Az önfelforgatás dicsérete – Bemutatták Luigino Bruni gondolatébresztő könyvét

Az Egyházba nagy elánnal robbannak be időnként új közösségek: egy-egy új karizma, új gondolat körül lelkes fiatalok mindent hátrahagyva szentelik életüket a „nagy ügyért”, de hasonlóképpen a civil társadalomban is jelentkeznek olyan mozgalmak, irányzatok, melyek egy időre tömegeket szólítanak meg, új eszméket kínálnak, s lelkes követők élethivatásukká teszik ezen eszmék megvalósítását. Aztán menetrendszerűen jönnek a válság jelei: az egykori fiatalok lendületüket vesztik, kevesebb új tag csatlakozik, nem egészen világos már, mi is volt az a nagy eszme…

Luigino Bruni olasz közgazdász, biblikus teológus, a Fokoláre Mozgalom Istennek szentelt tagja ezt a folyamatot vizsgálja az idén magyarul is megjelent könyvében. Arra keresi a választ, mi vezet el odáig, hogy ezeknek a közösségeknek az ideái ideológiává fakulnak, mit kell tenni azért, hogy a közösségben élők a válságokat leküzdve kibontakoztathassák önmagukat, s milyen vezetői attitűd kell ahhoz, hogy a közösség kész legyen arra, hogy levesse megkeményedett szokásait, felforgassa önmagát, és így a megújulás útjára lépjen.

„Ennek a könyvnek a címe első ránézésre érthetetlen és provokatív” – adta meg az alaphangot a kötet bemutatóján Bögre Zsuzsanna, szembeállítva egymással az önelfogadás manapság közkeletű igényét az önfelforgatásra való felszólítással. A szociológus szerint a könyv arra biztat, hogy merjünk felnőttek lenni a közösségeinkben. – A mi közösségeink már nem homogének, nagyobb a szabadságunk, hogy önmagunk legyünk bennük, az ideálokon és karizmákon alapuló közösségekben is. De ezekben a közösségekben is a kezdeti lelkesedés szakasza után eljön az a pont, ahol az ideál, az eszmény összekeveredik az ideológiával, az alapító személye az általa hordozott karizmával. Ekkor érkezik el a válság, a közösség akkor élhet tovább, ha hiteles reformátorok újraértelmezik a karizmát, ez azonban nagy fájdalommal jár. „A páncélok levételével együtt leszakad egy-egy bőrfelület is” – fogalmazott.

Bögre Zsuzsanna szerint ez a könyv átgondolt diagnózist ad a közösségek kezébe, és megérthetjük belőle, hogy egy közösség sem nélkülözheti a folyamatos monitorozást. Megemlítette Tomka Ferenc atya Intézmény és karizma című, a hetvenes években született művét, mely elsőként tárgyalta hazánkban ezt a kérdést, s ami hiába tananyag már a ’90-es évek óta, a gyakorlatban a karizmatikus közösségek ritkán vállalják a szembenézést, pedig az őszinte dialógus engedélyezése, kezdeményezése, sőt provokálása elengedhetetlen a közösségek bizonyos életszakaszaiban. – Fontos hangsúlyozni – fejtette ki a szociológus –, hogy a karizmatikus alapító és a közösség tagjai együtt felelősek a sikerért és a kudarcokért egyaránt. A szembenézés a személyes és a közösségi reflexió tudományává kell hogy váljon. Végezetül Bögre Zsuzsanna a magyarországi, a kommunizmus sötétségét átélő szerzetesközösségek tapasztalatának meghallgatását javasolta az újabb, világi mozgalmaknak, valamint azt, hogy a közösségek vezetői kezdeményezzenek valódi párbeszédet minél szélesebb körben, meghallgatva nemcsak a kiválasztottakat, hanem a háttérben meghúzódókat, a széleken lévőket is.

Gulyás Péter a könyv műfaji sokszínűségét emelte ki, szerinte olvasható szervezetfejlesztési szakirodalomként, de teológiai műként vagy éppen bibliai kommentárként is, különösen az ószövetségi történetek szolgálnak megvilágító erejű példázatokként. A közösségek felismerhetik saját történetüket a leírtakban, akár a 20. századi alapításokra, akár a régi, nagy múltú rendekre gondolunk, hogy hányszor kellett újrafogalmazniuk a karizmájukat. Gulyás Péter számára különösen értékes a mű poétikus nyelvezete, a képek, amelyek belülről szólítják meg az olvasót, akár mint szakembert, akár mint lelkiéletre törekvő magánembert. A szöveg szépsége a fordítót, Frivaldszky Márkot is dicséri.

A könyv nagyon komolyan veszi az „Itt és most!”-ot, s ez különösen is fontos nekünk, hogy a valósággal ma, itt és most nézzünk szembe az Egyházban is.

Bekapcsolódva a beszélgetésbe, a szerző, Luigino Bruni a hála szavaival kezdte, és örömét fejezte ki, hogy a könyv megjelenhetett magyarul is, és hogy ilyen értő kommentárokat hallhatott, sőt azt mondta, hogy ez volt a legszebb bemutató, ami eddig a könyveiről született.

Luigino Bruni 15 évesen ismerte meg a Fokoláre Mozgalmat, és ez élete meghatározó eseménye lett. Tíz éven keresztül Chiara Lubich közvetlen munkatársa lehetett, aki – ahogyan Luigino Bruni fogalmazott – óriási szabadságot adott neki, és nagy bizalommal fordult felé: „A vele való kapcsolatomra semmiféle árnyék nem vetült, csak fény, hála és öröm.”

Miután 20 évig tanulmányozta társadalomtudósként a különböző szervezeteket és közösségeket, az 50. születésnapja felé közeledve úgy érezte, hogy valamit vissza kell adnia az Egyháznak abból, amit ott kapott. Ezért kezdte el azt a cikksorozatot az Avvenire olasz katolikus napilapban, amiből aztán több, a karizmákból születő közösségek válságát elemző könyv is készült, köztük ez a kötet is.

A szerző is egyetért azzal, hogy a könyvei arra jók, hogy felállítsuk közösségeink diagnózisát, de mint ahogy szűrővizsgálatokat is érdemes akkor végezni, amikor még semmi bajunk sincs, úgy időben kellene az önfelforgatást is elkezdeni. A válság ugyanis a siker csúcsán kezdődik, s éppen ezért a közösségek nem látják meg, hogy válság van; pedig sajnos ezeknél a közösségi betegségeknél, amikor már látszanak a tünetek, gyakran késő lépni. A szerző hangsúlyozta, hogy nem elítélően szól a közösségekről és vezetőikről, hiszen ezek a folyamatok olyanok, mint az autoimmun betegségek: nem tehet róluk senki. Ezért véleménye szerint különösen a fiatal és nagyon sikeres közösségek számára a leghasznosabb a könyve, hogy még időben, a siker csúcsán álljanak meg, és előzzék meg a válságot.

Az egyik legfontosabb gondolat, amelyet az ószövetségi könyvek is folyamatosan tárgyalnak, a bálványimádás, ami Luigino Bruni szerint ma is kísért minket, és ez okozza, hogy az eszméinket ideológiává silányítjuk. Mert a bálványimádás lényege, hogy nem fogadjuk el Isten összetettségét, fel nem foghatóságát, ezért saját képünkre egyszerűbb, érthetőbb istent gyártunk magunknak. Ez áll a mögött a folyamat mögött is, hogy a karizmatikus alapítót túlságosan istenítjük, ami aztán pedig elvezet a válsághoz.

Végül a Fokoláre Mozgalomról szólva Luigino Bruni rávilágított, nem az a fő kérdés, hogy mi az, amit Chiara Lubich elhibázott, mert ő megtette, amit a maga idejében megtehetett, hanem az: Mit tesz ma a mozgalom a karizmájával? Képesek leszünk-e felnőttként, Chiara társaként felfrissíteni azt?

A Gen Verde együttes Úgy kezdjünk újra, mint a hajnal… kezdetű, a ’70-es években írt dala színesítette a könyvbemutatót Sisák Zita előadásában, Tisza Dávid gitárkíséretével.

A kérdésekre sajnos már nagyon kevés idő maradt, de még mind a három résztvevő kifejtette a gondolatait arról, hogy mi lehet a perifériák szerepe a közösségek megújulási folyamatában.

A résztvevők, miközben élvezték a D18 kávézó kellemes környezetét és finom kínálatát, maguk között beszélgetve megfogalmazták, hogy ezeket a gondolatokat saját kisközösségeikben kell megvalósítani. A kiadó azt reméli, hogy a könyv valóban segítség lehet a megújulásban.

A könyv IDE kattintva rendelhető meg.

Szöveg: Paksy Eszter/Új Város Kiadó

Fotó: Új Város Kiadó

Magyar Kurír