Ferenc pápa rendkívüli, vallásközi általános kihallgatása

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Nostra aetate kezdetű zsinati dokumentum a katolikus egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatával foglalkozik. Ferenc pápa vágya volt, hogy így emlékezzenek meg róla. A Szentatya találkozott az évforduló alkalmából szervezett nemzetközi konferencia különböző vallású résztvevőivel. A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa szervezte a rendezvényt együttműködésben a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsához tartozó a Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Bizottságával a Pápai Gergely Egyetemen. A vallásközi általános audiencia alkalom volt arra, hogy köszönetet mondjanak az elmúlt ötven év során folytatott felekezetek közötti párbeszéd eredményeiért, és kérjék az Úr áldását a további  közös útra.

Az általános kihallgatáson Jean-Louis Tauran bíboros, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke és Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke mondott köszöntőt, melyet Ferenc pápa katekézisével együtt teljes terjedelmében közreadunk magyar nyelvű fordításban.


Jean-Louis Tauran bíboros köszöntőbeszéde

Szentatya! Ötven év telt el a Nostra aetate zsinati nyilatkozat közzététele óta: akkor az egyház elkezdte meghallgatni a gyors változáson átmenő világot, és határozottan arra kezdte hívni tagjait, hogy mozdítsák elő a tiszteleten, barátságon és párbeszéden alapuló kapcsolatokat a másvallású személyekkel.
Többek között jelen vannak itt a Nostra aetatéról a Pápai Gergely Egyetemen szervezett nemzetközi konferencia résztvevői, valamint sokféle vallás képviselői. Közös békére törekvésünkben remény kelt bennünk Izajás próféta ígérete: „Az Úr leveszi e hegyről a leplet, amely minden nép arcát betakarta” (Iz 25,7).

Ennek a hegyre vezető – időnként fáradságos, de mindig felemelő – útnak az első ötven év során mi mindannyian, akik itt vagyunk önnel, Szentatya, tanúi, örökösei és főszereplői vagyunk.

Köszönjük az ön tündöklő tanúságtételét, amely továbbhaladásra bátorít minket a vallásközi párbeszéd útján: hogy találkozzunk más hívőkkel önazonosságunk világos tudatában, de mély tisztelettel, megbecsüléssel és barátsággal, és készek legyünk együttműködni azokkal, akik tőlünk eltérő módon imádkoznak és gondolkodnak.

Köszönjük, Szentatya, azokat a felhívásokat, amelyekkel ön szakadatlanul és fáradhatatlanul fordul hozzánk, hívőkhöz és minden jó szándékú férfihoz és nőhöz, hogy a békéért munkálkodjunk, megszüntessük az igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket, hogy gondját viseljük közös otthonunknak.

Ma, egybegyűlve itt, Rómában, ön körül, Péter utóda körül, a békéért akarunk imádkozni úgy, ahogyan a múltban a [vallásközi] imanapokon történt Assisiben, hogy az egész világ előtt tanúságot tegyünk arról, hogy az egyetemes testvériség lehetséges. Köszönjük!

Kurt Koch bíboros köszöntőbeszéde

Szentatya! Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy köszönthetem önt itt, a Szent Péter téren, a zsidó közösség azon képviselői nevében is, akik részt vesznek a Nostra aetate közzétételének ötvenedik évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencián, és különösen is a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) nevében. A mai kihallgatás jelentős hozzájárulás a személyek, népek és vallások közötti „találkozás kultúrájának” elmélyítéséhez, amelyet ön, Szentatya, erősen szívén visel.

