Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – A szomorúakat vigasztalni

Csaba testvér ószövetségi példát idézve kezdte szentbeszédét. Isten azt mondja Izajásnak: „Menj, és vigasztald meg a népemet!” Tudjuk Jézustól, hogy Isten a pislákoló mécsbelet nem akarja eloltani, és a megroppant nádat nem akarja eltörni. Isten azt akarja, hogy életünk legyen, és életünk bőségben legyen, talpra álljunk, legyőzzük a nehézségeket. Isten a zsidó nép mellett állt: Ő a rabszolgaság földjén is vigasztal bennünket.

Jézus azt mondja egyszer, hogy Atyja majd új vigasztalót küld, ha ő elmegy. Vigasztalónak nevezi magát. Böjte Csaba hangsúlyozta, milyen szép cél megvigasztalni másokat! Milyen szép lenne, ha minket is így hívnának! Vajon oda tudnák-e írni a nevünk után, hogy vigasztaló? – tette fel a kérdést.

Az aznapi evangéliumhoz – a házasságtörő asszony megkövezése – kapcsolódva azt kérte a hallgatóságtól, képzeljék el, mit élt át ez az asszony, és mennyire vigasztaló volt számára Jézus jelenléte. „Menj, többet ne vétkezz” – mondta neki. Hozzátette, hogy az evangéliumi történetekben mindenki gazdagabban kerül ki a Jézussal való találkozásból: a gadarai ördöngös, Jairus leánya, a kafarnaumi százados szolgája, a naimi ifjú… Jézus az Isten áldása, ajándék, simogatás, jó szó, orvosság a számukra. Nincs olyan történet, hogy valaki találkozik vele és kevesebb lesz. „Még ma velem leszel a paradicsomban” – mondja a latornak a kereszten.

Böjte Csaba emlékeztetett arra, hogy Jézus minden követője vigasztaló. A Szűzanya vigasztal, a jelenésekben is bátorít; a szentek jelenléte is vigasztaló. Ő maga egyszer találkozott Teréz anyával, kispapként Esztergomban. Kicsi néni volt, kezet fogott mindenkivel. Csaba testvér, amikor sorra került, lehajolt, megpuszilta a kezét, mert arra gondolt, vajon hány haldoklónak fogta le a szemét, hány kisbabát fürdetett meg, hányszor osztott kenyeret ez a kéz. Aztán újra beállt a sor végére, és megint megpuszilta a kezét. Gyerekes dolognak tűnhet, de jó volt fizikai kapcsolatba kerülni vele – vallotta meg. Ez a szent asszony erőt adott neki, hogy bátrabban lépjen rá a vigasztalás útjára.

Ítélkezni könnyű, sokszor pletykálunk, rágalmazunk, lehúzzuk a másikat – figyelmeztetett az erdélyi ferences. Az ítélet olyan, mint egy ólomsúly, amelytől nehéz felállni, elindulni. A kimondott szónak teremtő ereje van, ha valakit hitványnak nevezünk, lehúzza őt, a bátorító szó pedig szárnyakat ad. A gonosz léleknek nincs keze, nyelve, azt szeretné, hogy mi adjuk kölcsön a kezünket, nyelvünket, hogy általunk tehessen rosszat.

Szókratészt idézte, aki szerint az ember a szája elé szűrőket kellene tenni. Mielőtt megszólalunk, meg kellene gondolni, hogy amit mondunk, igaz-e, használ-e, illetve nekünk kell-e mondanunk. Hogyan beszélünk egymással, miket mondunk egymásról? Nem mi okozzuk-e egymásnak a legtöbb problémát? Lelkesítjük, erősítjük-e a másikat? – hívott önvizsgálatra kérdéseivel Csaba testvér.

Felelevenített néhány történetet annak érzékeltetésére, hogyan tudjuk megvigasztalni egymást. Az ablakból nyáron hallotta, hogy sír egy kislány. Lement hozzá, és egy nagyobb lány már ott volt mellette, azt tanácsolta neki menjen be a templomba, ott majd Mária megvigasztalja. Milyen jó, hogy van egy Szűzanyánk, aki vigasztal! Milyen jó, hogy vannak nagyobbak, akik a kisebbeket jóra intik!

Egy másik kislány őt vigasztalta azzal, hogy büszkén elmesélte, felnőttként egy cukrászda vezetője lett. Székelyhídon egy családban a nagylány levélben kérte, hogy fogadják be őket a házukba, kistestvéreivel együtt. Jó volt látni, hogy a nevelő elment értük, szépen felöltöztette őket, elvitte az iskolába, gondoskodott róluk.

Petrozsényban van egy házuk közel száz gyerekkel. Az egyik náluk végzett gyerek visszatért a barátnőjével, hogy segítsenek. Felkérték őket, hogy vezessék a Jézus Szentséges Szívéről elnevezett házukat. Vigasztaló, hogy befogadnak egy írni-olvasni nem tudó gyereket, felnevelik, aztán elindul a nagyvilágba, majd visszajön egy szép lánnyal és azt mondja: „Mi megcsináljuk, bízhat bennünk”.

Sok vigasztaló dolog van ezen a földön: a szép tavasz, a rügyező fák, visszajönnek a gólyák, a fecskék. A Jóisten nem unt bele ebbe a földbe. Jó lenne, ha mi is – ott ahol vagyunk – tudnánk, mernénk, akarnánk egymást vigasztalni, bátorítani – zárta szentbeszédét Csaba testvér, majd azt kérte házi feladatként hallgatóitól, írjanak történeteket, fényképekkel az irgalmasságnak erről a cselekedetéről, a vigasztalásról.

Forrás és videó: Magnificat.ro

Fotó: Thaler Tamás, Magnificat.ro

Magyar Kurír
(tzs)