„Felfigyelt ránk a világ” – Harmincéves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat

2019. február 17., vasárnap | 19:59

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökét, Kozma Imrét kérdeztük a szervezet múltjáról, jelenéről, jövőjéről.

2019 és 1989 – a két évszám között eltelt évtizedek már-már történelmi léptékűek. Abból a szempontból mindenképpen, hogy harminc évvel később általában már mindenki mosolyogva emlékezik hajdani illúzióira, terveire, okosságaira, és hiába keresi a közös nevezőt régi és mai önmaga között. Jó arra gondolni, hogy bizonyos intézményeken alapeszméiket, társadalmi hatásukat, tekintélyüket illetően nem fog az idő. Ilyen intézmény a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Elnöke, Kozma Imre pedig ma is akkora tűzzel és meggyőződéssel beszél a munkájukról, hogy elbizonytalanodunk, jó évet mutat-e a naptár.

– A múlt év májusában ezt írta az országgyűlési képviselőknek: „A Magyar Máltai Szeretetszolgálat missziójának legfontosabb eleme hazánkban a legszegényebb családok gyermekeinek felkarolása, akiket egyébként a Teremtő bízott ránk. Több mint húsz éve kísérjük a szegénynegyedekben, zsákfalvakban, nyomortelepeken felnövő gyerekek sorsát. A legelesettebb családok gyermekei fölött úgy repülnek el az évek, hogy ráeszmélni sem tudnak, milyen lehetőségekről késnek le. Fogalmuk sincs arról, hogy létezhet másféle jövő is, mint az, amit szüleik nagyszüleiktől, ők pedig a szüleiktől örökölnek.” A karitatív szervezetekről a többség azt hiszi, hogy tevékenységük kizárólag élelmiszerek, ruhák összegyűjtése és eljuttatása nehéz helyzetű embereknek, családoknak. Pedig, mint az előbbi mondatokból is kiderült, valami egészen más is: hogy reményt és hitet adjanak a rájuk bízottaknak. Kérem, beszéljen egy kicsit erről a Magyar Máltai Szeretetszolgálatra különösen jellemző vállalásról!

– A mi feladatunk olyan szolgálat, ami egyúttal küldetés is. Harmincéves szervezetünk az istenszeretetre épülő emberszeretet, embermentés műve, az Isten előtti felelősség szellemében – ez keresztény hátterünk természetes többlete. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat harmincéves, de ami mozgatja, az a máltai gyökereket tekintve kilencszáz, a kereszténység egészét alapul véve pedig kétezer éves.

Búvópatakként, a mélyben, „a katakombákban”, a templomok falai közé szorítva a rendszerváltás előtt is létezett szeretetszolgálat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „szülőanyja” a zugligeti plébániai közösség volt, amely a máltai szellemiséget már korábban a magáévá tette: felismerte, hogy istenszeretet nem létezik emberszolgálat nélkül. Alapvetés, hogy egy keresztény közösség csak karitatív cselekedetek révén lehet hiteles.

Ahhoz, hogy a világban megtaláljuk a helyünket, be kell fogadnunk egymást. Ahol szeretnek, befogadnak, a helyemen vagyok. Amikor létrejön egy-egy szeretetközösség, előbb-utóbb küldetéstudata is támad, mert a keresztény közösségeknek nem a templom a valódi helyük. Arra az erőgyűjtéshez, a világ szolgálatának bázisaként van szükség.

A máltai szolgálat az általános keresztény küldetés egyik sajátos válfaja. Kialakulása a Szentföld „felfedezéséhez” kötődik. Az első ezredforduló környékén sokakban feltámadt a vágy, hogy felkeressék Jézus földi életének színhelyeit. Egy zarándoklat akár egy évig is tarthatott. Sokakat nagyon megviselt a hosszú út. Gyakran keltek útra olyanok, akik abban reménykedtek, hogy a jó halál kegyelmében részesülnek, és a Szentföld lesz örök nyughelyük. A János-lovagok, a johanniták a zarándokok ápolására szerveződtek. Majd a szükség úgy hozta, hogy az útonállók miatt és ápoltjaik kirablását megakadályozandó fegyver használatára kényszerültek.  

– Makacsul tartja magát az a meggyőződés, hogy mások segítése lényegét tekintve anyagi-fizikai természetű. Tehát például – ezt magamon is észre szoktam venni –, ha valaki odalép hozzám az utcán, és a nehéz helyzetéről kezd beszélni, azonnal azt kérdezem tőle, milyen összegre lenne szüksége. Pedig ez nagyon leegyszerűsítő, az ember-ember viszonyt degradáló hozzáállás.

– Az embernek elsősorban emberre van szüksége, és nem arra, amit a másik embertől kap. Az életet a másik emberrel való találkozás táplálja, és a szeretetünk a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, amiként Jézus is az Isten szeretetét tette jelenvalóvá ebben a világban. A legnagyobb ajándékot hozta el nekünk azzal, hogy megmutatta: Isten a szeretet Istene.

Szeretetszolgálatunk programjainak kulcsszavai: a jelenlét, a befogadás és a kísérés is erre utalnak. Ezek azt fejezik ki, hogy az igazi segítés és a jól segítés érdekében vállaljuk támogatottjaink mindennapi életkörülményeinek helyszíneit: munkatársunk „kitelepül” közéjük, befogadjuk őket a szívünkbe, az alkalmazkodás készségével helyet adunk nekik az életünkben, s életük egy-egy rövidebb-hosszabb szakaszán velük megyünk az úton.

– Melyek voltak harminc évvel ezelőtt azok a társadalmi ínségek, igények, amelyek a magyar Máltát életre hívták? Hogyan tekint vissza akkori önmagára: terveire, reményeire? Mely várakozásait igazolta az idő, és melyekkel vallott kudarcot?

– Semmit sem terveztem előre. „Csupán” annyi történt a nyolcvanas években Zugligetben, hogy egy keresztény közösség, amelynek a vezetője voltam, ráébredt a küldetésére, és a kockázatvállalástól sem rettent vissza, hogy azt tehesse, ami a meggyőződéséből következik. (Azt tudni kell, hogy 1985 táján a hatóságok emberei buzgón a noteszukba vésték a misére érkező hívek autóinak rendszámát.)

A máltai szellemiség akkoriban abban jelent meg, hogy Budapest XII. kerületében megszőttük az első szociális hálót. Egyetlen ember sem nélkülözte gondoskodó szeretetünket. A szervezés során minden ajtón bekopogtunk, és átadtunk egy levelet, amelyben közösségünkbe invitáltuk a kerület lakóit, és felajánlottuk a segítségünket. Akkoriban már egyre többen mondogatták, hogy a mindenkiről gondoskodó állam léte csak mítosz. Hivatalos berkekben is sikerült szövetségesekre találnom; helyi vezetőket vittem el a főváros leggazdagabbnak hitt kerületében erdőszéli kunyhókba, hajléktalan emberek közé. Sok, hit nélkül élő emberhez is eljutottunk, ennek is fontos üzenete volt. Nem válogattunk a meghívottak, gyámolítottak között hitbeli alapon.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a tizedik bejegyzett egyesület volt Magyarországon, alapító okiratában hangsúlyt kapott a keresztény értékrendje. Alapítógyűlését 1989. február 4-én tartottuk. Néhány hónappal később megérkeztek Budapestre a keletnémet menekültek. A környező utcák, parkok egyszer csak tele lettek sátrakkal, lakókocsikkal. Közösségünk pedig azonnal tudta, mi a dolga. Az első tábort egyetlen nap alatt állítottuk fel. Mire eljött az este, 960 német testvérünk lelt nálunk nyugalomra. A politikai hatalom, amely addig kontrollálni igyekezett a tevékenységünket, most egyetlen szót sem szólt, sőt örömmel nyugtázta, hogy a menekültek sorsa jó kezekben van, és az ország jó híre is szárnyra kelt.

Felfigyelt ránk a világ. 1989-et a világ politikusai a csodák évének nevezték. Ebben nekünk, zugligetieknek is jelentős szerepünk volt. És mivel a csoda Isten létét feltételezi, én mindent megtettem, hogy a politikusok dicséreteinek teológiai értelmezést adjak, és nemzetünk küldetését is hangsúlyozzam. Egy elkötelezett keresztény közösség tette a dolgát, az Isten áldása is megérkezett, és a történteket a csodák világába emelte, nemzetünkre pedig egyre több fény vetült.

A szeretetszolgálat megalakulásának ötödik évfordulóján, a zugligeti templom falán elhelyezett emléktábla avatásakor a már egyesített Németország nagykövete, Otto-Raban Heinichen így szólt hozzánk: „Ismernek-e a földön olyan nemzetet, amely a nála nagyobbat, gazdagabbat önzetlenül segítette? Én nem ismerek ilyet. Csak egyetlen ilyen nemzet van: a magyar, mert a magyaroknak nagy szívük van.”

2004-ben a Srí Lanka-i cunami után az egyik ottani kormánytisztviselő megkérdezte tőlem: „Mekkora Magyarország?” „Éppen akkora, mint Srí Lanka” – válaszoltam. „Miért kérdezi?” – érdeklődtem. „Mert a cunami után egyetlen ország sem tett értünk annyit, mint Magyarország.” „Akkor Magyarország a legnagyobb” – feleltem büszkén és örömmel. 

– A magyar Málta mára hatalmas, tekintélyes profi szervezetté nőtte ki magát. Míg korábban civilek ügye volt, ma már intézmény, amely sokak szemében felmenti az egyént az elesettek segítésének kötelessége alól. Hiszen ha ez egy szakma, akkor csinálják azok, akiket ezért fizetnek, gondolják sokan.

– A máltai szolgálat nem gyakorolható az önkéntesség szelleme nélkül! Ne felejtsük el, hogy mi annak idején mindenféle szakértelem nélkül, de keresztény szellemiséggel felvértezve vágtunk bele a munkába. Ma sem mondunk le arról, hogy a máltai szellemiséget a munkatársainkba plántáljuk. Egymást érő továbbképzések során nagy erőfeszítéseket teszünk azért, hogy szakmailag felkészült új munkatársaink életét máltai talajba gyökereztessük.  

– Melyek a szeretetszolgálat berkeiben a legtöbb belső vitát gerjesztő kérdések ez ügyben?

– Vesszőparipám, hogy a szolgálatunk mozgalmi jellegét élesszük fel, de legalábbis erősítsük meg. Rengeteg közfeladatot vállalunk, intézmények sokaságát működtetjük, sokféle szabálynak, előírásnak kell megfelelnünk. Az, hogy a vállalásainknak minél magasabb színvonalon tegyünk eleget, az energiáink jelentős részét leköti. Társadalmi jelenlétünk kissé háttérbe szorult, és ezt én szegényedésként élem meg.

– Egy ekkora szervezet élén állni, ezerféle program sorsát egyengetni, partnerek, támogatók, társszervezetek sokaságával kapcsolatot ápolni: ehhez kifinomult diplomáciai érzékre és nagyfokú kompromisszumkészségre van szükség. De hol húzódnak a határok? Mi az, amiben Ön semmiképpen sem hajlandó kompromisszumot kötni? Melyek a Málta kimozdíthatatlan alappillérei?

– Értékorientáltak vagyunk, azaz semmit sem vállalunk érdekből, önmenedzselési célból, csak azért, hogy jó színben tűnjünk fel. Ez gyakran a legnehezebb és legkilátástalanabbnak tűnő feladatok elé állít bennünket. Talán úgy is mondhatom, ezek ránk találnak.

– Hogyan lehet megszokni, hogy szegények mindig lesznek köztünk, hogy egy karitatív szervezet végső soron mintha mindig sikertelenségre lenne ítélve?

– Ez pontosan így van. Egy nonprofit szervezet mindig gondban van és lesz is, mivel semmit sem terhelhet át a gondozottjaira. Mi soha nem tudunk például annyit fizetni a munkatársainknak, mint egy gazdasági vállalkozás, ezért az általunk kínált munka szépségével, értelmességével kell őket megnyernünk és megtartanunk.

A sikert a mi gyakorlatunkban nem lehet a megszokott módon értelmezni. Folytonos bevetésben, kockázatvállalásban vagyunk, a legnyomorultabb helyzetben lévő embereket segítjük.

Természetesen az sem mindegy, kinek milyen mércéje van a sikeresség méréséhez. Röghöz kötött magyar vagyok – Magyarországon kívül talán csak Indiában tudnék élni, mert ott sokkal reálisabban viszonyulnak a földi élet értékeihez, s ezáltal az értelméhez. A nyugati civilizáció sajátja – és ebben a kereszténység sem vétlen –, hogy olyan javak megszerzésére készteti az embereket, amikből sokkal kevesebb is elég lenne. Minden időnk erre megy el, egymásra pedig nem marad. Pedig minél többször kellene mondogatnunk egymásnak: „Olyan jó, hogy vagy! Annyira örülök, hogy ismerhetlek!” Indiában tanultam meg egy nagy igazságot egy egyszerű kertésztől: „Ha az embernek van mit ennie, s van fedél a feje fölött, akkor mindent megkapott, amit a föld adhat. Mert az ember igazi lehetősége a másik emberrel való kapcsolata.”

Németh László írótól hallottam egyszer egy, Borsos Miklóséknál megélt találkozás alkalmával: „Az emberi élet műfaját tekintve dráma, a szeretet drámája.” Vagy belehalunk, vagy nincs is. Akiben csak pislákol a szeretet, az mindig elégedetlen lesz. A boldogság feltétele, hogy jót tegyünk. Nekünk azonban legtöbbször éppen erre nincs sem időnk, sem türelmünk, sem pénzünk.

– Hogyan éli meg, hogy az a szervezet, amelynek harminc évvel ezelőtt a születése körül bábáskodott, mára nagy és sikeres felnőtt lett, és részben Öntől függetlenül működik? Sikerült már elfogadnia az önállóságát, vagy néha azért még rákiált, ha úgy érzi, hogy fontos az intő szó?

– A vezetőink önállóságot és szabadságot élveznek, nem szólok bele a dolgukba. De néha, ünnepi pillanatokban azért jólesik megtapasztalnom, hogy tisztelnek is, szeretnek is a munkatársak.

Jól felépített szervezet vagyunk, ahol mindenki tudja, mi a feladata. Kirívóan szélsőséges terveink soha nem voltak, még a kalandosabbnak tűnő afrikai vagy afganisztáni misszióink mellett is józan mérlegelés után döntöttünk. Nem ugrunk el az új kihívások elől, de mindig körültekintően megvizsgáljuk, mi az, amihez van affinitásunk és eszközünk. Aztán először kis körben teszteljük, modellezzük, hogy működik-e, amit elképzeltünk, és csak utána vágunk bele a nagy programjainkba.

Azokat pedig, akik csodát várnak tőlünk, igyekszünk kijózanítani. Tudjuk ugyanis, hogy valódi eredmények mindig csak kemény munka nyomán születnek.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. február 17-i számában jelent meg.

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
Vezető híreink – olvasta már?
-lelkem-gyerekkoromtol-igazgatva-volt-isten-az-eg-fele-latogatoban-horvath-gyula-k
„Elégettem az összes könyvemet, a Biblia kivételével” – Látogatóban Horváth Gyula költőnél

Horváth Gyula 1959-ben született a Borsod megyei, kétezer lakosú Alsóvadászon, egy cigánytelepen. Napjaink egyik legnagyobb költője. Tizenhat évesen publikált először, ezután versei rendszeresen megjelentek az Élet és Irodalomban, a Vigiliában, az Új Írásban, a Tiszatájban.

2019. március 25., hétfő
ferenc-papa-loretoban-ferfi-es-no-hazassagan-alapulo-csalad-nelkulozhetetlen
Ferenc pápa Loretóban: A férfi és a nő házasságán alapuló család nélkülözhetetlen

Március 25-én mintegy tízezer hívőt köszöntött a Szentatya a loretói kegyhely előtti téren, miután misét mutatott be Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, és aláírta az ifjúságnak szentelt szinódus utáni apostoli buzdítását, amelyet április 2-án tesznek majd közzé.

2019. március 25., hétfő