Cantalamessa második nagyböjti prédikációja a Vatikánban: Szívünk rejtekében találkozunk Istennel

2019. március 23., szombat | 17:28

„Szállj magadba, térj vissza magadhoz” címmel tartotta meg Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka második nagyböjti elmélkedését március 22-én az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnájában.

A Pápai Ház szónoka beszédét Szent Ágoston gondolatára építette fel: „Önmagadba térj vissza, az ember bensőjében lakik az igazság.” A kapucinus szerzetes a „Szomjazza lelkem az erős, élő Istent” (Zsolt 42,3) zsoltárverset követve arról a „helyről” elmélkedett, ahol az ember kapcsolatba kerül az élő Istennel. Egyetemes és szentségi értelemben ez az Egyház, míg személyes és egzisztenciális szinten ez a hely a szívünk, amit a Szentírás a benső embernek nevez.

Nagyböjtben nem tudjuk mindnyájan követni az Urat a pusztába, de elmenekülhetünk szívünk benső pusztaságába, ahogy Szent Ágoston mondja: az ember bensőjében lakik Krisztus. Példaként említette a szónok Zakeust, aki kereste az Istent, meg akarta ismerni Jézust, ezért még egy fára is felmászott; amikor pedig Jézus észrevette őt, nemcsak hazavezette Zakeust, hanem a saját szívébe is visszavezette. Bennünket is fenyeget az a veszély, hogy Jézust kívül keressük, az utcákon, a tömegben, jóllehet ő arra hív, hogy szívünket látogassuk meg, ott keressük.

A mai világban a „bensőségességet, az intimitást nem nézik jó szemmel”. Testi-lelki mivoltunk miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy kifelé forduljunk, a külső, a látható felé, és ebben örökké „tágulni” szeretnénk, eltávolodni a központtól, hiszen „nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott” (Préd 1,8). „Állandóan kilépőben vagyunk, öt érzékünk ajtaján.”

Az Egyházban a II. vatikáni zsinat megfogalmazta „Egyház a világért” eszmét, és így a „bűnös világból való menekülés (fuga dal mondo) ősi eszméjét olykor a menekülés a világ felé (fuga verso il mondo) ideával helyettesíti”. A bensőségesség elhagyása valójában a szekularizmus, az elvilágiasodás legveszélyesebb formája. Ráadásul megpróbálták teológiailag igazolni ezt azzal, hogy „Isten kiüresítette önmagát, kilépett önmagából, szentháromságos bensőségességéből, e világivá vált, vagyis elveszett a profánban. Így lett önmagán kívüli az Isten” – fejtette ki Cantalamessa atya.

Egy hagyományos érték elvesztése esetén az Egyház mindig azzal válaszolt, hogy újraolvasta és újrafogalmazta önmagát, mindig a Szentírásból és a hagyományból kiindulva, de követve a természet útját is, ahogy tavasszal megmetszik a fákat az új termés számára. A kapucinus szónok utalt a próféták tanítására, akik küzdöttek a külsőségesség és a ritualizmus ellen, hogy Istennel való bensőséges kapcsolatra vezessenek. Jézus teljességre vitte ezt a vallási reformot, mert ő valójában meg akarta újítani korának zsidó vallásosságát azáltal, hogy visszavezette a népet az Istennel való bensőséges kapcsolathoz. „Fáradságot nem kímélve hívott a titok, a szív helyére, ahol ennek a megújulásnak meg kell történnie.”

Az Egyház története során a keresztény bensőségesség bibliai értelmezésében elhomályosodott ez a szempont, és nem volt mindig biztos, hogy a lélek mélye Isten valóságához tartozik. Az utóbbi időkben a figyelem a kapcsolat „tartalmáról” a „módszerre” helyeződött át, melyben főszerepet kapott a koncentrálás és a meditáció, az Istennel való személyes találkozás helyett. Ugyanakkor mindig megmaradt és sohasem hiányzott egyetlen korban sem a keresztény bensőségesség nagyszerű megvalósítása. Cantalamessa atya példaként a Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet kármelita nővért idézte: „Megtaláltam a mennyek országát a földön, és ez a ország az Isten, ő pedig a szívemben van.”

Annak ellenére, hogy a mai világ kifelé forduló világ, nekünk, keresztényeknek sürgősen vissza kell térnünk szívünk intimitásába. Olyan centrifugában élünk, mely teljes sebességgel forog. Kilépni – ez a mai jelszó, amit intézményessé is tettek. A csend félelmet kelt, amit el kell nyomni. A zenével, zajjal, munkával, képekkel túlterhelt világ nem engedi meg a szabad döntést. Az emberek a „látvány és a reklám világában csak nézők, puszta számadatok, melyeket minden áron növelni kell”. Ennek a kísértésnek, az efféle kiüresedésnek határozottan nemet kell mondani, mert a bensőségesség az út az igazi élethez.

A szónok utalt Martin Heideggerre és Søren Aabye Kierkegaardra, aki szerint az igazi keresztény hitelesség az Isten színe előtti élet (coram Deo), mert csak az Isten az egyedül méltó társa az ember legbensőbb lelki életének. A tékozló fiú történetében a megtérés akkor történt meg, amikor a fiú végre „magába szállt”. Végiggondolta egész életét, aztán útra kelt az atyai ház felé. Megtérése azonban még az útra kelése előtt megtörtént, a disznóvályú mellett. Megtérése külső mozzanatát, a hazatérését és vallomását megelőzte a benső magába szállása.

A külsőlegesség nemcsak a fiatalokat kísérti, hanem az egész Egyházat, és benne a szerzeteseket is – állapította meg a szónok. – Ebben a helyzetben segítség lehet például Avilai Szent Teréz A belső várkastély, vagy Szent Ágoston Vallomások című műve, amiben ezt írja: „Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek… Velem voltál, de én nem voltam veled.” Ebben a keresésben nagy segítség lehet a silentium, a csend, amit régen nagy betűkkel kiírtak a szerzetesházak folyosóira.

Ne engedjük becsapni magunkat a szokásos ellenvetéstől – kérte hallgatóitól a kapucinus szónok –, miszerint az Isten kint van, a testvéreinkben, a szegényekben, az igazságosságért folytatott harcban; hogy ott van kívül, az Eucharisztiában és a Biblia szavában. Mindez igaz – hangsúlyozta Cantalamessa atya –, de hol találkozol valójában a testvéreddel és a szegénnyel, ha nem a szívedben? Hol találkozol az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal, ha nem a szívedben, vagyis önmagadban?

Ez a benső intimitás nem árt az Isten országáért vállalt tetteknek. A bensőségesség nem áll útjában a cselekvésnek, hanem a cselekvésnek egy bizonyos módja. Anélkül, hogy kisebbítené az Istenért vállalt tettek fontosságát, a bensőségesség megalapozza és megőrzi azt – zárta második nagyböjti elmélkedését Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kitekintő
Vezető híreink – olvasta már?
latni-az-ures-sirt-es-hinni
Látni az üres sírt és hinni

Húsvétvasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,1–9)

16:00
istenkereses-es-beavatas-beszelgetes-katekumenatus-gyakorlatarol
Istenkeresés és beavatás – Beszélgetés a katekumenátus gyakorlatáról

A nagyböjt végéhez közeledve a budai ciszterci Szent Imre-plébánián Kató-Bellavics Ágota katekétával, valamint a keresztelésre készülő Pataki Barbarával és Burján Tamással beszélgettünk hitről, beavatásról.

13:00
Útravaló – 2019. április 20., húsvét vigíliája

Útravaló – 2019. április 20., húsvét vigíliája

Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.

Korábbiak »

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés
Rádióhallgatás élőben
Szent István Rádió
hírlevél feliratkozás
Hírbeküldés
Linkajánló

MKPK   

Új Ember  

Szent István Rádió Szent István TV Mária Rádió Bonum TV  Evangélium 365Vatikáni Rádió  Katolikus Karitász 

Máltai SzeretetszolgálatSzent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat Szent István társulat Szent Adalbert Központ  A Szív Keresztény Szó Vasárnap Párbeszéd háza    Szemle