Ferenc pápa Lumen Fidei kezdetű enciklikájáról

Az Egyház hagyománya a hit világosságának nevezi azt a hatalmas ajándékot, amelyet Jézus Krisztus hozott el, aki János evangéliumában így jellemezte önmagát: „Én világosságul jöttem e világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (12,46). Az enciklika emlékeztet rá, hogy az ókori keresztények, annak tudatában, hogy a hit ésszel szinte felfoghatatlan, végtelen láthatárt nyitott meg előttük, Krisztust nevezték az igazi Napnak, „akinek sugarai az életet adják”, ahogy azt Alexandriai Kelemen írta. Mégis, a modern korban a tudására oly büszke ember számára a hit csalóka fénynek látszik, amely megakadályozza őt a bátor tudás kimunkálásában. Napjainkban a hitet sokan a sötétséggel kapcsolják össze. Ezért a Szentatya figyelmeztet: sürgősen vissza kell nyernünk a hit sajátos világosságát, „mert ha a hit lángja kialszik, végül az összes többi fény is elveszíti erejét.” A hit világosságának sajátossága, hogy „képes megvilágítani a teljes emberi létet.” Ám ahhoz, hogy egy világosságnak ilyen ereje legyen, nem származhat magunkból, „más forrásból, Istenből kell fakadnia.” Az Istentől természetfeletti ajándékként kapott hit megvilágítja az utat, amelyen járunk, eligazít, hogy tudjunk különbséget tenni jó és rossz között. „A hit egyrészt a múltból fakad, egy alapvető, mégpedig a Jézus életére való emlékezet világosságából, amely életben megmutatkozott Isten feltétlenül megbízható, a halált is legyőzni képes szeretete. Másrészt, mivel Krisztus feltámadott és a halálon túlra vonz bennünket, a hit a jövőből érkező világosság, amely hatalmas horizontokat tár fel előttünk, kiemel elszigetelt énünkből, és a közösség teljessége felé visz bennünket.” Mindezek következtében a hit „nem a sötétség lakója; sőt a hit a sötétségeinket megvilágító világosság.” 

Ferenc pápa kifejti: Krisztus halála a feltámadás fényénél tárja fel Isten szeretetének feltétlen megbízhatóságát. A feltámadt Krisztus „a hitelre méltó, megbízható tanú.” Krisztus megbízhatósága mindhalálig tartó szeretetében és istenfiúságában gyökerezik. „Éppen azért, mert Jézus a Fiú, mert mindent felülmúló módon az Atyában gyökerezik, tudta legyőzni a halált és felragyogtatni az élet teljességét.” A Szentatya megállapítja: a mi kultúránk elveszítette Isten ezen konkrét jelenléte, világban való tevékenysége iránti érzékét. Korunk embere úgy gondolja, hogy Isten csak odaát létezik, a valóság egy másik szintjén, a mi konkrét dolgainktól függetlenül. Ám az enciklika szerzője figyelmeztet: „Ha így volna, ha Isten képtelen lenne a világban tevékenykedni, akkor a szeretet nem volna valóban hatalmas, valóban valóságos, nem is volna igazi, az ígért boldogságot beteljesítő szeretet.” Ez esetben viszont teljesen közömbös lenne, hogy hiszünk-e Istenben, vagy sem. Ezzel szemben a keresztények „vallják Isten konkrét és hatalmas szeretetét, amely valóságosan tevékenykedik a történelemben és meghatározza annak a végső célját, a vitathatatlanná vált szeretetet, amely Krisztus szenvedésében, halálában és feltámadásában mutatkozott meg a maga teljességében.”

Ferenc pápa hangsúlyozza, hogy elválaszthatatlanul szoros kapcsolat van a szeretet és a hit világossága között: „A szeretet világossága, amely a hit sajátossága, képes megvilágítani korunk igazságra vonatkozó kérdéseit.” Kifejti: az igazságot napjainkban sokszor az emberek szubjektív véleményére korlátozzák, amely csak az egyéni életre érvényes. Egy általános igazság pedig félelmet ébreszt, mert a diktatórikus rendszerek ellentmondást nem tűrő kényszerével azonosítják. „Ha azonban az igazság a szeretet igazsága, olyan igazság, amely a Másikkal és a másokkal való személyes találkozásban tárul fel, akkor mentes az egyénbe zártságtól, és része lehet a közjónak. Mert a szeretet igazsága nem önmagát ráerőltető igazság, nem az egyént eltipró igazság. Mivel a szeretetből születik, el tud jutni a szívig, minden ember személyes központjáig.” Ebből pedig egyértelmű, hogy az igazság „nem kíméletlen, hanem a másik iránt figyelmes együttélésében növekszik. A hívő nem erőszakos; épp ellenkezőleg, az igazság alázatossá teszi őt, mert tudja, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem az ölel át és birtokol minket.” Ezért a hit bizonyossága nem tesz merevvé, „hanem útnak indít, és lehetővé teszi a tanúságtételt és a mindenkivel való párbeszédet.” Ferenc pápa azt is hangsúlyozza, hogy a hit világossága, mivel egyesül a szeretet igazságával, nem idegen az anyagi világtól, mert a szeretet mindig testben és lélekben él. A hit világossága „megtestesült világosság, amely Jézus fényességes életéből árad. Megvilágosítja az anyagot is, bízik az anyag rendjében; tudja, hogy út vezet benne az egyre nagyobb harmónia és megértés felé.” Így a hit a tudományos látásnak is jót tesz, arra hívja a tudóst, hogy „legyen nyitott a valóság iránt, annak teljes, kimeríthetetlen gazdagságában.” A hit megvilágosítja a társadalmi életet, „kreatív világossága van minden új történelmi pillanat számára, mert minden eseményt az Atyával, mindenek forrásával és végső céljával hoz kapcsolatba, aki szeret minket.”

A Szentatya leszögezi: „A hit testvériség, megbocsátás, a másik méltóságának elismerése, a természet tisztelete. A hit egyedüli, de egyedül lehetetlenség hinni. A hit igazság nélkül szép mese marad. A hit nem menedék a bátorság nélküli emberek számára. A hit az egyházon kívül mértékét veszíti.” Ha pedig a hit megfogyatkozik, az a veszély fenyeget, hogy az élet alapjai is meggyengülnek. „Ha kivonjuk a hitet városainkból, elvadul az egymás iránti bizalom, csak a félelem fog összetartani és veszélybe kerül a stabilitás” – olvasható az enciklikában.

Ferenc pápa arra is figyelmeztet, hogy a keresztény ember tudja: a szenvedést nem lehet az életünkből kiiktatni, „de értelmet nyerhet, a szeretet tetté válhat: ráhagyatkozás Isten kezére, aki nem hagy el minket, ezért a szenvedés a hitben és szeretetben való növekedés ideje lehet. Krisztusnak az Atyával való egységét – még a legnagyobb kínok közepette, a kereszten is – szemlélve tanulunk részesedni Jézus látásmódjában.”

A hit világossága pedig nem feledteti el velünk a világ szenvedéseit. Sokak számára lettek a szenvedők a világosság közvetítői, Assisi Szent Ferenc számára a leprás, vagy Boldog Kalkuttai Teréz számára a szegényei. Ők megértették a szenvedőkben rejlő misztériumot. A szenvedés arra emlékeztet, hogy a hit közjónak tett szolgálata mindig a remény szolgálata, „amely előre tekint, tudván, hogy társadalmunk csak Istentől, csak a Krisztusban érkező jövőben találhat megbízható és tartós alapot.” A hittel és a szeretettel egységben pedig a remény „biztos jövő felé irányít bennünket, amelynek egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, s új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek.”

Első enciklikája végén Ferenc pápa Jézus édesanyjának személyével kapcsolatban tényként állapítja meg, hogy az idők teljességében Isten szava szólt Máriához, „ő pedig teljes valójában befogadta a szívébe, hogy testet ölthessen benne és megszülethessék, mint az emberek világossága.” Mária ezért minden keresztény legfőbb eszményképe. A Szentatya imát intéz hozzá, arra kérve, hogy tanítson meg minket fia, a Megváltó Jézus Krisztus szemével látni a világot (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír