A sebeit vállaló Krisztust képviseljük – Húszéves a budapesti kórházlelkészség

Kampfmüller Sándorral, a budapest-erzsébetvárosi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom plébániai kormányzójával, vezető kórházlelkésszel és munkatársával, Németh Miklós Péter vezető szervezővel beszélgettünk.

– Milyen feladatra szerződött a kórházlelkészség, és melyek fennállása húsz évének legfontosabb mérföldkövei?

Kampfmüller Sándor: Erdő Péter bíboros 2004-ben alapította a Budapesti Katolikus Kórházlelkészséget, hogy összehangolja a fővárosi plébániák kórházi lelkipásztori szolgálatait.

Legfontosabb feladatunk, hogy a lelkipásztor révén eljusson a beteghez a szentségi segítség: a bűnbocsánat, hogy a beteg rendezni tudja az életét; az Oltáriszentség, valamint a betegek szentsége, ami az Egyház imádsága a beteg fölött.

A szentségek kegyelme megerősíti a beteget, segíti, hogy végigjárja az utat, amely vagy a gyógyulásra, vagy az örök életre vezeti őt.

Németh Miklós Péter: Komoly építkezés folyt a húsz év alatt. Az első mérföldkő az volt, amikor 2005-ben kiépítettük a Katolikus Sürgősségi Lelkipásztori Szolgálatot, amely a nap huszonnégy órájában hívható halálveszély esetén. A szolgálat gondoskodik arról, hogy még az értesítés napján megérkezzen a beteghez a pap, és megerősítse a szentségekkel. Évente mintegy négyszáz hívást kapunk. 2007 őszétől képzést szervezünk önkénteseinknek. Ahol igény volt kórházkápolna létesítésére, ott a lelkészség felkarolta ezt a kezdeményezést, így már hét kápolna működik a fenntartásunkban.

– Kiből és hogyan lesz beteglátogató?

K. S.: Beteglátogatói közösségünk ma közel száz önkéntessel és harminckét kórházlelkésszel dolgozik a főváros harminchat kórházában. A beteglátogató érzékeny és nyitott jelenléttel fordul a betegekhez. Hitét gyakorló, szentségeket felvett, stabil embereket várunk erre a felelősségteljes szolgálatra. Végzettségbeli elvárás és korhatár nincs. Határozottság és stabil hit szükséges, mert embert próbáló a feladat.

N. M. P.: A betegágy mellé valóban olyan embernek kell odalépnie, aki alkalmas erre a szolgálatra. A Budapesti Katolikus Kórházlelkészség beteglátogatója a Katolikus Egyházat képviseli: általa a beteg megélheti, hogy az Egyház részéről meglátogatja őt valaki a kórházban. Az önkéntestől egy évre szóló elköteleződést kérünk.

A legfontosabb, hogy a jelentkezőnek valóban legyen ideje erre a szolgálatra. Sok esetben nem lehet előre eltervezni, mennyi ideig tart majd egy látogatás.

Kialakulhat egy mély beszélgetés, amikor nem lehet otthagyni a beteget, rá kell szánni az időt, hogy érezze, meghallgatják és kísérik.

– Hogyan készítik fel a beteglátogatókat a feladatukra, és milyen segítséget kapnak a szolgálat végzése során?

K. S.: Évente kétszer, ősszel és tavasszal hirdetünk képzést, amely egyfelől a gyakorlatról szól, másfelől lelki felkészítést ad. Az elméleti részben fontos az önismeret, a szolgálat lelkisége, az egészségügyi ellátórendszer bemutatása. A gyakorlati részben a jelentkező kipróbálja magát a feladatban egy vezető segítségével. A kispapok számára a felkészítés a szemináriumi képzés része, és gyakorlatot is szereznek kórházakban. Én fogom össze a lelkésztársaimat, rendszeresen beszélgetünk a tapasztalatainkról.

N. M. P.:

A beteglátogatóé magányos szolgálat. Egyedül járja a kórtermeket, egyedül lép oda a beteg ágyához. Valódi találkozás így tud kialakulni közöttük.

Önkénteseink még sincsenek magukra hagyva. Mindenki egy csoporthoz tartozik, társai vannak és vezetője. Rendszeresen találkoznak csoportszinten, havonta egyszer pedig a lelkészség szervezésében. Ezeken az alkalmakon lehetőség van szupervízióra, előadás meghallgatására, esetmegbeszélésre.

– Tapasztalataik szerint milyen motivációval érkeznek a jelöltek a képzésre?

N. M. P.: Sokféle indíttatás vezet ide embereket. Van, aki arra figyel fel, milyen sok ember van magára hagyva a kórházban, és átérzi ennek súlyát. Más a saját hozzátartozóját látogatta, de úgy ítéli meg, nem tette elégszer, és azt érzi, mulasztása van, pótolni akar. Minden motiváció komolyan veendő, de foglalkozni kell vele, hogy olyan legyen, ami valóban segítségére van a másik embernek. A szolgálatban az énnek háttérbe kell szorulnia, a másik ember az első, rá kell figyelni, azt keresni, neki mire van igénye.

K. S.: Igen,

ez a szolgálat az elfogadásról, az alázatos, őszinte szeretet gyakorlásáról szól. Úgy kell ott állnunk a másik ember mellett, ahogyan ő igényli:

meghallgatni, ha beszélgetni szeretne; elvinni hozzá a szentségeket, hogy gyakorolhassa a vallását; és rossz érzés nélkül elfogadni az elutasítását is, ha éppen nincs kedve találkozni.

– Hogyan élik meg a beteglátogatók a visszautasítást?

N. M. P.: Az első időkben ez nagyon nehéz. Tudni kell, a betegnek nem biztos, hogy akkor és ott szüksége van arra, aki vagyok és amit képviselek. Fontos, hogy a beteglátogató ne vegye magára az elutasítást, ne azt élje meg, hogy valamit nem jól csinál, vagy nemkívánatos, amit tesz. Ezekben a helyzetekben is azt kell közvetítenie, hogy elfogadja a másik embert, például jobbulást kíván neki és elköszön. Ezzel kifejezi, hogy megérti: a másik lehet rosszul, érezheti úgy, hogy nem akarja ezt a találkozást, de akkor is szeretve van. Nem egyszerű, de tanulható, hogy az ember minden helyzetben azt sugározza, érdekli, mire van igénye a betegnek és hogyan tudna segíteni neki. Ha elsajátítja ezt a mentalitást, egyre kevesebb elutasítással fog találkozni.

– Mit képvisel elsősorban a beteglátogató: az emberi közelséget és figyelmet vagy Istent?

N. M. P.: A kettő összefügg, de az emberi hozzáállás az első: az elfogadás, a másik ember értékelése és tisztelete. Annak a megélése, hogy a betegágyánál találkozni a másikkal megtiszteltetés számomra, hiszen beenged az intim szférájába, ahol nem is biztos, hogy bármi keresnivalóm lenne. Különleges pillanat ez. Ha a látogató ezen az emberi vonalon tud elindulni, így tud jelen lenni a beteg mellett, akkor ezáltal Isten is megjelenik a találkozásban, hiszen azt az Istent képviselem, akit érdekel az ember, aki meglátogatja őt a betegágynál.

– Mi jelent vigaszt a betegnek?

N. M. P.: Más, amikor pap megy a betegágyhoz, és más, amikor önkéntes beteglátogató. Az utóbbi részéről nem helyes, ha rögtön a betegek szentségével hozakodik elő. Fontosabbak az emberi gesztusok, az elfogadás, az odafigyelés, a másik értékelése, a megértése annak, hogyan érzi magát, mire van szüksége. Ha így vagyok jelen, és valódi kapcsolat alakul ki közöttünk, akkor tudom felajánlani neki, amit lehetőségként az Egyház kínál.

K. S.: Tapasztalom, mennyi erőt tud adni a betegnek az, hogy szeretne eljutni a szentmisére. Ki bottal, ki kerekesszékkel, ki járókerettel. Küzdelmes ez, de az emberek erőt vesznek magukon, mert fontos nekik. Kisebb csodák rendszeresen történnek: a beteg megnyugszik, érzékelhetően erőt kap, szinte megújul a szentségek kiszolgáltatása által, és kitartóbban tudja folytatni a küzdelmet a betegség ellen. Isten segíti az embert.

– Segítőként egyesek talán a saját problémájukra is keresik a választ. Helyes ez? Ugyanakkor van egy orosz mondás, amely szerint a jóllakott ember nem érti meg azt, aki éhes.

N. M. P.: Kutatták is ezt a jelenséget, és megállapították: a segítő hivatást választók hetvennégy százaléka valami olyan sérülést élt át, amit nem tudott feldolgozni, és a segítés által ezt is orvosolni szeretné. A képzés afelé tereli a beteglátogatókat, hogy merjenek szembenézni a saját a sérüléseikkel, fogadják el azokat, így a sebek gyógyulni tudnak, ők maguk pedig sebzett gyógyítókká válnak. A beteglátogató komoly önismereti munkára is vállalkozik, mert a másik emberrel való mély találkozásban óhatatlanul felismeri saját élete hiányosságait, problémáit. De a sebzettsége nem jelenti azt, hogy nem fog tudni jól segíteni. Ha tisztázta, mi az a seb, amit hordoz, az nemcsak gyógyulni fog, hanem segítségére lesz abban, hogy még jobb segítővé váljon. Szép az a kép,

amikor a feltámadt Krisztus megjelenik apostolainak, és látszanak a sebei. Nem véletlen ez. Ha a Feltámadott vállalta a sebeit, én is vállalhatom.

– A beteglátogató szolgálat jó terep az ökumené megélésére is.

N. M. P.: Hála Istennek, nagyon jó az együttműködés a más felekezetű lelkészekkel. A beteglátogató mindenkihez odalép, nem kérdezi meg, ki katolikus, ki nem. A Miatyánk közös imádkozása rendszeres a betegágynál. Ebben a szolgálatban jól megélhető, mi az, ami közös: a Krisztussal való személyes kapcsolat és az istenhit. Ez pedig sokkal több, mint az, ami elválaszt minket.

K. S.: Természetesen ha a betegben felmerül az igény, hogy szeretne a saját felekezete szerinti lelkipásztorral találkozni, akkor a beteglátogató jelzi ezt a kórházlelkésznek.

– Milyen a betegek viszonya a valláshoz? Változott a húsz év alatt?

N. M. P.: Sok múlik azon, hogyan van jelen a kórházban a beteglátogató. Ha azt gondolja, a beszélgetés célja az, hogy ő tanúságot tegyen a hitéről, és a beteget a szentségek felvételére ösztönözze, akkor sokszor találkozik elutasítással. De ha megpróbál arra figyelni, hogy a betegnek mire van szüksége az adott pillanatban, akkor a másik ember azt éli meg, hogy értő fülekre talált, vele és érte van ott a beteglátogató. Ahogyan a legutóbbi népszámlálás adatai is mutatják, ma kevesebb ember gyakorolja rendszeresen a vallását. Ennek megfelelően a kórházakban is kevesebb a kifejezett igény a szentségek felvételére. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, az emberek ma még inkább vágynak arra, hogy meghallgassák őket, beszélgessenek velük az élet nagy kérdéseiről és a spiritualitással kapcsolatos kérdésekről.

A szolgálatunk így egyúttal misszió is. Nem hittérítés; mi azáltal visszük a hitünket a betegekhez, hogy az elfogadó, szerető Krisztust képviseljük.

– Napjainkban társadalmi párbeszéd zajlik az eutanáziáról. Mit gondol erről az, aki a betegágy mellett áll?

N. M. P.: Nagyon nehéz kérdés ez. Egy személyes történet mondanék el. A legjobb barátomnál ALS-betegséget diagnosztizáltak. Láttam, mit tesz az emberrel ez a kór, hogyan épül le a test, bénulnak le a végtagok, és ott a rém, hogy a bénulás eléri majd a légzőizmokat. Végigkísértem a barátomat a betegségében. Mélyen hívő ember volt, és a hite a betegsége alatt még erősödött is. Azt mondta, két dologtól fél: a fulladástól, és attól, hogy egyedül lesz a végső pillanatban. Csodálatos volt, hogy amikor eljött az ideje, ott voltak körülötte a szerettei. és szépen csendben elaludt. Nem következett be, amitől félt. Úgy éreztem, Isten figyelembe vette a kérését. Nagyon kötődtem hozzá, de eszembe sem jutott volna bármilyen módon meggyorsítani a halálát. Ez nem olyan dolog, ami a mi kezünkben van. Nem tehetünk mást, mint hogy bízunk Istenben. Ő tudja az időt, és úgy rendez el mindent, hogy a lehető legjobb legyen, még ha ilyen szörnyű betegség ér is minket.

– Ma általában kórházban, egyedül hal meg az ember.

N. M. P.: A kórházban a haldoklót sokszor külön szobában helyezik el, vagy paravánnal elválasztják a többi betegtől. Ha nincsenek hozzátartozói, akkor bizony magányosan marad a végső órákban. Nagyon fontos lenne, talán az eutanázia témájánál is fontosabb, hogy miként gondoskodunk a szeretteinkről. Senkinek ne kelljen egyedül elmennie. És beszélnünk kellene a halálról, hogy másként nézzünk rá, hogy elfogadjuk: az életünk része. Ne ijedjünk meg tőle, és a családban, amíg mód van rá, legyünk együtt a szerettünkkel.

Ne féljünk attól, hogy mit fogunk mondani. Nem az számít. Hanem az, bele tudok-e nézni a másik szemébe, ki tudom-e fejezni, hogy vele vagyok és szeretem.

Felértékelődnek ilyenkor a gesztusok. Sokat jelent, ha megfogjuk a beteg kezét, ha érzi, nincs egyedül. Mindannyiunk életében eljön egyszer ez az időszak. Segítsünk, hogy a másik úgy élhesse meg, ahogy azt magunknak is kívánnánk.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 24-i számában olvasható.