Eljön-e a víg esztendő? – Csaba László közgazdász újévi elemzése

2019. január 7. hétfő, 09:01

Csaba László közgazdász, egyetemi tanár évkezdő gondolatait adjuk közre a hazai gazdasági kilátásokról.

Mint minden évben, 2019-ben is arra számítunk, hogy a megelőző éveknél jobban sikerül majd az új év. Pedig 2017 és 2018 magasra tette a lécet. A bérek 10 százalékot meghaladó növekedése, a foglalkoztatás Európai Unióban kitűzött 70 százalékos mértékének elérése, a munkanélküliségnek a rendszerváltozást megelőző éveket idéző, 3,8 százalékos mértéke az egész kontinensen figyelemre méltó teljesítménynek számít. Tegyük hozzá, hogy a magyar fizetési mérleg már közel egy évtizede többlettel zár. Ez – némely előrejelzésekre rácáfolva – nem járt együtt a növekedési ütem lelassulásával, viszont elkerülhetővé tette azt, hogy a gazdaságban szó szerint mindent alá kelljen rendelni a fizetésképtelenség elkerülésének, mint a 70-es, a 80-as és a 90-es években.

Már-már kihúzhatnánk magunkat, ha nem járnánk nyitott szemmel az országban. Ha őszinték vagyunk, nem tagadhatjuk el: megjelent Magyarországon a hivalkodó fogyasztás, sőt némely vezető politikus szavai – még inkább tettei – azt szemléltetik, hogy a „te is annyi vagy, amennyit megkeresel, s még inkább: annyi vagy, amennyit elfogyasztasz” az egyedül és biztosan nyerő kártya.

Eközben a hatalom mintha rendészeti eszközökkel vélné megoldhatónak a hajléktalanság problémáját, ami minden ismeret szerint tízezreket érint. A Máltai Szeretetszolgálat és az Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársai a megmondhatói annak, hogy sosem voltak munka nélkül, még az ünnepi időszakban sem. Az ország elszigetelt kis falvaiban és a nagyvárosokban egyaránt meg kell látnunk a csillogás mellett az elkeserítő nyomort, az emberi szenvedés számtalan arcát, ahogy erre Ferenc pápa nem szűnő lendülettel emlékeztet mindahányunkat. S miközben Magyar­ország nem tartozik a világ leginkább egyenlőtlen országai – például Kína, Brazília, Dél-Afrika, Oroszország – sorába, a szociológiai felmérések szerint a vagyon elmúlt évekbeli gyarapodása nálunk sem csorgott le mindenkihez, ahogyan azt a túlegyszerűsítő köz­gazdasági nézetek sugallták volna. Pedig az állam igazán nem szűkölködik adóbevételekben: minden két forintból egyet a közösbe visznek.

Nagy ellentmondás forrása mind a gazdaságban, mind a társadalomban az a tény, hogy közel egymillióval több foglalkoztatott – euróban számolva – alig állít elő több értéket, mint egy évtizeddel ezelőtt. Ez a munkaadó oldaláról azt jelenti, hogy a termelékenység szintje alacsony, vagy­is a bérek lendületes növekedése így bizonyára nem folytatódhat. Nagyon igaz, amit sokféle illetékes hangoztat, hogy ha a magyar gazdaságban az újítás, a kezdeményezőkészség lehetővé tenné, hogy ugyanannyi munkával több értéket termeljünk, akkor ez nem volna gond. Ám a valóságban vélhetőleg nem ok nélkül terjesztették a törvényhozás elé azt a törvényt, amely inkább a túlmunka korlátozását szüntetné meg. Pedig régi megfigyelés, hogy nálunk aki munkát talál, többnyire igen sokat dolgozik, és nem csak a három műszakban működő gyártósorok mellett (amelyek ma már elég ritkák).

A mindennapi ember oldaláról nézve az elmondottak azt jelentik, hogy munka van – inkább a munkáskéz vált hiánycikké. De a jó munka, a nemcsak jól fizető, de a szellemi kibontakozást segítő és a megelégedettséget is növelő állás bizony kevés. Sokan mennek külföldre – a statisztika kimutatásai szerint félmillióan, azaz minden tizedik magyar munkavállaló külföldön talál megélhetést. Hazautalásaik nemzetgazdasági jelentősége meghaladja az európai uniós alapokból lehívott összegeket is.

