Osztozik velünk a szenvedésben

Virágvasárnap nem visszanézünk egy régi és szomorú történetet, nem is meghurcolt Urunkat siratjuk. Az élő Krisztussal találkoztat minket a mai liturgia, azzal a Krisztussal, aki bevonul Jeruzsálembe, hogy megváltson minket.

„Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2,20) Ezért lépünk be Krisztus szenvedéstörténetébe hódolattal és hálával. Jézus passiója és keresztje tehát nem a világgal szemben áll, hanem a világért és értem van, hogy értelmet adjon minden szenvedésnek. A kereszt annak a meghirdetése, hogy a végső győzelem nem azé, aki mások fölött győzedelmeskedik, hanem azé, aki saját magát győzi le, és odaadja az életét sokakért.

Ma Jézus szenvedéstörténetét olvassuk örömhírként. Hogyan lehet valakinek a szenvedése örömhír? A Biblia nem kendőzi el Krisztus életének azokat a mozzanatait, amelyeket olvasni is fájdalmas: a szenvedést, a halált, vagyis a passiót. A kereszténység olyan Istenben hisz, aki nem egyszerűen elviseli a szenvedést vagy orvosolja, hanem osztozik velünk benne. Krisztus ismeri, és velünk együtt átéli a szenvedéseinket. A fájdalom számára is megtapasztalt valóság. Keresztény hitünk a teljes megértés hiánya és zavaros érzéseink ellenére is értelmessé és élhetővé teszi nem csupán a húsvét, hanem a passió üzenetét is. Jézus vándorlásunk társa lett. Nemcsak az emberséggel járó örömöket tapasztalta meg, hanem a szenvedést és a halált is. Jézus szenvedése és halála új értelmet adott minden emberi gyötrelemnek és az elmúlásnak is. Szenvedésével Jézus úgy alakítja át fájdalmainkat, hogy a látszólag céltalan vergődésünkből egy célra fókuszáló küzdelem harcosaivá tesz bennünket, hogy a szenvedésben is, a kereszten is szeressünk. A szenvedés lehetőséget ad az embernek arra, hogy túllépjen a korlátain, új perspektíva elé állítja, amelyben maga a szenvedés új értelmet nyer, a beteljesülés forrásává válhat. A passió örömhíre abban áll, hogy a szenvedés nem értelmetlen, hiszen növekedést jelent, ami abban ragadható meg, hogy belső szabadságra juthatunk minden külső függés ellenére.

Az Atya Jézust a szenvedése és a keresztje által dicsőítette meg. Minket, Jézus követőit is a szenvedés és a kereszt által fog megdicsőíteni. Csak az lesz képes a saját keresztjét hordozni, szenvedéseit elviselni, aki mindennap feltekint Krisztus keresztjére, és meghívja életébe a Megváltót. Nekünk nem Jézus keresztjét kell hordoznunk, csak a sajátunkat kellene felismernünk és hűségesen felvennünk.

Krisztus passiója cselekvésre kötelez minket. Nem mehetünk el mellette, választ kell adnunk. A kérdés tehát, hogy megváltásunk eseményeinek csupán külső szemlélői akarunk lenni, vagy szereplői is? Milyen szerepet vállalunk Jézus passiójában? Péterrel vagyunk, Máriával, Jánossal, Cirenei Simonnal? Vagy Júdással? Nem maradhatunk semlegesek! Aki azt mondja, hogy „nem kívánok részt venni ebben”, az valójában el is foglalt egy nagyon konkrét pozíciót: Pilátusét, aki mosta kezeit, és a tömegét, aki csak állt és nézett (Mt 27,24). Ez utóbbi szerepeket felöltve hogyan imádkozhatnánk a szentmisében, hogy „halálodat hirdetjük, Urunk”?

Virágvasárnap felkészít minket arra, hogy a saját passiónk idején ne veszítsük el Jézus passiójának látását, és tudjuk úgy tekinteni gyötrelmeit, mint a nekünk szóló isteni szeretetének konkrét üzenetét, örömhírét.

Németh Norbert, a Pápai Magyar Intézet rektora