Pápai Lajos nagyböjti beszédsorozata I. – Az imádság

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat. Idén a főpásztor a lelki élet kérdéseiről elmélkedik, s elsőként az imádságról beszélt a híveknek.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 20-án elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Ezeken a nagyböjti péntekeken ebben az évben a lelki élet kérdéseiből szeretnék átelmélkedni egy-egy témát. Ma este az imádságról szólok.

A keresztény ember életében az imádság olyan, mint a lélegzés, nélküle nincs élet, az ima nélkül pedig nincs lelki élet.

De mi is a keresztény imádság?

Nem egyszerűen contingentia-élmény. Ez meglehet a hitetlenben is. Jean-Paul Sartre egyik regényében (Csömör – La Nausée) leírja, hogy egy parkban üldögélt. Nézte a körülötte lévő dolgokat: fák, szökőkút, egy másik ember egy padon, s úgy érezte, van egy közös mindnyájukban, hogy tudniillik mind fölöslegesek. S akkor született meg benne a képtelenség (absurdité) szó. Észrevette az ember és minden dolog contingens, esetleges voltát, de ez nem indította a „nem esetleges”, a „szükségszerűen létező” gondolata felé. Szerinte a lét-létezés értelmetlen.

De a keresztény ima nem egyszerűen vallásos contingentia-élmény. Sok igazán szép vallásos imát, fohászt gyűjtött össze például Otto Karrer is a Vallásosság és Kereszténység (Das Religiöse in der Menscheit und das Christentum, fordította P. Gyéressy Ágoston OSP, Szent István Társulat, Budapest, 1941) című könyvében. Csak egy muszlim misztikus imájából idézek: „Óh Istenem, sohasem hallgathatom az állatok kiáltását, a fák zúgását, a patak mormolását, a madarak csicsergését, a susogó szelet vagy a csattogó mennydörgést anélkül, hogy ne érezném mindezt az egység bizonyosságának és tanúságnak arról, hogy nincs hozzád hasonló.” (141. o.)

A keresztény ima: ajándék és titok egyszerre

A keresztény ima mindenekelőtt ajándék: együtt jár a megszentelő kegyelemmel. Így a Szentlélek bevon minket a Fiúnak az Atyával való kapcsolatába, abba a titokba, amit Krisztus nyilatkoztatott ki. Szent Pál írja: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.” (Róm 8,26–27) Egyfajta lelki con-naturalitást, természetfeletti érzéket hoz létre bennünk. Így ajándék-misztérium egyszerre az imádság. P. Joseph Huby SJ a római levélhez írt kommentárjában e szavakhoz ezt a magyarázatot fűzi: „A Szentlélek jelen van ezekben az alapos hullámokban, melyek felkavarják a keresztény lelket, és elragadják a természetfeletti javak ellenállhatatlan vágyában, Isten teljes birtoklásához.” (P. Huby: Saint-Paul, Épitre aux Romains, 1958, 304. o.) Huby halála után az új kiadását e kommentárnak P. Stanilas Lyonnet SJ gondozta, és e ponthoz fűzte hozzá a következő megjegyzést, miszerint a modernista válság idején, mikor P. Huby is nehézségekkel nézett szembe, az 1920-as nagy próbatétel után maga is megtapasztalta a Szentlélek jelenlétét, amiről ezt a megrendítő vallomást hagyta ránk: „1920. karácsony. Elcsábítottál engem, Uram, és én hagytam magam elcsábítani. Nyolc nap óta ez rendkívüli: az ellenállhatatlan szeretet hulláma, az isteni dagály áradása, ami engem körülvesz, belém hatol, egészen a lélek mélyéig eláraszt engem. Lehetetlen elkerülni a hullámot, ami felemel. Nincs többé félelem; ráhagyatkozás. Most kezdem megérteni, mit jelent önmagamat átadni az Úr Jézusnak.” (1920. aug. 3., i. m. 614. o.)

Ugyanakkor tanulhatunk a keleti (és egyéb) imamódok emberi alapjaiból: ilyen az összeszedettség, a nem-hasznossági szemlélet stb., de ez még nem keresztény ima! 1989. október 15-én adott ki a Hittani Kongregáció erről egy dokumentumot, Ratzinger bíboros aláírásával. (Orationes formas, magyar fordítása: A keresztény meditáció néhány szempontjáról.) Anthony Bloom ortodox londoni metropolitának jelent meg egy szép könyve Élő imádság címmel. Ebben írja, hogy az imádság alapja az Istennel szeretetben összekötött lélek. Személyes istenkapcsolat. Isten jelenlétének tudata. Ha ez megvan, akkor minden imamód jó lehet. Enélkül viszont: „csak zengő érc, vagy pengő cimbalom”. Szent II. János Pál pápa írta, hogy „csak azokat a szavakat van jogunk kiejteni, amelyeket már átelmélkedtünk”. („Contenplata aliis tradere” – a domonkos rend egyik gondolata.)

A neves teológus, Hans Urs von Balthasar szerint is (ő azt papoknak írta!) a papoknál a hívek azonnal észreveszik, hogyha valami nem imáik mélységéből fakad, s a szónok ilyenkor követ ad kenyér helyett. Töredezett, mint egy jobbfajta újság. De ez mindnyájunknak szól, hiszen mindenki feladata Istenről beszélni: szülőknek, nevelőknek, barátoknak, minden kereszténynek. De ha az Istennel való élő szeretetkapcsolat megvan, minden imádság jó!

Vianney Szent János látott templomában egy idős imádkozó férfit, aki hosszan fohászkodott az Oltáriszentség előtt. Megkérdezte, hogy milyen imakönyvet használ. Kiderült: az idős bácsi nem tudott olvasni. Majd így folytatta: „Én nézem Őt, Ő meg engem, és nagyon boldogok vagyunk mind a ketten.” Valóban, a csend a szeretet legszebb nyelve. Két ember között még nem tökéletes a szeretet, ha azért kell beszélni, hogy a kapcsolat meg ne szakadjon.

Az egyházban az ima csúcsa a liturgia: a mise, a zsolozsma. Az egyéni ima, adoráció azért szükséges, hogy liturgikus imánk a legbensőnkből fakadó személyes ima is legyen. Szent Pál leveleiben is találunk őskeresztény himnuszokat. De érezzük, hogy ezek számára szívből jövő imádságok is egyben.

Az ima csodálatos dolog – mondjuk –, de félelmetes is. Odaállni Isten elé, önként elővételezni az ítéletet (Anthony Bloom). És hozzáállásunktól függ, hogy a távolság növekszik-e, vagy csökken. S ebben a naponkénti „Isten előtti állásban” naponta újra
– felajánljuk életünket, hivatásunkat,
– elfogadjuk korlátainkat,
– sikertelenségeinket, bűneinket,
– az elmulasztott alkalmakat,
– és újból elkötelezzük magunkat.

Gorkij Thomas Gordejevről szóló írásaiban szerepel egy zsugori ember, Ignác. Szeme előtt süllyed el a hajó, ami áruját vitte volna, mindene odaveszett. S ő már azon gondolkodik, hogy hogyan kezdje újra. „A világ fiai” néha okosabbak a maguk dolgában, mint mi, keresztények.

Imádság és érzelmi telítettség

Divat volt egy időbe a kis közösségekben, mint mondták, „kitenni a lelkünket az asztalra”, bevallani minden dolgunkat a többiek előtt. Sokan azt hitték, evvel meg tudják szüntetni belső magányukat. Jacques Maritain vallotta meg, hogy feleségével hitben, szeretetben krisztusi módon éltek. Már úgy ismerték egymást, hogy gondolataikat is kitalálták. És mégis – írta –, volt bennük egy közölhetetlen magány, amit egyedül az Istennel való kapcsolat oldott fel: az imádság.

Az imádság aszkézise

Kamasz fiatalok sokszor kérdezték, nem minden malícia nélkül: „Miért kell csengetésre imádkozni?” Miért nem akkor, amikor nekem „jólesik”, „kedvem van hozzá”? Nézzük az emberi kapcsolatokat: a szülő csak akkor beszél gyermekével, ha „kedve van hozzá”? Nem pont az mutatja-e a szeretetet, ha nem az én kedvemet nézem, hanem a másikra figyelek? S akkor az imádság? Szólok a személyes Istenhez. Nem azért, mert „jólesik”, hanem mert szeretem, imádom, elfogadom, hálát adok Neki stb. Pont amikor „nem esik jól” (lelki szárazság esetén), akkor mutatkozik meg a szeretetem. Az azóta szentté avatott XXIII. János pápáról olvastam, hogy mikor már súlyos beteg volt, de fontos döntés előtt állt a zsinattal kapcsolatban: egész éjszaka térden állva imádkozott. Szent II. János Pál pápa mondta spanyolországi látogatása alatt klauzurás nővéreknek: „a ti házaitok zárva vannak a világ felé – de mélységesen nyitottak Isten felé”. S a világnak ilyen lelki oázisokra is nagy szüksége van.

Végül egy utolsó megjegyzés az imádság és a böjt kapcsolatáról. A böjt nem egyszerűen önmegtagadás! (Természetesen az is, de nem az a lényeg.) Önmegtagadásra ugyanis mindig szükségünk van, hogy urai legyünk önmagunknak, és le tudjuk győzni a kísértést, a rosszat. A böjt inkább – mint a zarándoklat is – kicsit kivon bennünket a mindennapi élet körforgásából, hogy a napi problémákon túl látva Istennel találkozzunk! És így érezzük meg, hogy imádság és böjt összetartoznak. A mi böjtünknek, a nagyböjtnek is ez a célja: megállni egy kicsit Isten előtt – és új életet kezdeni. Áprily Lajos írta Vándor című versében:

„A nyugtalan patak lelkét szeretted,
Suhogó völgyek útjait követted.
Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél,
S megállnál egy tónál: Genezáretnél?”

(Áprily Lajos: Akarsz-e fényt? Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969, 35. o.)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Az imádságról elmélkedve a Szűzanyához fordulunk, akinek vérrel könnyezett képe előtt imádkozunk a szentmise után. Őt a Szentírás – főleg Lukács evangéliuma – úgy mutatja be mint az imádkozót, minden keresztény imádkozó példaképét. Belon Gellért szavaival fordulunk hozzá:

„Benned találkozik
az Ég kegyelme és
a Föld nyomora.
Mienk vagy,
de rajtad kívül
mindnyájan bűnösök vagyunk,
és az Istené vagy,
méghozzá anyai hatalmad van rajta.
Imádkozz hát!”

(Belon Gellért: Imádkozzál, Szent István Társulat, Budapest, 1983. 245–246. o.)

Értünk.
Ámen.

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír