszakot nem lehet elkövetni Isten nevében, mert az megszentségtelenítené Isten nevét.

Együtt, a Menny és a föld közötti találkozásnak, a népek közötti és a vallások közötti szövetségeknek e földjéről, mondjunk ki újra egy határozott és világos „nem”-et a vallás vagy Isten nevében elkövetett erőszak, bosszú és gyűlölet minden formájára! Mondjuk ki együtt, hogy összeegyeztethetetlen egymással az erőszak és a hit, a hívő élet és a gyűlölet! Jelentsük ki együtt minden emberi élet szent voltát a testi, társadalmi, nevelési vagy pszichikai erőszak minden formájával szemben! Az a hit, amely nem őszinte szívből és nem az irgalmas Isten iránti hiteles szeretetből születik, az csak egy hagyománykövető vagy társadalmi csatlakozási forma, amely nem felszabadítja, hanem eltiporja az embert. Mondjuk együtt: minél jobban növekszünk az Istenbe vetett hitben, annál jobban növekszünk a felebarát iránti szeretetben!

A vallásnak azonban nyilvánvalóan nemcsak az a feladata, hogy leleplezze a rosszat; hivatásához az is hozzátartozik, hogy előmozdítsa a békét, ma sokkal jobban, mint valaha. [6] Anélkül, hogy engednénk a békülékeny szinkretizmusoknak, [7] az a feladatunk, hogy imádkozzunk egymásért, kérve Istentől a béke ajándékát, hogy találkozzunk és párbeszédet folytassunk egymással, és előmozdítsuk az egyetértést az együttműködés és a barátság szellemében. Mi mint keresztények – és én keresztény vagyok – „nem hívhatjuk segítségül Istent, minden ember Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képére teremtettek”. [8] Mindenkinek testvérei vagyunk! Sőt, elismerjük, hogy miközben állandó harcot vívunk a rossz ellen, amely fenyegeti a világot, hogy az ne legyen többé „a hamisítatlan testvériség terepe”, mindazok, akik „hisznek az isteni szeretetnek, azokat ő [Isten] biztossá teszi abban, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, és hogy az egyetemes testvériség megvalósítására irányuló törekvések nem hiábavalóak”. [9] Sőt, elengedhetetlenek: keveset vagy semmit sem használ ugyanis, ha csak felemeljük a hangunkat, vagy gyorsan felfegyverkezünk, hogy megvédjük magunkat: ma béke- és nem fegyverkészítőkre van szükség; ma békeépítőkre és nem konfliktuskirobbantókra van szükség; tűzoltókra és nem tűzgyújtókra, kiengesztelődést hirdetőkre és nem pusztítást kiáltókra van szükség!

Döbbenten látjuk, hogy egyrészt vannak, akik eltávolodnak a népek valós életétől, és olyan célokat tűznek maguk elé, amelyek senkire sincsenek tekintettel, másrészt – ellenhatásként – demagóg populizmusok születnek, amelyek nyilvánvalóan nem segítik a béke és a stabilitás megerősödését: semmilyen erőszakos felbujtás nem biztosítja a békét, és minden egyoldalú tevékenység, amely nem indít el konstruktív folyamatokat, melyeken mások is osztoznak, az valójában ajándék a radikalizmusok és az erőszak pártolóinak.

A konfliktusok megelőzéséhez és a béke építéséhez alapvető fontosságú azon fáradozni, hogy felszámoljuk a szegénységet és a kizsákmányolást, ahol ugyanis ilyen állapotok uralkodnak, ott a szélsőséges irányzatok könnyebben visszhangra találnak; és meg kell akadályozni a pénz és a fegyverek áramlását azokhoz, akik erőszakra buzdítanak. Még mélyebbre, a probléma gyökeréhez kell hatolni: le kell állítani a fegyvertermelést, mert ha fegyvereket gyártanak és adnak el, akkor előbb-utóbb használják is majd azokat. Láthatóvá kell tenni a háború rákját tápláló sötét mesterkedéseket, mert csak így lehet megelőzni a valódi okokat. Ez a sürgős és nehéz munka minden nemzet, intézmény vezetőinek, a média minden képviselőjének feladata, ahogyan nekünk is, a civilizáció felelőseinek, akiket arra hívott egybe Isten, a történelem és a jövő, hogy békefolyamatokat indítsunk el, mindenki a maga területén, és megvessük a népek és államok közötti szövetség szilárd alapjait. Kívánom, hogy Egyiptom nemes és drága földje, Isten segítségével, képes legyen megfelelni civilizációt és szövetséget építő hivatásának, és hozzá tudjon járulni békefolyamatok előmozdításához e szeretett nép és az egész közel-keleti térség számára.

Al szálem álejkum! [Béke önökkel!]

JEGYZETEK

[1] ‎„Az emberek és a népek testvériségének és békés együttélésének etikája nem alapozható a félelemre, az erőszakra és a bezárkózásra, hanem egyedül a felelősségvállalásra, a tiszteletre és az őszinte párbeszédre”: A békét szolgáló cselekvés stílusa: az erőszakmentesség, Üzenet a béke 2017-es világnapjára, 5.

[2] II. János Pál: Beszéd a muszlim vezetőkhöz, Kaduna (Nigéria), 1982. február 14.

[3] II. János Pál: Beszéd a fogadási ünnepségen, Kairó, 2000. február 24.

[4] „[Ezek a parancsok] beírattak az ember szívébe egyetemes erkölcsi törvényként, mely minden korban és mindenütt érvényes.” Ezek adják „az igazi alapot az egyének, a társadalmak és a nemzetek életéhez; […] ezek jelentik az emberi család egyetlen jövőjét. Megmentik az embert az önzés, a gyűlölet és a hazugság pusztító erejétől. Rámutatnak az összes hamis istenségre, amelyek szolgaságba taszítják, ezek: az Isten kizárásáig menő önszeretet, a hataloméhség és a kéjvágy, amely felborítja az igazságosság rendjét, és lefokozza emberi méltóságunkat és felebarátaink emberi méltóságát”: II. János Pál: Homília a Szinaj-hegyen tartott imaliturgia keretében, Szent Katalin-kolostor, 2000. február 26.

[5] Vö. Beszéd a koudougoui főmecsetben, Banguiban (Közép-afrikai Köztársaság), 2015. november 30.

[6] „Az emberiség történetében talán soha nem volt annyira nyilvánvaló mindenki előtt, mint manapság, hogy elválaszthatatlan a kapcsolat a hiteles vallási magatartás és a béke nagy java között” (II. János Pál: Beszéd a keresztény egyházak és egyházi közösségek, valamint a világvallások képviselőihez, Assisi, 1986. október 27.: Insegnamenti IX (1986/2) 1268.

[7] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 251.

[8] II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 5.

[9] II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat: Gaudium et spes apostoli konstitúció, 37–38.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

 

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
ferenc-papa-nem-lehet-megorizni-az-egyhaz-tanitasat-annak-tovabbfejlesztese-nelkul
Ferenc pápa: Nem lehet megőrizni az Egyház tanítását annak továbbfejlesztése nélkül!

Október 11-én a Szentatya jelentős beszédet intézett az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa által szervezett találkozó résztvevőihez a vatikáni szinódusi teremben. Hangsúlyozta az egyház hagyományának dinamikus, élő jellegét, és kiemelte a tanfejlődést a halálbüntetés kérdésében.

18:59
itt-talalkozo-leanyfalun
Idén is Leányfalun szervezték meg az állandó diakónusok találkozóját

Október 12. és 14. tartották a magyarországi állandó diakónusok és házastársaik, a diakonátus iránt érdeklődők ITT (Imádság, Tanulás, Találkozás) találkozóját és továbbképzését a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorlatos Házban. A szombati szentmise főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt.

14:35