A visszaélést Benedek pápa tematizálta az Egyházban – csak ma már senki sem akar erre emlékezni

A müncheni szakvélemény, mely a Katolikus Egyházban tapasztalt visszaélések okozta botrányról készült, rossz fényt vet Benedek pápára. Sok mindent azonban figyelmen kívül hagy. A következőkben a saját tapasztalataimat szeretném megosztani arról, hogyan járt el a pápa a visszaélésekkel kapcsolatban.

Titkos találkozó volt. 1999. október 24-én a Vatikán prominensei a római XII. Piusz téren található Papi Kongregáció épületében gyűltek össze – a megfelelő kongregációk összes bíboros prefektusa, az ő érsek helyetteseik, olyan tizenöt ember. Arra kértek, hogy a pedofíliáról tartsak előadást. Előttem egy fiatal erkölcsteológus beszélt. Akkurátus fejtegetései végén arra jutott, hogy meg kell akadályoznunk, hogy az amerikai püspökök a visszaéléssel gyanúsított papoktól gyorsan megszabaduljanak.

Castrillón Hoyos bíboros, a Papi Kongregáció prefektusa adta meg a hangot, mikor felolvasta, mit írt egy amerikai püspök egy papnak: „Önt visszaéléssel gyanúsítják. Haladéktalanul el kell hagynia a lakását. Jövő hónapban már nem kap fizetést … Úgy is mondhatnánk, hogy ki van rúgva.” Magától értetődőnek látszott, hogy fel kell hívni a figyelmet a törvényi előírások betartására.

Ekkor azonban Ratzinger bíboros kért szót. Méltatta a fiatal professzor buzgalmát, ugyanakkor kijelentette, hogy teljesen mást gondol a dologról. A jogi alapelveket természetesen be kell tartani, ugyanakkor a püspököket is meg kell értenünk – hangsúlyozta.

A papi visszaélés olyan szörnyű bűntett, és olyan szörnyű fájdalmat okoz az áldozatoknak, hogy határozottan kell lépni, a püspököknek pedig gyakran az a benyomásuk, hogy Róma mindent elodáz, és megköti a kezüket.

A grémium teljesen elképedt, majd óvatos ellenérvekkel próbálkozott, délután pedig, mikor Ratzinger nem volt ott, újabb heves vita tört ki.

A pápát érdekli a dolog

Két évvel később Ratzinger elérte, hogy II. János Pál pápa kivette a témát a Papi Kongregáció hatásköréből, és a Hittani Kongregációhoz utalta. Castrillón Hoyos bíboros sértődötten reagált. Korábban nyomatékosan kértem, hogy szerezzen be nemzetközi szakvéleményt, mivel jómagam is csak másodkézből vett adatokkal tudok szolgálni.

A beszélgetésről készített jegyzete szélére, mint megtudtam, a következőket írta: „Megfontolásra érdemes”. Ennyi történt. Most azonban már nem volt illetékes a dologban, én pedig 2002 tavaszán Ratzinger bíboros előtt ültem, és elmagyaráztam neki, hogy szép és jó, hogy a pápa az ő kongregációja hatáskörébe utalta a kérdést, és a sajtó elégedetten nyugtázhatja:

A pápát érdekli a dolog! Az igazság azonban az, hogy sem neki, sem az embereinek fogalmuk sincs a témáról.

Elmondtam, hogy szerintem sürgősen konzultálnia kell nemzetközi szakértőkkel. Meg is hívhatná őket a Vatikánba … Ratzinger nagyon figyelt, és rögtön reagált is rá: „De miért ne csinálná ezt maga?” Mi tagadás, nem egészen így képzeltem el a dolgot. Elmondtam, hogy pici lányaim vannak, a téma kellemetlen számomra, nem is vagyok igazságügyi elmeorvos-szakértő, úgyhogy gondolja meg, hogy tényleg ezt akarja-e. „Igen, ezt akarom!” – válaszolta.

Az elkövetők nem maradhatnak papok

Konzultáltam tehát a vezető német szakértőkkel, részt vettem nemzetközi kongresszusokon, beszéltem a világ leghíresebb tudósaival, és mindent egyeztettem Msgr. Sciclunával, a Hittani Kongregáció tagjával. Ratzinger bíboros hangsúlyozta, hogy az áldozatok nézőpontjára is kíváncsi, és odaadta nekem Jörg Fegert gyermekpszichiáter írását, aki megkereste őt, és akit aztán én is meghívtam.

Így került sor 2003. április 2-tól 5-ig a visszaélésekről rendezett első vatikáni kongresszusra. A pápai palotában tanácskoztunk. A problémával foglalkozó összes kuriális hivatal jelen volt. Egyesek eleinte haboztak, hogy jöjjenek-e, majd Ratzinger személyes biztatására igen mondtak. Rendkívül sűrű kongresszus volt, ahol

a Vatikán képviselői teljesen nyíltan tették fel kérdéseiket, a nemzetközi szakértők pedig – akik között egyetlen katolikus sem volt – éppily keresetlenül válaszoltak.

Ezek amellett érveltek, hogy ellenőrzés alatt kell tartani az elkövetőket, de nem szabad egyszerűen kiebrudalni őket, mert – személyes jövőkép nélkül – inkább veszélyt jelentenének a társadalomra. A vacsora során néhány szakértő megpróbálta meggyőzni Ratzingert erről, ő azonban hajthatatlan maradt.

A visszaélés olyan szörnyű dolog – hangsúlyozta –, hogy nem hagyhatjuk, hogy az elkövetők papként tovább működjenek.

Az Egyház beszennyeződött arca

2004-ben Ratzinger ösztönzésére az előadásokat – a Kúria meglepő ellenállásának dacára – nyilvánosságra hozták, és az összes angol nyelvű egyházmegyének elküldték. 2005 nagypéntekén, miközben II. János Pál pápa haldoklott, a Colosseumnál tartott keresztút szövegének megfogalmazását Ratzinger bíboros vállalta magára. Az ő elmélkedéséből idézünk:

„Mennyi szenny van az Egyházban és éppen azok között, akiknek papként egészen Krisztushoz kellene tartozniuk? (…) Egyházad beszennyeződött köntöse és arca megráz minket.” Négy héttel később ő volt a pápa.

A Krisztus Légiója bűnöző életű alapítóját azonnal kivonta a forgalomból, aztán többször is beszélt az áldozatokkal, ami néhányukat mélyen megérintette. Megírta az írországi katolikusoknak, hogy botrányos bűntett, hogy az Egyház jóhíréért való aggodalmukban nem tették meg, amit meg kellett volna tenniük.

2010-ben az Egyház egyik magas rangú képviselője, aki igazságtalanul megvádolt egy papot, elmondta nekem, hogy nem vonhatja vissza a dolgot, mivel ügyelnie kell intézménye jó hírére. Elborzadtam. Mikor a tömegtájékoztatási eszközök erről kérdeztek, Benedek pápához fordultam. A válasz azonnal megérkezett: „Benedek pápa a következőket üzeni Önnek: Beszéljen! Az igazságot kell mondania!”

Egyetlen bizonyíték sincs

1999-től kezdve megtapasztaltam tehát, milyen határozottan lép fel Joseph Ratzinger a visszaélésekkel szemben. De mi volt a helyzet korábban? Én is kíváncsi voltam, mi lesz a müncheni szakvéleményben. Talán voltak téves döntések, dilettantizmus, kudarc. Aztán jött a sajtótájékoztató.

Az újságírók később nehezményezték a kétségkívül zavaró színpadiasságot, amely nem tett különbséget tények, feltételezések és erkölcsi ítéletek között. Egyetlen dolog volt világos: meggyőzően bizonyították, hogy Ratzinger az ordinariátus ülésén való jelenlétével kapcsolatban valótlanságot állított, továbbá idézték egyik válaszát, amely a magamutogatást ártatlan színben tüntette fel. Az ezután következő és a szöveg ismeretét nélkülöző ítéleteket előre lehetett látni.