Ismerős dilemmával szembesülünk. Hiszen ki ne örülne annak, ha gyermeke vagy unokája külföldön jobb állást, jobb iskolát, jobb életet talál, mint amit itthon lelne. Ugyan­akkor – őszinte pillanatában – melyikünk tagadná, milyen nélkülözést jelent a távolba szakadtak által hagyott űr? Örülünk annak, hogy – egy konkrét példát említve – barátunk fia Németországban asztrofizikusként kap állást. De vajon nem hiányzik-e ez a fiú a magyar társadalomból? Nem lesz-e gond abból, hogy a gyermekei talán majd csupán egy-két mondatot tudnak az anyanyelvünkön? Mint láttuk, ez tömegjelenség, nem kivételes állapot.

E tekintetben fontos az az ellentmondás is, hogy jelentős részben a legkiválóbbak mennek külföldre. Az itthon mara­dottaknak nagy – bár csökkenő – része vesz részt felsőfokú oktatásban. Ugyanakkor nem kérdéses, hogy a tanintézményeket elhagyók háromnegyede-négyötöde alig három esztendő után szerez felsőfokú képesítést. Igaz, ez jobb, mint ha semmit nem tanult volna. De – tegyük a szívünkre a kezünket – melyikünk választana olyan orvost, jogtanácsost vagy közgazdászt saját gondjainak megoldására, akiről tudván tudja, hogy pusztán a – korábban gyorstalpalónak nevezett – képzést végezte el, és az alapdiploma birtokában látja el feladatát? A bérek és a képzettség között meglazult kapcsolat nem abba az irányba mutat, amit egykor Széchenyi István „a kiművelt emberfők országaként” megálmodott. Pedig ha valamikor, akkor ma jött el a tudásalapú társadalom és ezzel együtt az élethosszig tartó tanulás korszaka. Ez utóbbi különösen a világ működő részére igaz, ahol nem a föld méhéből kinyert olaj, gáz vagy arany értékesítéséből származó természeti járadék, hanem valami komolyabb tétel a nemzetgazdaság vivőereje.

Örömmel konstatáljuk tehát azt, hogy a magyar gazdaság leküzdötte számos, korábban szorító nehézségét. Egyút­tal azonban óvunk attól, hogy bárki azt gondolja – és hirdesse –, hogy „itt van már a Kánaán”. Az ország közepes fejlettségű, s közismert veszély ilyenkor, hogy beragad a közepes fejlettség csapdájába. Elhanyagolhatja az inkább fontos, mint látványos intézkedéseket – az oktatást, a jogállamiságot, a környezet védelmét –, és lemaradhat az új informatikai-technológiai forradalom vonatáról. Csak reménykedhetünk abban, hogy ezt a csapdát felelős döntések révén az ország elkerüli, és hogy távlatos gondolkodásmód váltja föl az elmúlt időszak többnyire rögtönzött intézkedéseit.

Fotó: Bókay László

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. január 6. lapszámában jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
pro-cultura-hungarica-dijat-kapott-bojte-csaba
Pro Cultura Hungarica díjat kapott Böjte Csaba

A magyar kultúra ápolását, a közösségépítést és a nemzeti identitás megőrzését elismerő díjakat, köztük Böjte Csabának Pro Cultura Hungarica díjat adtak át a magyar kultúra napján, január 22-én a budapesti Hagyományok Házában.

09:51
zenari-biboros-budapesten-keresztenyek-irgalmas-szamaritanusok-sziriai-foldi-pokolban
Zenari bíboros Budapesten: A keresztények irgalmas szamaritánusok a szíriai földi pokolban

Mario Zenari bíboros, szíriai apostoli nuncius január 21-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében beszélt a szíriai nép, különösen a gyermekek szenvedéseiről. Bemutatták a magyar kormány által támogatott kórházi programot is, amely a szegények kezelését teszi lehetővé.

2019. január 22. kedd