Ígéretes találkozóra került sor már annak a folyamatnak a kezdetén is, amely a Nostra aetate megfogalmazásához vezetett. Arra a megbeszélésre utalok, amelyre 1960. június 13-án került sor XXIII. János pápa és Jules Isaac zsidó történész között, aki egy Denkschriftet [memorandumot] adott át a Szentatyának azzal a sürgető kéréssel, hogy mozdítsák elő az egyház és a zsidóság közötti kapcsolat új vízióját. Csak néhány hónap telt el e találkozó után, amikor XXIII. János pápa feladatként határozta meg, hogy a zsinatra készítsenek elő egy nyilatkozatot a zsidó népről. Ezt a szöveget végül negyedik pontként beillesztették az egyháznak a nem keresztény vallásokhoz fűződő kapcsolatáról szóló nyilatkozatba.

Ez a szövegrész nemcsak a kiindulópontját, hanem a Nostra aetate nyilatkozat sarokpontját is jelenti. Az egyházat ugyanis a zsidó néphez egészen különleges viszony fűzi, amint azt már az első mondatban olvashatjuk: „Az egyház misztériumát szemlélve e szent zsinat emlékeztet arra a kötelékre, amely az új szövetség népét lélekben összeköti Ábrahám törzsével” (Nostra aetate 4). Ennek a közösségnek a fényében, mely a zsidók és a keresztények között fennáll az üdvösség történetében, a zsinat kiemeli a keresztény hit zsidó gyökereit és elismeri a keresztények és a zsidók nagy „közös lelki örökségét”. A zsinat ezenfelül helytelenít a zsidó néppel szembeni minden – keresztények felől is érkező – gyűlöletet és erőszakos megnyilvánulást, és elítéli az antiszemitizmus minden formáját.

A Nostra aetatét joggal tartják a katolikus egyház és a zsidó nép közötti termékeny kapcsolat alapdokumentumának és magna chartájának. E nyilatkozat közzétételének ötvenedik évfordulóján arra is hálával emlékezhetünk, hogy a zsinat után az egymást követő pápák mind megerősítették és elmélyítették a Nostra aetatén alapuló bátorító perspektívákat. Szentatya, ön többször is hangsúlyozta a zsidó nép iránti mély megbecsülését, de különösen is kifejezte ezt a Szentföldön tett látogatása során imádságával a siratófalnál és megható beszédével a Jad Vashem emlékhelyen.

Napjainkban, amikor sajnos az antiszemitizmus új hullámai csapnak fel, ön, Szentatya, fáradhatatlanul emlékeztet minket, keresztényeket arra, hogy nem lehet valaki egyszerre keresztény és antiszemita. Ezért a világos üzenetéért és azért a jóakaratért, amelyet mindig tanúsított zsidó testvéreink és nővéreink iránt, szívből mondok köszönetet az itt jelenlévő zsidó képviselők és az egész zsidó közösség nevében is, és kérem, adja ránk berakhahját [áldását]. Salom!

A Szentatya katekézise

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az általános kihallgatásokon gyakran jelen vannak más vallásokhoz tartozó személyek vagy csoportok, de ez a mai jelenlét egészen különleges, mert azért vagyunk itt, hogy megemlékezzünk a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű dokumentumának, a katolikus egyház és a nem keresztény vallások közötti kapcsolatokról szóló nyilatkozatának ötvenedik évfordulójáról. Ez a téma nagyon közel állt Boldog VI. Pál pápa szívéhez, aki már a zsinat végét megelőző év pünkösdjén létrehozta a Nem Hívők Titkárságát, amely ma a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa. Ezért kifejezem hálámat a különböző vallású személyeknek és csoportoknak, és szívből köszöntöm őket, akik ma jelen akartak itt lenni, különösen is azokat, akik távolról érkeztek.

A II. vatikáni zsinat rendkívüli időszak volt a reflexió, a párbeszéd és az imádság számára, hogy a katolikus egyház megújítsa azt, ahogyan önmagára és a világra tekint. Az idők jeleit kívánta értelmezni, hogy kettős hűségre törekedve korszerűvé váljon: hű akart maradni az egyházi hagyományhoz és hű akart maradni a korunkban élő férfiak és nők történelméhez. Az az Isten ugyanis, aki kinyilatkoztatta magát a teremtésben és a történelemben, és aki szólt a prófétákon keresztül, az idők teljességében pedig emberré lett Fiában (vö. Zsid 1,1), minden ember szívéhez és lelkéhez is szól, akik az igazságot és az annak megvalósításához vezető utakat keresik.

A Nostra aetate nyilatkozat üzenete mindig időszerű. Röviden megemlítjük néhány pontját:

– a népek növekvő egymásra utaltsága (vö. 1. pont);
– az élet, a szenvedés, a halál értelmének emberi keresése, azok a kérdések, amelyek mindig elkísérik utunkat (vö. 1. pont);
– az emberiség közös eredete és közös rendeltetése (vö. 1. pont);
– az emberi család egyetlensége (vö. 1. pont);
– a vallások mint Isten vagy az Abszolútum keresésének útjai a különböző nemzetekben és kultúrákban (vö. 1. pont);
– az egyház jó szándékkal tekint a vallásokra: nem vet el semmit abból, ami bennük szép és igaz (vö. 2. pont);
– az egyház megbecsüléssel tekint minden hívőre, bármely valláshoz tartozzon is, becsüli lelki és erkölcsi erőfeszítéseiket (vö. 3. pont);
– az egyház nyitott arra, hogy párbeszédet folytasson mindenkivel, ugyanakkor hűséges azokhoz az igazságokhoz, amelyekben hisz, kezdve azzal, hogy a mindenkinek felkínált üdvösség Jézustól, az egyetlen üdvözítőtől ered, és hogy a Szentlélek működik, mint a béke és a szeretet forrása.

Az utóbbi ötven évben sok eseményre, kezdeményezésre, intézményes és személyes kapcsolatfelvételre került sor a nem keresztény vallásokkal, és nehéz lenne ezeket mind felsorolni. Különösen jelentős esemény volt az assisi imatalálkozó 1986. október 27-én. Ez Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére valósult meg, aki egy évvel korábban, vagyis harminc évvel ezelőtt, Casablancában a muszlim fiatalokhoz szólva azt a vágyát fogalmazta meg, hogy az Istenben hívő összes ember mozdítsa elő az emberek és a népek közötti barátságot és egyesülést (1985. augusztus 19.). Az Assisiben meggyújtott láng tovaterjedt az egész világon, és a remény állandó jelévé vált.

Különleges hálával kell Istenhez fordulnunk, amiért az utóbbi ötven évben a keresztények és a zsidók közötti kapcsolat teljesen megváltozott. A közömbösség és az ellenségesség átadta helyét az együttműködésnek és a jóakaratnak. Ellenségből és idegenből baráttá és testvérré váltunk. A Nostra aetate nyilatkozattal a zsinat kijelölte a követendő utat: igent mondunk a kereszténység zsidó gyökereinek újrafelfedezésére; nemet mondunk a zsidóellenesség minden formájára, elítélünk minden abból fakadó sértegetést, hátrányos megkülönböztetést és üldözést. Egymás megismerése, tisztelete és megbecsülése jelentik az utat, amely, ha különösen érvényes a zsidókkal való kapcsolatra, analóg módon érvényes a többi valláshoz fűződő kapcsolatunkra is. Különösen is gondolok a muszlimokra, akik – miként a zsinat emlékeztet – „az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője” (Nostra aetate, 3). A muszlimok Ábrahámot atyjuknak tartják, prófétaként tisztelik Jézust, becsülik az ő szűz anyját, Máriát, várják az ítélet napját, gyakorolják az imát, az alamizsnát és a böjtöt (vö. uott).

A párbeszédnek, melyre szükségünk van, nyitottnak és tisztelettudónak kell lennie, és akkor gyümölcsözőnek bizonyul. A kölcsönös tisztelet a feltétele, ugyanakkor a célja is a vallásközi párbeszédnek: tisztelni mások jogát az élethez, a testi épséghez, az alapvető szabadságformákhoz, vagyis a lelkiismereti szabadsághoz, a gondolkodás szabadságához, a szólás- és a vallásszabadsághoz.

A világ néz minket, hívőket, és arra buzdít, hogy működjünk együtt egymással, valamint minden jó szándékú férfival és nővel, akik egyetlen valláshoz sem tartoznak; hatékony válaszokat vár tőlünk számos témában, ilyenek: a béke, az éhezés, a sok millió embert sújtó nyomor, a környezeti válság, az erőszak, különösen is vallás nevében elkövetett erőszak, a korrupció, az erkölcsi hanyatlás, a családnak, a gazdaságnak, a pénzügynek és főként a reménynek a válsága. Nekünk, hívőknek nincsenek receptjeink ezekre a problémákra, de van egy hatalmas erőforrásunk: az imádság. És mi, hívők imádkozunk. Imádkoznunk kell! Az ima a mi kincsünk, amelyből hagyományainknak megfelelően merítünk, hogy azokat az adományokat kérjük, amelyekre az emberiség áhítozik.

Az erőszak és a terrorizmus miatt ma általában gyanúval tekintenek az emberek a vallásokra, vagy egyenesen el is ítélik őket. Bár egyetlen vallás sem mentes egyénekben vagy csoportokban jelentkező fundamentalista vagy szélsőséges eltévelyedésektől (vö. Beszéd az USA Kongresszusához, 2015. szeptember 24.), azokat a pozitív értékeket kell nézni, amelyeket a vallások megélnek és vallanak, és amelyek a remény forrásai. Fel kell emelnünk szemünket, és messzire tekinteni. A bizalmon és tiszteleten alapuló párbeszéd jó magvakat teremhet, amelyek barátsággá és együttműködéssé csírázhatnak sok területen, különösen is a szegények, a kicsinyek, az idősek szolgálatában, a bevándorlók befogadásában, a kirekesztettekkel való törődésben. Együtt tudunk haladni úgy, hogy gondját viseljük egymásnak és a teremtett világnak. Minden hívő, az összes vallásban! Tudjuk együtt dicsérni a Teremtőt, amiért nekünk adta a világ kertjét, hogy mint közös javunkat gondozzuk és őrizzük, és közös vállalkozásokba foghatunk, hogy legyőzzük a szegénységet és biztosítsuk minden férfinak és nőnek az emberhez méltó életfeltételeket.

Az irgalmasság előttünk álló rendkívüli jubileumi éve kiváló alkalom arra, hogy együtt dolgozzunk karitatív területen. És ezen a területen, ahol főleg az együttérzés számít, hozzánk csatlakozhatnak sokan mások is, akik nem érzik magukat hívőnek, vagy akik keresik Istent és az igazságot, olyanok, akik a másik ember arcát, főként a rászoruló testvér és nővér arcát helyezik figyelmük középpontjába. De az irgalom, amely mindnyájunk feladata, az egész teremtett világot átöleli, melyet Isten ránk bízott, hogy őrizői legyünk és ne kizsákmányolói, pláne nem elpusztítói. Állandóan arra kellene törekednünk, hogy jobb világot hagyjunk hátra, mint amilyet kaptunk (vö. Laudato si’ enciklika, 194.), odafigyelve a környezetre, amelyben élünk, és a mindennapi élet apró tetteire.

Kedves testvéreim és nővéreim, ami a vallásközi párbeszédet illeti, az első dolog, amit tennünk kell: imádkozni! Imádkoznunk kell egymásért, hiszen testvérek vagyunk! Az Úr nélkül semmi sem lehetséges, ővele azonban minden lehetségessé válik! Adja meg az Úr, hogy imádságunk – mindenkinek a maga vallási hagyománya szerint – teljesen belesimuljon Isten akaratába, aki azt szeretné, hogy az összes emberek testvérnek ismerjék fel egymást és eszerint is éljenek, egyetlen nagy családot alkotva, a különbözőségek összhangjában.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió; ANSA

Magyar Kurír