A szöveg Ratzingerre vonatkozó részeinek elolvasása azután két meglepetéssel szolgált: miután

mind a négy esetben, amelyet Ratzingernek felrónak, gondosan áttanulmányoztam a szakvéleményt, egyetlen kézzelfogható bizonyítékot sem találtam arra vonatkozóan, hogy tudott volna a visszaélés előtörténetéről.

Az egyetlen „bizonyíték” két kétes tanú vallomása volt az egyik esettel kapcsolatban, akik hallomások alapján most az ellenkezőjét állítják annak, amit még évekkel ezelőtt bizonygattak.

Különös válaszok

Az ordinariátus említett ülésének jegyzőkönyvében csak annyit találunk, hogy döntés született arról, hogy egy papot, aki gyógykezelési célból Münchenbe érkezik, az egyik plébánián szállásolják el. Visszaélésről, lelkigondozók bevonásáról szó sem esik. Legjobban azonban azon csodálkoztam, hogy egyes válaszok a stílusuk alapján egyértelműen nem Benedektől származnak. Azok az állítólag tőle származó megjegyzések, amelyek a magamutogatásra vonatkoznak, legfeljebb egy egyházjogi kurzuson lennének elképzelhetők, itt azonban kínosan hatnak, és groteszk módon éppen az ártatlanságát bizonyítják.

Időközben kiderült, miről is van szó. A 94 éves ember nyilván nem saját maga nézte át a több ezer oldalas dokumentumokat, hanem a munkatársai, akik vétettek néhány hibát.

Az eredeti válasszal szemben, miszerint 42 évvel ezelőtt nem vett részt egy ülésen, kiderült, hogy mégis részt vett. Továbbá a hivatal kérdezési stílusa is szokatlan volt. A kérdések részben szónokiasak voltak, részben szuggerálták neki, mit mondjon, illetve a vádirat és az ítélet egyfajta ötvözeteként voltak értékelhetők.

Az ilyen kérdéseknél mindenki jogi segítséget vett volna igénybe, így nyilvánvalóan Benedek pápa is. Végül a hivatal ügyetlen kérdései nem tették lehetővé, hogy foglalkozzon saját felelősségének kérdésével. Bejelentette, hogy ehhez és a különös válaszok létrejöttéhez még maga is hozzá kíván szólni. Arra számíthatunk, hogy az majd tényleg az ő szövege lesz, és a tisztesség megkívánja, hogy ezt az állásfoglalását meg is várjuk.

Eljött a döntések ideje

Természetesen lehet kritizálni Joseph Ratzingert, erre ő maga is újra és újra felszólított. Itt azonban az a benyomása támad az embernek, hogy azt az aggastyánt rángatták szenzációéhesen a színre, aki éppen az eredetileg őrá egyáltalán nem is tartozó visszaélések témájában tett úttörő jelentőségű lépést, ahelyett hogy végre a döntő kérdésekkel foglalkoznának:

Miért van az, hogy Németországban mindmáig egyetlen egyházi felelős sem ismerte el nyíltan a személyes felelősségét, és nem mondott le önként a hivataláról?

Benedek pápa már 2010-ben kimondta: „A legfontosabbak az áldozatok és az, hogy miként nyújthatunk nekik jóvátételt anyagi, pszichológiai és lelki síkon.” Miért nem támogatják tehát az áldozatokat még mindig abban, hogy valóban önállóan megszervezzék magukat, és miért nem kapnak mindnyájan továbbra sem megfelelő kártalanítást? Miért követik egymást a szakvélemények lélekszakadt vágtában anélkül, hogy aztán bármi következne belőlük?

Az érintettek képviselete a Német Püspöki Konferenciánál méltán állítja, hogy itt az ideje végre a megfelelő döntéseknek és a bátor cselekvésnek. Tizenkét éve jogosan követelik Németországban, hogy az állam végeztesse el a két egyház és a megfelelő sportszövetségek valóban független és tudományosan értékelhető vizsgálatát. A müncheni szakvélemény végre rávilágított: Itt az ideje, hogy az állam nekifogjon!

Fordította: Sallai Gábor

Forrás: NZZ.ch

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír