Utcagyerekek között Kolumbiában – Szerzetesi és önszerveződő programok

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Magyar Pedagógiai Társaság Gyermekérdekek Szakosztálya Korczak Munkabizottsága szervezett nyílt ülést, melyen az érdeklődők megismerhették Lévainé Kovács Marian könyvét a kolumbiai kezdeményezésekről, amelyek egy olyan országban működnek, ahol az állami gondoskodás nagymértékben hiányzik, túl sok gyermek él az utcán, nélkülözve a felnőttek védelmét és a nevelést. Elgondolkodtató adat: 2008-ban 100 millió utcagyerek élt a világban, a fele Latin-Amerikában.

A szerző a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium tanára, magyar, történelem és spanyol szakon végzett. Korábban ösztöndíjasként volt már Kubában, majd részt vett egy, a felszabadítás teológiájáról szóló perui konferencián. Amikor 2007-ben megkereste Mustó Péter jezsuita szerzetes, hogy elhívja egy többhetes kolumbiai filmforgatásra, még nem tudta, mekkora ajándékot kap; életének meghatározó élménye vette kezdetét. Mustó Péter a ’90-es évek elejéig több mint tíz évet élt Kolumbiában, utcagyerekekkel foglalkozó programokban működött közre. 2007-ben a Jezsuita Stúdió úgy döntött, filmet forgat ottani életéről, tapasztalatairól – ehhez keresett útitársat, tolmácsot.

Lévainé Kovács Marian bemutatott néhány programot, amely a Bogotában élő utcagyerekek nevelésére, illetve a szétesőfélben lévő családok gyerekeinek támogatására jött létre egyrészt szerzetesek kezdeményezésére, másrészt egyéni, alulról jövő szerveződésként. Az egyik legkülönlegesebb a Benposta, az a gyerekállam, amely a kötet címét ihlette. „Jó hely” – ezt jelenti ennek az önfenntartó, önszerveződő közösségnek a neve. Valóban gyerekállam, maguk közül választanak polgármestert, megvannak a demokratikus szervezetek, a törvényhozásnak, az igazságszolgáltatásnak, a végrehajtásnak is megvan a szabályozott rendszere. 2007-ben 150 gyerek élt itt 10-12 felnőttel. Azt vallják, hogy a legfőbb érték itt a gyerek, aki a középpontban áll, nevelést kap, és felnőve majd kezdeményezője lehet a társadalomban elinduló változásoknak. Aki itt akar élni, annak fontos megtanulni a szeretet és a kedvesség, a másokkal együtt élés nyelvét. A gyerekek dolgoznak, önmagukat látják el. Szakácsnő főz, minden mást ők maguk végeznek, a munkának nagy méltósága van. Benpostába önként lehet belépni, ez a gyerekek saját döntése. Iskolába járhatnak, de szegényes körülmények között élnek, hiszen a szegénységbe fognak visszatérni, amikor visszailleszkednek a társadalomba. Az ott töltött éjszakán Marian megtapasztalhatta, hogy nincs meleg víz, és hajnali öt órakor van ébresztő, hogy iskola előtt kitakarítsák a körletüket.

A szerzőtől megtudtuk, hogy a kezdeményezés galíciai eredetű: egy vidéki plébános maga mellé vett kallódó gyerekeket, tanította őket, szakmát adott nekik. A pap cirkuszos családból származott, megtanította a gyerekeket különféle mutatványokra. Kezdetben a környéken, majd távolabb is felléptek, hogy pénzt keressenek önmaguk ellátására. Így kerültek Kolumbiába, ahol egy 17 éves fiúnak megtetszett az ötlet, elkezdett utcagyerekeket gyűjteni maga köré, majd egyházi támogatókra talált. Kaptak telket, elkezdtek salátát termeszteni, disznót, tyúkot tartottak, de olyan is volt, hogy egy útszakaszt védtek gerilláktól, ezért kaptak fizetést.

A gyerekállam polgármestere 2007-ben egy 16 éves lány volt, aki a Jezsuita Stúdió Padre Píter című filmjében elmondja magáról, tud bánni az emberekkel, mindenkivel úgy, ahogy igényli, ugyanakkor úgy érzi, nincsenek különleges képességei. Szegény sorból jött, és egy egész nagy gyerekközösség vezetője lett – olyan ez, mint egy gyerekálom.

A másik alulról jövő kezdeményezés egy óvoda, amelyet egy Esmelda nevű édesanya hozott létre a saját házában. A Mafalda nevű önszerveződő intézmény sok óvodáskorú gyermeket ment meg az éhezéstől, a balesetektől, amelyek azért érnek sok kisgyermeket, mert édesanyjuknak dolgoznia kell, nem tud napközben vigyázni rájuk, és hiányzik az állami gondoskodás. A nyomornegyedek elszigeteltek, a vidékről a gerillák elől városba özönlő tömegek elfoglalják a völgyet szegélyező hegyek vonulatait, ezeken a telkeken élnek, más városlakók nem teszik be oda a lábukat, a busz sem megy be. A kis óvoda a nagy nyomorban ugyan csak csepp a tengerben, viszont hatással van az egész városnegyed életére – hangsúlyozta a szerző.

Javier di Nicoló szalézi szerzetes új programot valósított meg Bogotában, Mustó Péter itt ismerte meg először a kolumbiai utcagyerekek világát. A nevelők az utcákat járják, megismerkednek az utcagyerekekkel, beszélgetni kezdenek velük, néha visznek a beszélgetés mellé egy kis ennivalót. A gyerekek maguk kérhetik ezután a felvételüket – szinte könyörögnek érte. Akit befogadnak, az elfogadja a szabályokat, erre fogadalmat is tesz. Szakmára tanítják őket, a tanulás maga is munka, amiért már kis fizetést kapnak. Tudják jól, hogy a társadalomban nincs esélyük munkát kapni, ezért fontos számukra az ígéret, hogy ha megváltoznak, betartják a szabályokat, munkát adnak nekik. Javier atya elmondja: kimondatlanul ugyan, de keresztény elvek szerint nevelnek, ráébresztik a gyerekeket, hogy értékes tagjai a társadalomnak, benne vannak Isten tervében.

Miután Mustó Péter megismerte a programokat, úgy döntött, megpróbál egy másik rétegnek is segíteni, azoknak a gyerekeknek, akik még családban élnek, de fennáll a veszély, hogy az utcára kerülnek. A tanulás háza néven napközit alapított akkor, amikor Bogotában a szegények iskoláiban ez az intézmény még nem létezett. Fontosnak tartotta, hogy ne kerüljenek ki a környezetükből azok a gyerekek, akikkel szüleiknek nincs idejük foglalkozni, de még családban élnek. 2013-ban, a könyv megjelenésekor már húsz éve működött a napközi, száz általános iskolás korú diákkal, Lévainé Kovács Marian azonban elmondta, hogy tavaly bezárt, mert az állami iskolában megteremtették a napközi feltételeit.

A könyvben interjúkat olvashatunk ezekről az intézményekről, tíz-húszéves tapasztalatokról, amelyek nemcsak Latin-Amerikában lehetnek hatékonyak, hanem mintaként szolgálhatnak másoknak is arra, hogyan lehet közelíteni a leszakadó rétegek gyermekeihez, hogyan lehet a szegények méltóságát visszaadni, ráébreszteni őket arra, hogy – amint Javier atya vallja – benne vannak Isten tervében.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír