„Minden túlmutat a földi élet keretein” – Erdő Péter bíboros volt a Rokolya utcai plébánia vendége

A rendezvényen Erdő Péter bíboros válaszolt Varga Norbert, a külsőangyalföldi papközösség moderátora; Riesz Benedek diakónus, hatodéves papnövendék és a híveket képviselő Broczky István egyetemi hallgató kérdéseire.

A főpásztor elmondta: kedvenc imádsága az imádságok imádsága, a Miatyánk, amelyet az Úr Jézustól származó imádságnak nevezünk. Ugyanakkor ettől függetlenül gimnazistaként minden reggel elimádkozta a szeretethimnuszt a Békés–Dalos-féle Újszövetségből (1Kor 1–13), este pedig mindig elmondta a Te Deumot. Varga Norbert közbevetette: a Te Deumot ők is sokszor elimádkozzák itt, hiszen ez a plébánia megújult, főnixmadárként támadt fel újra.

Az egyházi év ünnepei közül Erdő Péter az ünnepek ünnepét, a húsvétot szereti legjobban. Nagyon fontos, hogy már az előestén elkezdődik az ünneplés. Gyermekkorában azt kérdezgették egymástól: „Voltál feltámadáson?” – vagyis, hogy részt vett-e a nagyszombat esti feltámadási körmeneten. Utána zajlott le családi körben a húsvéti vacsora. Náluk, a Bakáts téren a húsvéti szent három nap különösen is fontos volt, mert akkor ministráltak, középiskolásként, és ez komoly dolognak számított. Emellett betanulták az ünnepélyes püspöki liturgiát, mivel Endrey Mihály püspök ott lakott a plébánián, de akkor még nem volt saját egyházmegyéje, a nagyszombati szentmisén viszont prédikálhatott a szószékről, és mindig meghatódott, hogy ilyen ünnepélyes keretek között beszélhet. Később aztán kinevezést kapott a Váci Egyházmegyében, de az már a szocialista rendszer enyhülésének következő fázisa volt.

Erdő Péter bíboros nem nevezné a négy évtizedes szocialista rendszert egyetlen homogén egységnek. Magyarországon volt egy korai, rendkívül kemény szakasz, amelyre „bizonyos szempontból” még az egyházüldözés kifejezést is alkalmazhatjuk. Az üldözés és az elnyomás között van különbség – hangsúlyozta a főpásztor. – A szocializmus későbbi szakaszában az egyházüldözést felváltotta egyfajta diszkrimináció, „nem szeretem” magatartás a rendszer részéről az Egyház irányába. Az ember érezte, „ez nem a kedvenc gyermekek területe”, de azért élni lehetett. Ez vonatkozott a papi munkára is – tette hozzá a bíboros. A hetvenes években káplánként szolgált Dorogon, és rendszeresen beszélgetett a plébánián középiskolás diákokkal. A plébánosa azt mondta egyszer: „Baj van!” „Mi baj van?” „Nem szabad a plébánia területén ilyet tartani!” „Akkor ne tartsak?” „Neked azért ez a kötelességed.” Ilyen világ volt…

A kérdésre, van-e példaképe a szentek közül, Erdő Péter azt válaszolta: egyetlen példaképe soha nem volt, de „Futó Karcsi bácsitól” (Futó Károly római katolikus pap, 1925–2017, aki lelkiatyja volt) kapott lelki könyveket, életrajzokat, és őt elsősorban Szalézi Szent Ferenc ragadta meg, úgy is, mint az a püspök, aki képviselte a teljes katolikus tanítást, rendkívül eredményesen, de nagyon szelíden. Barátságos stílusával sok embert megnyert a hitnek. Az ő híres mondása: „Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.” Lelki könyveit – Filótea, Teotimus – ma is olvassuk.

Varga Norbert atya közbevetette: a keresztény ember megjelenése a világban olyan, mint az erkölcscsőszé. A megjelenésünk félelmet vagy távolságtartást kelt azokban az emberekben, akik bűnös életet élnek. Akár a családban, akár máshol. A munkahelyen például lassan elvárássá válik a lopás, mert mindenki lop. Ha a keresztény nem teszi ezt, különválik a közösségtől, kirekesztődik, mert ő maga nem követ el bűnt. Hogyan jelent ez meg a kereszténység hajnalán? Hiszen a korabeli forrásokban olvashatjuk: a keresztények elvegyültek az emberek között, és mégis misszionáltak.

A bíboros emlékeztetett: a Diognétoszhoz intézett levél írja le ezt nagyszerűen, de valóban igaz az, hogy

a kereszténység úgy élt, mint egy szórvány egy másként gondolkodó, másként érző világban. A nyelv, az öltözködés tekintetében ugyanúgy éltek, mint a környezetük. Más volt viszont a világnézetük, és más volt a hitük,

így a pogány áldozatokban nem vettek részt, és ez okozott sokszor konfliktust, mert ezt az akkori császárkultusz iránti hűség próbájának tekintették. Azzal vádolták őket, hogy nem elég hazafiasak, mert a császárnak nem áldoznak. Ez sokszor ürügyül szolgált a keresztényüldözésekhez.

Ezzel együtt ma is rossz az a megközelítés, és talán nem is érti a kereszténységet, aki rögtön az erkölcs oldaláról kezdi: „ezt kell, azt nem szabad…” Lehet, hogy nagyon messziről nézve van egy ilyenfajta különbség bizonyos környezettel szemben, de nem ez a lényeg – emelte ki Erdő Péter. – A fontos az, hogy föltámadt Krisztus, és ezért mi is föltámadhatunk, ráadásul az örök boldogságra. Ez bizarr dolog, ezt az átlagember nagyon nehezen tudja elképzelni, elhinni. Mi is nehezen hisszük el. Ha mi el tudjuk mondani magunknak, hogy miért hisszük el ezt, „na, akkor már másoknak is elmondhatjuk!” Mivel mi is mai emberek vagyunk, biztos, hogy meg fogják érteni. Lehet, hogy nem fogadják el, de megértik. Ez nem könnyű, de ez volt a jó hírnek, az evangéliumnak a kezdeti tartalma, és ebből következik sok minden más: elsősorban az, hogy milyen dimenzióban látjuk a földi életet, vagyis nemcsak a földi halálunkig tart az igazságosság, a jó és a rossz kerete, hanem van azon túl is élet. Lehetünk tehát nagylelkűbbek adott esetben, és nem mondjuk azt: a várható élettartamomon belül vissza kell hogy kapjam mindazt a jóságot, másokra fordított energiát, amit befektetek. Ez nem így működik.

A mi hitünk szerint minden túlmutat a földi élet keretein. Ez nagy erőforrás számunkra.

Az eseményen a közönség is kérdezhetett. Egy fiatal hölgy hálát adott Istennek gyönyörű hivatásáért: ráébreszteni az embereket, hogy szeressék az életet és egymást, törekedjenek a jóra. A mai világban azonban eluralkodni látszik a rossz, és emiatt borzasztóan nehéz meggyőzni az embereket, hogy ennek ellenére is maradjanak meg jónak. A hölgy útmutatást kért a főpásztortól.

Erdő Péter kifejtette: az erkölcsi rossz szorosan kapcsolódik a szabadsághoz. Isten annyira akarja az ember szabadságát, hogy még azt is megengedi, hogy azt rosszra használja. Ám ő segít bennünket abban, ha a szabadságunkat jóra akarjuk használni. Ezért van a kegyelem, különösen a keresztség, a szentségek erejében, amiket magunkhoz veszünk, ezek által útmutatást, erősítést, kapunk. A bíboros megismételte: a mi világnézetünk szerint a földi halállal nem ér véget minden, a jót és a rosszat is nagyvonalúbban kezeljük. Éppen ezért

ennek a tágabb szemléletnek nagyon jótékony hatása van az életünkre. Nagyon lényeges, hogy vegyük észre a legkisebb jót is egy ember életében, még akkor is, ha feltűnő, hogy rosszat tesz.

Jézus is így tett: nagyon megbecsülte azt, ha észrevette valakiben a jót, akkor is, ha az illetőt mindenki bűnösnek tartotta. Említhetjük Zakeus esetét, aki vámosként kiszolgálta az idegen hatalmat, kifosztotta a saját honfitársait, mégis kíváncsi volt Jézus tanítására; ezért felmászott a fára. Valami megmozdult benne. Jézus pedig azt mondta, nála fog vacsorázni, nem törődött azzal, hogy a farizeusok megszólták, amiért bűnös ember házába lép. Zakeus pedig megtért, vagyona felét a szegényeknek adta, akiket pedig megkárosított, azoknak négyannyit adott helyette. „Ma üdvösség köszöntött erre a házra…” – mondta neki Jézus.

A beszélgetés végén Varga Norbert atya köszönetet mondott Erdő Péter bíborosnak, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyének és a jelen lévő Tóth József polgármesternek, az általa vezetett önkormányzatnak, amiért segítő partnereik voltak abban, hogy kiépítsék a Szűz Máriáról elnevezett közösségi teret. Köszönet illeti a plébániaközösség tagjait is. Az emberek szívesen járnak ide, és folyamatosan jönnek újak is. Ismét van harangjuk, „újra dobog a templom szíve, ami hallható. Összefogás van ezen a plébánián, él és működik az Egyház, itt van velünk Jézus Krisztus; a Lélek tevékeny. Az embereknek szükségük van Istenre, nélküle nem lehet élni” – mondta a papi közösség moderátora.

A kerekasztal-beszélgetést követően Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét a Szűz Mária, Keresztények Segítsége-plébániatemplomban.

Az evangélium Szent János könyvéből hangzott el, a Jézus a Jó Pásztor versszakasz (10, 11–18).

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Jó Pásztor vasárnapja van – könyörgő nap a papi hivatásokért. A húsvét utáni hetekben az Egyház elmélkedve feldolgozza, nagy-nagy katekézisben kibontja Krisztus halálának és feltámadásának a titkát. A mai vasárnap Jó Pásztor vasárnapja, amikor Jézust mint a győztest ünnepeljük, mint azt a pásztort, aki gondoskodik rólunk.

Ki volt a pásztor a Szentírás képi világa szerint? Hosszú évszázadokon át a nomád életet élő izraeliták számára a népnek a pásztora maga az Úr volt. Ismerjük a zsoltár szavait: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom.” És az Úr volt az, akiben bíztak, hogy gondoskodik majd a népről. Fölhozták példaképpen, hogy enni adott nekik a pusztában, amikor az éhínség az egész népet kihalással fenyegette. Felhozták példának, hogy megszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból. Felhozták a történelmük összes nagy szabadulásait és felszabadulásait – a szó jó értelmében – bizonyítékul arra, hogy valaki erről a népről gondoskodik. Tehát nem kidobva élnek a Közel-Keletnek a különböző rabló népei között, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak; nem senkié az életük és a közösségük élete, hanem van valaki, aki róluk, különösen is róluk mint közösségről gondoskodik, mert szereti őket, mert úgy a magáénak érzi, mint jó pásztor a nyáját.

Nem valamiféle lebecsülés van ebben a pásztori képben, ahogy ma néha finnyáskodva mondani szokták, hogy birkát csinál a hívőből és az emberből, hanem a szeretet van benne, azoknak a régi pásztornépeknek a szeretete, akiknek egyetlen vagyonuk a nyáj volt. Kiérződik ez sokszor a Bibliából, amikor az elveszett bárányt keresi a pásztor, amikor az ölébe veszi a bárányt, és így tovább. Ezt a képet használja fel az Újszövetség annak bemutatására, hogy kicsoda számunkra Jézus, a Feltámadott. Ő is vezeti a népét, mégpedig kivezeti nemcsak a földi történelemnek a nyomorúságaiból, hanem az egész e világi életnek a bajaiból is – az üdvösségre vezeti a népét. Ez az értelme halálának és feltámadásának. Tehát nemcsak ő az, aki feltámadott, hanem minket is magával akar vinni, abba az örök életbe, ahová ő már belépett. Ez a pásztori vezetésnek az igazi tartalma.

A Jó Pásztor hasonlata világosan és egyértelműen Krisztus személyét és küldetését tükrözi. Olyan részletekből épül fel ez a kép, melyeket minden pásztorember életében megtalálhatunk, de vannak benne olyan vonások is, amelyek csak Jézusra vonatkozhatnak. Nem minden pásztor adja életét juhaiért. A pásztorok általában nem is kötelesek arra, hogy ezt megtegyék. Erre még azok sem kötelesek, akik a saját juhaikat őrzik. Náluk első helyen a pásztor élete áll, aki gondoskodik juhairól, mert azok adják a megélhetést, a jólétet neki magának és a családjának.

A juhaiért életét adó pásztor

– ez az a részlet, amely kiemelkedik a szokásos képből, amely egészen különlegesen Jézusra vonatkozik. Egy hétköznapi pásztornak nem kötelessége sem az, hogy életét adja, sem az, hogy olyan juhokat is az akolba tereljen, amelyek nem tartoznak a nyájhoz. Sőt olyan dolgok ezek, amelyeket a pásztornak inkább el kell kerülnie. De a titokzatos valóság, amit az evangélium ki akar fejezni, széttöri a szokásos kép kereteit. Jézus nemcsak a Jó Pásztor, de ő maga az ajtó, ő adja az életet, de ő maga az út is, amely az életre vezet. Az Ószövetségben a 79. zsoltárban, de másutt is maga az Úr a választott nép pásztora, ő az, aki Izrael törzseit nyájként legelteti. Szent János evangéliumában Jézus személyében jelenik meg a Jó Pásztor, az ő követői jelentik a nyájat. Olyan közösség fűzi össze a hívőket Jézussal, amilyen Jézust köti össze az Atyával. Az Egyház közösségében utunk nyílik Krisztus által a Szentlélekben az Atyához. Jézus szeretetből adta az életét: szeretetből övéi iránt és különleges szeretetből a mennyei Atya iránt. Nekünk is feltétlen engedelmességgel és szeretettel kell fogadnunk az Atya akaratát; eszerint kell irányítani az életünket, hogy Krisztussal a feltámadásban is közösségben lehessünk.

Krisztus feltámadása után a Tibériás-tó partján megrendítően mondja Szent Péternek: „Legeltesd juhaimat, legeltesd bárányaimat!”. Az apostolok és utódaik Krisztus pásztori küldetésének részesei és folytatói. A II. Vatikáni Zsinat különösen is hangsúlyozza, hogy ez a részesedés nemcsak a papi és prófétai küldetésre, hanem a pásztori vezetésre is kiterjed. A keresztény közösségnek erre a vezetésre valódi szüksége van, hogy ne csupán az emberi igyekezet, vagy az emberi csoportok szervezésének logikája érvényesüljön benne.

Jézus a Jó Pásztor. Ő maga vállalja a pásztor szerepét, amivel nem egyszerűen a messiási tisztséget vállalja, hanem mintegy az Úrnak, a kimondhatatlan nevűnek a szerepét a választott nép felé. Ahogyan az Úr Izrael pásztora, úgy pásztora Jézus azoknak, akik őt követik. Az Atya nevében és az Atya képében ő vezeti, ő gyűjti egybe őket. Ahogyan az Úr kezéből nem lehetett kiragadni a választott népet, úgy nem lehet – minden történelmi katasztrófa, minden félrevezető gondolati irányzat, minden üldöztetés és nehézség ellenére – kiragadni Jézus kezéből azokat, akik meghívást kaptak, akik elfogadták az Atya hívó szavát. Nekünk, mindannyiunknak, külön-külön is üzen a mai evangélium, mert az ember hajlamos arra, hogy megijedjen. Az ember hajlamos megijedni a saját gyöngeségétől és rosszaságától, attól, hogy milyen gyönge is a saját hite, hajlamos megijedni a kísértésektől, hajlamos megijedni, ha belegondol, milyen gyönge – e világi értelemben – az Egyház vagy a hívők közössége.

De nekünk nem az a dolgunk, hogy megijedjünk, mert biztosan tudjuk, hogy bármilyen kísértés, bármilyen tévedés, bármilyen nehézség, amivel találkozunk, egy sem képes arra, hogy az üdvösségtől elzárjon minket. Mert ebben a legfontosabban biztos garanciánk van.

Aki hittel követi Jézust, azt senki sem ragadhatja ki az ő kezéből.

Ezért a betegség, a legkülönbözőbb megpróbáltatások ellenére is biztosak lehetünk abban, hogy Krisztus ügye mindig győz, hogy a mi sorsunk is az ő kezében végérvényesen jó helyen van. Ő hatalmasabb, mint az emberi mértéket meghaladó szellemi energiák, fejedelemségek és hatalmasságok. Ha akarjuk őt szeretni, ellenállhatatlan erejével kísér minket.

Ebben a küldetésben különleges munkatársai az apostolok utódai, a püspökök és a papok. Aki a mai világban meghallja az ő hívó szavát, az ne bizonytalankodjon, ne okoskodjon, mert olyan feladatot szán neki Krisztus, amely minden másnál fontosabb ebben a földi életben. Vezérnek hívja őt Jézus a szellemek harcában. Ehhez szükség van minden erőnkre és a Szentlélek ajándékára, amelyet a felszentelésben kapunk.

Ma jelentkezni a papságra, ma elvállalni ezt a feladatot a legszebb és a legnagyszerűbb küldetés.

Imádkozzunk papi hivatásokért, hogy a Szentlélektől átjárt, kiváló papok segíthessenek minket annak a küldetésnek a teljesítésében, amelyet Krisztus az egész Egyháznak adott!

Ez a misszió éledt újjá itt, ennek a plébániának az életében is. Ezért adjunk hálát, és kérjünk új papi hivatásokat az Egyház számára! Ámen.

Fotó: Zuggó Zsolt/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Bodnár Dániel/Magyar Kurír