Nemcsak segélyt, Jézust visszük az emberek közé – interjú a Szent Erzsébet rózsája díjazottjával

Nézőpont – 2015. november 21., szombat | 20:00

Tizenhatodik alkalommal ítélte oda a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) a szolgáló szeretet erényének elismerésére alapított Szent Erzsébet rózsája díjat. Szóda Józsefné Eitl Annával, az idei díjazottal, a Katolikus Karitász tokodi Szent Márton-csoportjának vezetőjével beszélgettünk.


– Mikor került kapcsolatba a Katolikus Karitásszal?

– Óvónőként dolgoztam negyven éven át. 1956-ban álltam munkába, s 1996-ban ugyanazzal a lendülettel léptem ki. Még dolgoztam volna, de nyugdíjasként erre nem volt mód. Mindössze 57 éves voltam, amikor 40 év munka után, 1996-ban nyugdíjas lettem. Fiatalnak éreztem magam, hivatásként végeztem a munkám, teljesen benne éltem, a nyugdíjjal „meghaltam”. Ez szeptemberben történt. Aztán januárban megszólított egy idős néni, hogy a Katolikus Karitász mentálhigiénés képzést indít. Megörültem. Az első előadás azonnal megfogott. Másként kezdtem látni a világot, a környezetemet, főképpen önmagamat. A képzés az önismeretre fókuszált, azt volt hivatott láttatni, alkalmas vagyok-e erre a szolgálatra. Ennek keretében jutottam el Máriabesnyőre, egy lelkigyakorlatra. Nagyszerű indíttatást kaptam ott. Azt mondhatom, ott tértem meg, mert a negyvenéves pedagógusi időszak alatt a családunk el volt szigetelve a vallásgyakorlástól, bár vallásos családból származtam. A lelkigyakorlaton végleges lett az elhatározásom, hogy ezt szeretném csinálni.

– Ekkor, 1996-ban indult Tokodon a karitászcsoport.

– Igen. A képzés elvégzését követően megbíztak a csoport vezetésével. A tagokat a plébános kérte fel, ma is hűséggel dolgoznak velem. Szeretettel, erejükhöz mérten. Most tizenketten vagyunk, mindenki a kezdetektől, és mindenki az idősebb korosztályból. Sok időt töltöttem el azzal, hogy megismerjem a csoport tagjait. A beszélgetésekből tudtam meg, ki mit csinál szívesen. Van, aki beteget látogat, van, aki a ruhák raktározását rendezi, van, aki szervez. A kilencvenhárom éves Kati néni a lelkiséget ápolja, minden évben ünnepek előtt elkíséri az atyát a betegekhez. A feladatok megtervezésében figyelni kell arra, ki mennyit bír, kinek milyen a családi környezete, elfogadják-e otthon, hogy állandóan úton van. Ezeket mind számba kell venni ahhoz, hogy ne legyen feszültség, és ne legyen kényszer a szolgálat. Akkor tanulhatunk egymástól, ha meglátjuk egymás erősségeit. Évről évre mindenki gyarapodott képességekben, felkészültségben.

Minek köszönhető ez a fejlődés?

– A Karitász 1996-tól évente szervezett az önkéntesek számára képzéseket. Ezeknek köszönhető a munkatársak „felépítése”. Évről évre valami olyan pluszt kaptunk, amitől javult a szolgálat minősége. Kiváló előadóink voltak, papok, egészségügyben dolgozók. Minden évben más tematikához kapcsolódtak az előadások, például: hogyan viszonyuljunk a beteghez, hogyan hallgassuk meg, hogyan „mosakodjunk be” a szolgálatba. Az volt a cél, hogy sok oldalról világítsák meg ezt a tevékenységet, és megmutassák, mi a szolgálat lényege. Megtanultuk, hogy nem vihetjük magunkkal a gondjainkat, az otthoni problémákat. Békét akkor vihetünk, ha bennünk is béke van. Feldúlt állapotban inkább ne álljunk munkába. A képzések arra is felkészítettek, hogy merjük megvallani a hitünket. Sokszor gyengék vagyunk, magamat is beleértve. Ahhoz, hogy másoknak beszélhessünk a bennük élő hitről, nekünk magunknak is biztosan kell állnunk a lábunkon.

Hogyan folyik a karitászcsoport munkája?

