Chiara Corbella – Az édesanya, aki szeretettel ölelte át a keresztjét

Chiara Corbella 1984. január 9-én született. Átlagos kislány volt, kicsit lámpalázas és visszahúzódó. Szerette a zenét, politológiát tanult az egyetemen. 18 évesen Međugorjéba zarándokolt a baráti társaságával, ahol első pillantásra megragadta a szintén zarándok Enrico Petrillo. (...) Egy ferences szerzetes, Vito atya lelkivezetése segítségével értették meg, hogy egymást csak sebzettségeik feltárásával, Istenen keresztül, ajándékként kaphatják meg. 2008. szeptember 21-én összekötötték az életüket.

Chiara hamar várandós lett, kislányt várt. Egy vizsgálat során kiderült, hogy a kis Maria Grazia Letizia Petrillo koponyájának egy része hiányzik, a kisbaba életképtelen. Noha az orvosok lebeszélték a terhesség kihordásáról, Chiara döntött, és ebben a döntésben a férje is mellé állt. „A családi nevelőotthonba kerülő gyerekeket csak pár hónapra vagy évre bízzák rád, ez azonban nem ok arra, hogy kevésbé szeresd őket, éppen ellenkezőleg: az a kötelességed, hogy úgy szeresd őket, ahogyan csak tudod, hogy a szeretet emléke, amelyet Isten a te apró, gyengéd gesztusaidon keresztül ajándékoz nekik, mély nyomot hagyjon bennük. Ezt az apró teremtést Isten a mi gesztusainkon keresztül fogja szeretni, ezért megtisztelve kell éreznünk magunkat, hogy az Úr ilyen nagy feladatot bízott ránk” – írta később egy levelében Enricónak. Chiara és Enrico kiegyensúlyozott, boldog, szeretetteljes magzati kort biztosított a lányuknak: a legtöbbet, amit adhattak. A baba természetes úton, élve megszületett, majd megkeresztelése után visszatért az Atyához.

Fél évvel később (...) Chiara odafordult a férjéhez: „Tudod, hogy újra megtenném?” „Én is újra megtenném.” Chiara ekkor már a szíve alatt hordta Davide Giovannit. A kisfiút, akinek tökéletesen ép volt a koponyája, viszont végtagok nélkül fejlődött, és hamarosan az is kiderült, hogy létfontosságú szervei is hiányoznak: ő is életképtelen lesz. (...) eltökélt vágy volt a fiatal házaspárban arra, hogy Istentől fogadják mindazt, ami történik velük. Azt keresték, hol van a feladatuk és szerepük abban, hogy ismét át kell engedniük egy gyermeket az Atyának... „A kereszt előtt állni bizony nehéz. De sokkal inkább ártasz magadnak, ha nem akarod elfogadni, és végül más kényszerít, hogy felmenj rá.” (...) Második gyermekük szinte pontosan egy évvel az első után született. Természetes úton, háborítatlanul, ahogyan Chiara szerette volna, dacára annak, hogy az orvosok ismét az előrehozott császármetszést javasolták. Mindössze 38 percet élt, szülei gondoskodtak arról, hogy ezt az időt tökéletes szeretetben tölthesse: megkeresztelték, bemutatták a nagyszülőknek és a barátoknak, majd visszaengedték Istenhez.

Noha mindenki óvta őket ettől, újra szélesre tárták az Élet kapuját (...), rábízva magukat Istenre. A harmadik gyermek, Francesco tökéletesen fejlődött. Hamarosan azonban Chiara nyelvén rosszindulatú daganatot fedeztek fel, amelyet sürgősen el kellett távolítani. Ez a műtét volt Chiara hitének igazi próbája. „Magamban Istenhez kiáltottam: »Miért nem veszed el a fájdalmamat? – tudom, hogy megteheted!« Az önkívület egy pillanatában azt mondtam magamban: »Isten nem létezik, különben nem tenné ezt velem!« De abban a pillanatban hatalmas fájdalmat éreztem a szívemben, és olyan egyedül éreztem magam, mint még sohasem.” (...) A várandósság a műtét után rendben haladt tovább, azonban a további kezelésekkel várniuk kellett. Az orvosok mindenképpen meg szerették volna menteni Chiarát, akár a gyermeke veszélyeztetésével is, Chiara azonban elutasított minden olyan forgatókönyvet, amely a kisbaba életére negatív hatással lehetett... A kis Francesco épen és egészségesen született meg.

(...) Ahogyan a kisbaba növekedett, úgy fordult egyre válságosabbá Chiara betegsége. Vizsgálatok, újabb műtét, kemoterápia… Szabadon döntött: Isten mellett, az általa mutatott sorsot elfogadva került egyre közelebb Isten szeretetéhez. A veszteségeket, fájdalmakat derűvel fogadta. „Tudod, már nem akarom megérteni, különben megőrülnék. És jobban érzem magam. Most béke van bennem, elfogadom, aminek jönnie kell. Ő jól tudja, mit tesz, és mindeddig soha nem hagyott el bennünket. Valamikor majd megértem, minden napnak megvan a maga kegyelme. Napról napra. Csak teret kell neki engedni.” (...) gyógyíthatatlan, agresszív, gyors lefolyású daganat. Chiara teste emberi eszközökkel menthetetlen volt. Enrico a kórház kápolnájában mondta el neki. Ott, ahol annyit imádkoztak és annyian. Ott, ahol bemutatták legidősebb gyermeküket a Szűzanyának. Chiara csak azt kérte, hogy ne tudja, mennyi ideje van hátra. Minden szenvedésre igent mondott.

2012. május 30-án lett egyéves Francesco. Chiara ekkor már legyengülten, szülei vidéki házában élt kis családjával. Kisfia születésnapjára levelet írt… „A szeretet felemészt, de jó elfogyva meghalni, mint a gyertya, amely csak akkor alszik ki, amikor betöltötte a feladatát. Bármit teszel is, csak akkor lesz értelme, ha az örök élet fényében teszed. Ha valóban szeretsz, akkor rájössz, hogy semmi sem tartozik hozzád, mert minden ajándék.”

Az írás teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Új Város Online

Magyar Kurír