Megtanultam, hogy van, aki mindig fogja a kezem – Beszélgetés gyászról és újrakezdésről

Horváth Klára a vele készült őszinte és mély interjúban parttalanságról, gyászról és kilátástalanságról, de a segítség elfogadásáról, a bizalomról és a reményről is mesélt.

Klára egy fiatalos, ragyogó mosolyú nő, nemrég született meg első unokája. Nyugdíjba vonulása előtt céges tréningek szervezésével foglalkozott, miközben fiatal kora óta aktív közösségi életet élt. Az utóbbi években segítőként is részt vesz egyedülálló, elvált szülők számára szervezett AVE-lelkigyakorlatokon. Elmondása szerint a ferencesek mindig szerves részét képezték az életének. Fia ferences kollégista volt – ő maga pedig a Kilátó Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálatban lelt segítségre egy rendkívül nehéz élethelyzetben.

– Hogyan kerültél a Kilátóba?

– Rengeteg feldolgozatlan nehézség volt az életemben, amit a koronavírus körül engem ért veszteségek csak súlyosbítottak. Annyira eluralkodott rajtam a szorongás, hogy már a házban sem tudtam megmaradni. Hiába próbálkoztam évekig, valahogy nem tudtam helyet engedni a gyógyulásnak. A Kilátóban érkeztem meg az áttöréshez, ahol elkezdődhetett a hosszú és mélyreható munka. Az első alkalommal rögtön biztonságot éreztem. Egy emberileg és szakmailag is nagyszerű, tapasztalt segítő munkatárs fogadott, aki végtelen türelemmel és szeretettel fordult hozzám. A hely békéje, csendje, a környezet atmoszférája lenyugtatta belső izgalmamat.

Úgy éreztem, hogy a beszélgetéseken valójában hárman voltunk a Jóistennel, így pedig végre ki tudtam nyitni a szívemet.

Fokozatosan bontottuk ki a szálakat, és végre találkoztam, szembenéztem az érzéseimmel.

– Mi történt?

– A fiamat egyedülálló szülőként neveltem fel, aki az egyetem elvégzése után rögtön meg is nősült, és elköltözött. Ezzel párhuzamosan jött a covid, így a nyugdíj előtti éveimet home office-ban töltöttem; az addig megszokott életem teljesen megváltozott. Úgy éreztem, nincs rám szükség anyaként, és egy idő után már dolgoznom sem kellett. Ezek önmagukban is hatalmas változások, de először azt gondoltam, nem hatnak rám. Akkoriban ismertem meg a férjemet – hatvanévesen, friss nyugdíjasként úgy éreztem, végre rám talált a boldogság a sok nehézség közepette. Apukám viszont eközben súlyos beteg lett, ápolnom kellett, és sajnos az állapota egyre rosszabbodott. Őt és a férjemet egyszerre veszítettem el 2021 tavaszán; férjemmel így kilenc hónapot töltöttünk csupán házasságban.

Akkor nagyon magam alá zuhantam. Hónapokig nem tudott megindulni a gyász folyamata, még sírni is alig tudtam. Nem engedtem meg magamnak. Ez minden bizonnyal védekezés volt a részemről. Fél évig jártam gyászfeldolgozó egyéni foglalkozásokra, de hiába kaptam a feladatokat, nem volt más bennem, csak talajvesztettség, ellenállás és dac. Ezután csatlakoztam egy gyászfeldolgozó csoporthoz, ahol sikerült a felszínre hozni egyes dolgokat, de továbbra is céltalannak, áldozatnak éreztem magam, és nem tudtam kimenni félelem és szorongás nélkül a temetőbe sem.

– Hogyan tudtál ebből a helyzetből mégis kilépni?

– Egész életemben erősnek kellett lennem. Egyedülálló szülőként nem lehettem gyenge – holott alapvetően nem ilyen típusú nő vagyok. Annyi álarcot és szerepet vettem fel, hogy megfeleljek az elvárásoknak, hogy azt sem tudtam már, ki vagyok én, a fiam kirepülése után pedig nem találtam meg a helyem az életben.

A gyász végül annyira betöltötte a szívemet, hogy nem maradt benne hely más számára: sem örömöt, sem más építő élményeket nem tudott már befogadni.

Hosszú évekig próbálkoztam, de nem találtam kulcsot a bezárt fájdalmaimhoz. Szégyenkeztem mások előtt, és szégyelltem, hogy nem haladok úgy, ahogy elvártam magamtól. Folyamatosan másokhoz hasonlítottam magam. Olyan voltam, mint a Shrekből a szamár: mindig azt kérdezgettem, hogy ott vagyunk-e már. Hamar túl akartam lépni a fájdalmaimon, de nem ment – főleg egyedül nem.

Amikor ezt elfogadtam, a Kilátóban elkezdtem felszabadulni, egyre több mindenbe láttam bele, és felszínre kerültek olyan mélyre rejtett dolgok is, amelyeket az évek alatt, a gyerekkoromtól kezdve eltemettem.

Megtanultam, hogy szembe kell néznem az érzelmeimmel: meg kell élnem őket, és nem fognak elpusztítani. Közben pedig van, aki mindig fogja a kezem, és nem hagy egyedül.

Így szépen lassan csendesedni és ritkulni is kezdtek az érzelmi hullámok. A beszélgetések révén az idő előrehaladtával képessé váltam befogadni a jelent, és lett helye a jó dolgoknak is. Sólyom Beáta, a mentálhigiénés segítőm javasolta, hogy az egyénileg vezetett csendes szemlélődő lelkigyakorlat is segíthetne a gyógyulásomban és istenkapcsolatomban. Tanácsára elmentem a lelkigyakorlatra – pont húsvét előtt –, ahol végre Isten szeretetét is újra megéreztem, és megértettem, hogy nem hagyott el, hanem ott volt velem minden szenvedésben.

Visszakaptam a reményt: Jézus feltámadása engem is fel tud támasztani a gyászból! Megláttam, hogy ez az új életforma egyben egy új hivatás is.

Most, hogy megszületett az unokám, új életfeladatot kaptam.

– Mi adott erőt neked az évek során?

– Alapvetően vallásos családból származom, ezért a hitem mindig is fontos volt számomra. Nagyon kapaszkodtam a Jóistenbe. Sokat kérleltem, hogy döntse le a falaimat, amiket felépítettem. Szerintem megnyílni sem tudtam volna nélküle – fontos volt, hogy a Kilátóban is megélhettem a hitemet.

Amikor magamra maradtam a fiammal, nagyon egyedül éreztem magam, a társadalom szélén. Egy plakáton láttam meg az Emmánuel közösség AVE hirdetését, és azonnal jelentkeztem egy egyedülálló, elvált szülőknek szervezett lelkigyakorlatra. Az el- és befogadás nagyon sok erőt adott akkor és ma is. Ez több, mint húsz évvel ezelőtt volt. Ma már segítőként is részt veszek az AVE-közösségben, és ez a tevékenység engem is jó érzéssel, hálával és szeretettel tölt el. Egy mise alkalmával, amelyre a kisfiammal mentem, egy idős néni a plébániánkról megkérdezte, hogy ugye, jövünk legközelebb is.

Ekkor megtapasztaltam, hogy vannak emberek, akik figyelnek rám, megszólítanak és meghallgatnak. Általuk megérzi az ember, hogy jó, szerethető, elfogadható. Ma már sokkal nyitottabb vagyok arra, hogy én is az odafigyeléssel, meghallgatással segíthessek másoknak.

Továbbá nagyon sok jó könyvet olvastam. Csak néhányat említek: Edith Eva Eger A döntés című könyve nagy hatással volt rám azzal kapcsolatban, hogyan jöjjek ki az áldozat szerepből; Simone Pacot A mélységek evangelizációja című könyve pedig abban segített, hogy Jézussal térjek vissza az élettörténeteimbe. A Bibliából is sokat idéztünk a gyászfeldolgozó beszélgetések alkalmával, a Zsoltárok, Jób könyve mélyen megérintettek és elgondolkodtattak. Ezek mellett persze a családom is rendkívül sokat támogatott és támogat most is. Az, hogy megszületett a kisunokám, és érzem, ahogy egyre jobban kapcsolódik hozzám, hihetetlen erőt ad. Nem hittem, hogy jó nagymama lehetek, de ő hatalmas szeretettel van felém. Általa is sikerül megéreznem, hogy van miért élnem.

– Ha visszamehetnél az időben, mit üzennél magadnak vagy azoknak, akik most nehézséggel küzdenek, de nem tudják, hova forduljanak?

– Amikor én fiatal voltam, sokkal kevesebb lehetőség volt azok számára, akiknek segítségre lett volna szükségük. Szerencsére ma már jóval többen fordulnak szakemberhez, de azt is tudom, hogy sokaknak nincs erre módja. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatalok keresztény közösségben legyenek, ebben látom az ő kapaszkodójukat. Ezekben a közösségekben olyan stabil bázist kaphatnak egy életre, amely egy-egy krízishelyzetben meg tudja, és jó eséllyel meg fogja őket tartani. Fontos, hogy senki ne érezze magát egyedül.

Leginkább azt üzenném annak, aki most valami nehézséggel küzd, hogy bátorság és kitartás!

Én szégyelltem a szomorúságomat, úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megmutatni bárkinek is az érzéseimet, de nem szabad ezekre a hangokra hallgatni. Nagyon fontos az is, hogy ne akard egyedül megoldani: Isten másokon keresztül fog megerősíteni. Engedd, hogy segítsen, és tudd elfogadni a segítséget.

Ezen kívül pedig legyünk türelmesek magunkhoz az úton. Jézus is negyven napig volt a pusztában. Meg kell élni a saját sivatagainkat, amelyeket nem kerülhetünk el. Nem lehet enélkül tovább menni. Lehet lázadni, lehet berzenkedni is – Jób könyve jó példa erre. Éld meg a dühödet, lázadásodat Jézussal, így tud felszabadulni a mögötte levő fájdalom.

Dönthetek, hogy együtt élek az emlékkel és együtt megyek az úton Jézussal. Ő adja meg a belső szabadságot és erőt a vándorúton. Mindig van kiút a sötétségből, még akkor is, ha úgy érezzük, képtelenek vagyunk megtalálni a kivezető ösvényt.

Minden ember más ütemben, más úton ér a célba. Nincs erre recept. Van, akinek az egyéni, és van, akinek a csoportfoglalkozás válik be – sokan akkor nyílnak meg, amikor látják, hogy mások is mernek beszélni a problémáikról.

A legfontosabb az, hogy az elakadásokkal mihamarabb el kell kezdeni foglalkozni, mert a sebek maguktól sosem fognak teljesen begyógyulni. Mindenkit érnek veszteségek, ezekről pedig beszélni kell, mert fokozatosan bezárulhatunk, elszigetelhetjük magunkat, amivel megágyazhatunk egy hosszan tartó, komolyabb egészségügyi problémának is, ami akadálya lehet egy boldog, kiteljesedett életnek.

Szöveg: Gellért Sára Mária

Fotó: Moldoványi Barnabás

Forrás: Ferences Média

Magyar Kurír