Orosz Andrea a budapesti Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat új vezetője

Az írás a M.I.N.D.-ben, a Jézus Társasága Magyarországi rendtartománya lapjában jelent meg.

– Mi indított a segítő szakterület felé?

– Pedagógus édesanyám példáját látva korán kialakult bennem a gondoskodás iránti vágy, a sérülékenységgel szembeni érzékenység. Már óvodás koromban is segíteni akartam a többi gyereknek. Érettségi után konduktornak szerettem volna tanulni, de nem vettek fel, végül elmentem a kerületi kisegítő iskolába, ahova gyerekfelügyelőt kerestek. Egy hónap múlva tudtam, hogy itt a helyemen vagyok.

– Milyen állomásokat tekintesz mérföldkőnek a szakmai utadon?

– Minden egyes állomás fontos volt. Az első tíz évet iskolai környezetben töltöttem, aztán egy felnőtt napköziotthon vezetését vettem át körülbelül másfél évre. Itt szembesültem azzal, hogy a fogyatékos gyerekek felnőnek, és kamaszként, fiatal felnőttként ugyanolyan problémáik vannak, mint mindenkinek. Ha nem tudjuk ugyanúgy kezelni őket, mint a kortársaikat, akkor ezt megpróbálják jelezni nekünk. Sokszor ezt nem értjük; ami viselkedési problémákat vált ki, azt gyógyszerekkel próbáljuk megoldani, illetve hajlamosak vagyunk azt mondani, ő azért ilyen, mert fogyatékos. Ezt nem akartam elfogadni, kerestem, hol lehet erről többet megtudni. Két évet töltöttem ezért az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – az egykori Lipótmező – gyerekosztályán, ahol nagyon sokat tanultam erről.

Szintén új irányt hozott a sérült gyermekek szüleivel való kapcsolat. Már az iskolában rádöbbentem arra, hogy őket legalább annyira kell támogatni, mint a gyermekeiket, ha nem jobban.

De hogyan? Felismertem, hogy kell legyen időm az osztályteremben a hivatalos feladataim elvégzésén túl is, hogy megszólíthassanak, ha szeretnének. Ez a fajta személyes kísérés szinte végig jelen volt az életemben. A KézenFogva Alapítványnál kevésbé, ott inkább projektfejlesztői feladataim voltak.

– A KézenFogva a néhai Göncz Árpád és felesége, Zsuzsa asszony alapítványa. Milyen volt velük dolgozni?

– Zsuzsa nénivel dolgoztam együtt sokat, ő volt az alapítvány kuratóriumi elnöke. A legutolsó időkig, amíg csak tudott, minden hétfőn ott volt a megbeszéléseken. Hihetetlenül lelkes volt, minden érdekelte, és nagyon szerényen, szeretettel és szigorúan őrködött afelett, ami az álma volt: hogy az alapítvány tisztán és eredeti küldetése szerint működjön. Jókat lehetett beszélgetni vele, nagyon szerettem vele dolgozni.

– Létrehoztátok ott az úgynevezett FECSKE programot, amiben nagy érdemeid vannak. Mit kell tudni róla?

– A FECSKE Szolgálat egyfajta bébiszitter program a fogyatékos gyermeket vagy felnőttet gondozó családoknak, akik a nap huszonnégy órájában igényelhetnek „fecskét”, vagyis képzett segítőt, aki tudja, hova megy, fel van készülve a család szükségleteire, és állandó segítőként jelen tud lenni. (A FECSKE betűszó:  Fogyatékos Embereket nevelő Családok otthonában nyújtott időszakos Kísérés és Ellátás – a szerk.) Fontos volt, hogy ez jól kiszámítható, átlátható és a finanszírozás szempontjából is tiszta szolgáltatás legyen, mindez minőségbiztosítottan, vagyis a segítők is kapjanak szupervíziót, szakmai támogatást, felkészítést. Ez amolyan franchise rendszer, amely máig működik. Az első tíz évben én kormányozgattam, majd azt éreztem, talán mégsincs rendben, hogy a FECSKE tölti ki az életemet. Nélkülem is tudnia kell repülni – különben valamit nem jól csináltam. Addigra szépen lassan kiforrott, hogy mi is a szakmai hitvallásom: úgy kísérni és abban segíteni a személyt, hogy hozzáférjen a saját erőforrásaihoz és megélje a kiválasztottságát, értékességét. Ezért arra vágytam, hogy visszatérjek a négyszemközti segítő kapcsolatokba.

– Így találtál az Oázisra?

– Az alapító Törőcsik Júlia szociális testvérrel együtt jártam szupervizor szakképzésre. Részt vettem az Oázis harmadik születésnapjára rendezett szakmai konferencián, és nagyon lelkesített, amit ott hallottam. Utána Júlia egyszer csak megkérdezte: „Mikor jössz már hozzánk önkéntesnek?” Hát, én nem vagyok lelkigondozó – mondtam –, hogy jöhetnék én ide? De Júlia hitt benne, hogy alkalmas lennék, amiért máig hálás vagyok neki. 2016 májusában el is kezdtem az önkéntes szolgálatot, és közben szükség lett rám félállásban. Két év alatt megérett bennem, hogy jó volna ezt a szakmát is megtanulni. Nagy hatással volt erre a hitéletem fejlődése is.

A lelkigondozás adta meg a lehetőséget, hogy a kereszténységemet nyíltan vállaljam.

Persze bármelyik munkahelyemen lehettem keresztény, az is voltam, de itt ez a munkám részévé vált, és ezt nagy ajándéknak tartom. Mindeközben odataláltam a bencés közösséghez, és 2017-ben oblációt tettem.

– Hogyan néznek ki egy obláta mindennapjai?

– Az obláció felajánlást jelent, és ezzel arra tettem ígéretet Istennek, hogy a bencés lelkiséget egy monostor közössége – én a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorhoz tartozom – és a többi oblátus támogatásával a világban élem meg. Igyekszem megtartani a regulát, amennyire lehet, és napi egy zsolozsmát imádkozom. A közösséggel havonta találkozom, és rendszeresen járok Bakonybélbe a monostorba. Ez, mondjuk így, a gyakorlati része. A lelki része a bencés lelkiség, ami áthatja az életemet, legalábbis remélem. Szent Benedek azt mondja, és ez a fogadalmunkban is benne van, hogy „semmit Krisztus elébe nem teszek”. Ő az első. Emberség és irgalmas szeretet sugárzik a regula minden szavából. Ez az, amire nekünk is törekednünk kell.

– A jezsuitákkal való kapcsolatod hogyan alakította a lelki életedet?

– A csend hosszú ideje elengedhetetlen része az életemnek. Minden évben legalább egy hétre elvonulok személyesen vezetett Szent Ignác-i lelkigyakorlatra. Ignác és Benedek lelkisége talán a mérhetetlenül nagy szerető figyelmességben találkozik leginkább – az examen is ez –, amellyel önmagunk, Isten és egymás felé fordulhatunk. Ezenkívül a jezsuiták és a bencések is szeretnek tanulni, és közös pont a pragmatizmusuk is. Hozzám ez közel áll, én is nagyon gyakorlatias vagyok. Két lábbal állok a földön.

– Ez látszik abból is, hogy szinte minden munkahelyed mellett megszereztél még valamilyen tudást, elvégeztél egy újabb képzést. Van valami, amit még szeretnél megtanulni?

– Olaszul szeretnék megtanulni, bár ez épp nem szakmai szükséglet. Nagyon élveztem a teológiai tanulmányokat a Sapientián, és ez azóta vágyam. Igyekszem mindig nyitott lenni a tanulásra, de nem mindenáron. Nem akarok l’art pour l’art tanulni, hanem azt gondolom, az egész élet tanulás, és személyes felelősségem, hogy hajlandó vagyok-e mindennap megállni és rátekinteni arra, ami velem történik. Talán ez a legfontosabb tanulás az életemben. És ebben tudom kísérni azokat is, akik beülnek az Oázisba.

Nagy kísértés mindannyiunknak, hogy mindig bebiztosítsuk magunkat eszközökkel, módszerekkel és tudással. A tanulás persze jó dolog, és tegyük is meg. De ha az Istenben való jelenléttel tudok leülni a másik emberrel szemben, akkor nem vagyok eszköztelen.

– Az Oázis új vezetőjeként milyen feladatokkal és felelősséggel nézel szembe?

– Látom azt az ívet, amit Törőcsik Júlia kezdett felrajzolni, és utána Kovács Éva folytatta. Júlia nagyon szépen kidolgozta és lefektette a szakmai alapokat; a folyamatokat, a keretrendszert, a közösséget. Éva ezt átvette, megőrizte és fejlesztette, így én kivételezett helyzetben vagyok, mert szinte csak működtetnem kell. Támaszkodom az elődeimre, és szeretném tovább éltetni a művet, hagyni, hogy virágozzon, őrködni felette, és persze nyitottnak lenni arra, amit a jövő hozhat. A tizedik születésnap jó apropó, hogy visszatekintsünk arra, milyen ajándékokat kaptunk, mik az értékeink, és mi az, amire most különösen szeretnénk figyelni. Hálás vagyok az önkéntesként dolgozó munkatársainkért, akik hosszú távra elköteleződtek az Oázis mellett. Vannak kollégák, akik a kezdetek óta velünk dolgoznak, köztük több szerzetes testvér is. Ezt a szolgálatot csak együtt tarthatjuk fenn, ezért is nagyon fontos a közösségépítés, hogy segítőként is tudjunk töltekezni, és ne csak adjunk, hanem merítsünk is ebből a forrásból.

Szerző: Jenei Gyöngyvér

Fotó: Pásztor Péter

Forrás: M.I.N.D. 2024/1; jezsuita.hu

Magyar Kurír