– Különféle találkozási szintek vannak. A csoportunk havonta találkozik megbeszélni, értékelni a munkát. A foglalkozásokon azt keressük, mi mit tehetünk a faluért, addig nem fogalmazhatunk meg kritikát, amíg magunk nem tettünk semmit. Minden második hónapban a régióvezetők gyűlnek össze ugyanebből a célból. Évente háromszor – mindig más településen – lelkinapot tartunk. Ezen a régióban szolgáló mintegy százötven önkéntes vesz részt. Meghallgatunk egy elmélkedést, és kiscsoportokban megbeszéljük az elhangzottakat. Egy a célunk, de ahányan vagyunk, annyi úton közelítjük meg.

Mit jelent az ön számára ez a szolgálat?

– Számos segélyszervezet működik a világban. A Katolikus Karitászban végzett szolgálat nemcsak segély – ruha, élelmiszer – osztásáról szól. Mi a munkánkkal az egyházat képviseljük, meghatározó, hogy milyen lelkülettel végezzük. A bajóti régió erőssége, hogy a lelkiségre fókuszál. A ruhaosztás a szolgálat egyik velejárója. A feladat az Úr Jézust vinni az emberek közé. A mi régiónk missziós terület: szocialista iparvidék volt, ahol a vallást háttérbe szorították. Nagy szükség van arra a szolgálatra, ami kiegészíti a szociális gondok megoldását.

– Lesz-e utánpótlása a csoportnak?

– Egyelőre stagnál a létszám, de szerencsére sok a segítőnk. Ahova lehet, hívjuk a fiatalokat. Velünk vannak a szervezési feladatokban, szerepelnek a műsorokban. Örömmel tapasztalom, hogy egyre több fiatal ajánlja fel segítségét egy-egy esemény alkalmával. Tudom, pillanatnyilag idejük nem engedi, hogy a szolgálatba hosszú távon bekapcsolódjanak. Azt is látom, ma még nem jellemző, hogy az emberek a sajátjukat adják, még csak a fölösleget ajánlják fel. Türelmes vagyok. El fog jönni az az idő, amikor át kell adnunk a szolgálatot, és bízom benne, hogy lesz kinek.


Milyen a kapcsolatuk a településsel?

– A képzéseken arra kapunk indítást: Vegyél részt a falu életében! Légy ott az ünnepein, és légy elérhető, amikor szükség van rád! Így ahol lehet, megjelenünk, s megtanultuk, hogy mindent be lehet építeni a szolgálatba. Például a szentmise után a hírlevélosztás alkalmával beszélgetünk az emberekkel. Jelen vagyunk az ünnepeken, most éppen az adventi vásárra készülünk. Nagy esemény a karácsony a faluban: százötven idős embernek készítünk és viszünk ajándékot, ellátogatunk az idősek otthonába, és felköszöntjük a Tokodon élő harminc nagycsaládot is. Meghívjuk őket a templomba gyertyagyújtásra, a plébános atya beszél nekik a koszorú jelentéséről, hogy ezzel segítsen az általuk divatként követett szokás mögé látni. A lelkinapjainkra meghívjuk a falu vezetőit is, lássanak bele a munkánkba. Sokan még mindig úgy gondolják, hogy mi csak ruhát és élelmiszert osztunk, a szolgálat lényegét azonban nem érzékelik. A karitászcsoport feladata azonban sokrétű, nem merül ki a szeretetszolgálatban. A meghívással nyitottá tesszük a falu lakói előtt a munkánkat. Azt tapasztaltuk az elmúlt évek során, hogy egyre jobban elismerik a szolgálatunkat, a környékbeliek életében rangot kapott a Karitász, és ma már számítanak ránk.

Arról beszélt, szolgálatukkal az egyházat képviselik.

– Régiónk településein az egyház elnéptelenedésének vagyunk tanúi. Döbbenetes a fogyatkozás. Tokodnak nincsen itt élő lelkipásztora, Tátról jár át az atya. Hetente négyszer van szentmise. Az egyház egyetlen élő közössége vagyunk Tokodon. A feladatunk, hogy életben tartsuk a plébániát. Ott szervezünk hétfőnként ruhaosztást. Húsz éve úgy járunk oda mind a tizenketten minden hétfőn reggel hétre, mintha munkába mennénk. S az emberek megszokták, hogy minket ott találnak.

Talán a legnehezebb észrevenni, hol mire van szükség.

– Igen, az igazán rászorulókat nekünk kell megtalálnunk. Aki nagyon szegény, nem mer eljönni, szégyell kérni, segítséget elfogadni. A munkánk első lépése volt, hogy felosztottam a falut az önkéntesek között, mindenki két utcáért vállalt felelősséget, s épített ki élő kapcsolatot az ott élőkkel. Így látjuk, hol milyen probléma van, naprakész adataink vannak. Én magam naplót vezetek, mindennap feljegyzem a találkozásokat, történéseket, a csoport pedig havonta értékeli a munkát. De azt is megvizsgáljuk, tényleg rászoruló-e az illető. Együttműködünk a családsegítőkkel, környezettanulmányaik sokat segítenek. Abban sokat fejlődtünk, hogy az elmondottak mögé tudunk nézni, valóban úgy van-e. Abból ugyanis sok konfliktus adódott a faluban, hogy az egyik miért kapott, a másik miért nem. A Karitász megítélésében fontos az igazságosság.

– Húsz év nagy idő. Hol kell ma segíteni?

– Az első időszakban mentünk teljes gőzzel előre, mindenkinek mindenben segíteni akartunk. Aztán rájöttünk, hogy ez nem megy. Eszembe jut a Szentírás: Márta mindennel el van foglalva, csak éppen az Úr Jézusra nem figyel. Mi is így voltunk a kezdetben. A lendületet megőriztük, de a hangsúlyokra jobban figyelünk. A lelki szükségletek kiemelten fontosak. Megszerveztük és rendszeressé tettük az idősek és betegek miséjét a tokodi plébániatemplomban. Személyesen hívjuk meg őket, ma ott tartunk, hogy örömmel eljönnek, megtelik a templom. Az otthonukhoz kötött, mozgásukban korlátozott időseket erre az alkalomra a család elhozza, ha pedig nincs erre lehetőség, az önkormányzat autóbuszával mi szervezzük meg utaztatásukat. Az idősek éhezik a közösségel való találkozást.

Gyermekei, unokái vannak. Hogyan fogadja a család az önkéntes szolgálatot? Összeegyeztethető az otthoni feladatokkal?

– Ez a művészet. Mi egész életünkben közösségben éltünk. A gyerekeim tudják, mit jelent áldozatot hozni. Azt is tudják, hogy a nagyszülőnek is szüksége van szabadságra. Ha nem volna ilyen biztos családi hátterem – ez kiterjed a testvéremre és családjára is – nem tudnám csinálni. Sok segítséget kapok. Van egy huszonhárom éves mozgássérült unokám. Úgy alakítottuk az életkörülményeit, hogy ne érezze magát kevesebbnek a többieknél. Ő adja a legnagyobb erőt nekem.

A szociális segítségnyújtás nehéz szolgálatáról beszél, mégis tele van bizakodással.

– Megvallom, nagyon meg tudok fáradni, és nem tudhatom, holnap mi lesz. De minden este azzal fekszem le, hogy elmélkedem az elmúlt napon, átgondolom, mit szeretnék másnap elvégezni. Tervezd meg a napodat – erre buzdítok a karitászcsoportban is. Így minden reggel céltudatosan tudom megkezdeni a munkát. Van, hogy meghiúsul az elképzelésem, ez természetes. De amikor este az elvégzett feladat tudatával feküdhetek le, nagyon jó érzéssel alszom el. A szolgálatban megélek csodákat, de vannak kudarcok is. Vannak rászorulók, akiknek sok segítséget adunk, mégsem változik körülöttük semmi évek óta. Az életvitelükkel van baj, nem képesek eljutni addig, hogy nekik is tenniük kellene valamit. Ha nincs meg a minta, ha abban szocializálódtak, hogy az apjuk sem dolgozott, nagyon nehéz elkezdeni valamit. Vetjük a magot – mennyi jut termőföldbe? Az a remény él bennem, hogy sok kihajt közülük.

Mit fogalmaz meg útravalóul azoknak, akik most szeretnének belevágni az önkéntes munkába?

– Át kell gondolniuk, képesek-e áldozatot hozni az emberekért, van-e erre idejük. Az érdemi kapcsolatteremtés sok időt igényel, s ezt az időt a saját életünkből vesszük el. Mégis arra buzdítok minden érdeklődőt, merje vállalni ezt az áldozatot, élete nem csorbul, ellenkezőleg. Az igazi segítségnyújtáshoz ember kell, lélek és szeretet. Hiába találják ki a szociális munka különböző formáit, ha nem embertől emberig vezet, akkor olyan, mintha egy feneketlen zsákot próbálnánk megtölteni.


Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria