A II. vatikáni zsinatról tartottak előadást Nagyváradon

Az érdeklődőket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke üdvözölte, majd Fodor József általános helynök újévi gondolataiban azt emelte ki, hogy az Istent szerető embereknek az új esztendőben is minden a javukra szolgál.

Ezt követően Pék Sándor kerületi esperes, várad-újvárosi plébános invitálta a jelenlevőket egy rendkívül érdekes szellemi barangolásra a II. vatikáni zsinat világába. Felvázolta a tanácskozás előzményeit és történelmi hátterét, kialakulását, illetve beszélt a négy ülésszakról, valamint az eredmények különlegességéről, szépségéről. Arra hívta fel a figyelmet: a zsinat tulajdonképpen a világegyház püspökeinek gyűlése, melyen a püspöki testület tagjai az egész egyházat érintő szolgálói hatalmat gyakorolnak. Az első vatikáni zsinatot IX. Piusz pápa hívta össze (amúgy a huszadik egyetemes zsinat volt a sorban), és 1869–1870-ben zajlott 791 fő részvételével. Történt ez egy olyan korban, amikor Olaszországban egyesítési harcok dúltak, és az európai közvélemény – főleg a francia – talán a legkritikusabb volt a pápa világi hatalmával szemben. Ugyanakkor különféle izmusok is veszélyeztették az egyházat, illetve tisztázni kellett a hit és az erkölcs viszonyát érintő tévedéseket. Az olaszok azonban közben elfoglalták Rómát, így a pápa bizonytalan időre elnapolta a zsinatot.

Ablak a világra

A II. vatikáni zsinatot Szent XXIII. János pápa hirdette meg 1959. január 25-én abban a reményben, hogy egy új pünkösd fog bekövetkezni. A Szentatya 1881. november 25-én született Angelo Giuseppe Roncalli néven és korábbi állomáshelyei (Bulgária, Törökország, Görögország) fokozatosan hozzájárultak lelki fejlődéséhez. 1944 decemberében nevezték ki párizsi nunciusnak, és jó diplomatának bizonyult. 1952-től bíboros, 1953-ban velencei pátriárka lett. Az általa összehívott egyházmegyei szinóduson hangoztatta először, hogy a katolikus egyháznak naprakésznek és fiatalosnak kell lennie. Idősen, 77 évesen, 1958-ban lett pápa. A zsinatot is többek közt azért hívta össze, hogy „ablakot nyisson a világra, beengedje a friss levegőt”. 1962–1965 között zajlott, és a zsinatok történetében először nem valami ellen, hanem valamiért hívták össze annak érdekében, hogy az egyház bűnbánatot tartson, szálljon magába. Három területre koncentrált: az egyház önvizsgálata, az ökumené kérdése, valamint nyitás a világ felé. Négy, két-két hónapig tartó ülésszakot foglalt magába. Az első volt a legpezsgőbb, illetve a legfeszültebb: a hetven eredeti tervből csak 18-at fogadtak el, és három szinten zajlott a párbeszéd: a hagyományokhoz ragaszkodó többség a haladó kisebbséggel, az előkészítők a püspökökkel, a főpásztorok pedig a pápával kommunikáltak intenzíven. A Szentatya azonban 1963. június 3-án meghalt. Utódjául egy rövid konklávé keretében Giovanni Battista Montinit választották, aki addig csupán kétszer szólalt fel a zsinaton, VI. Pálként azonban a folytonosságot képviselte. Ezt jelezte legelső három apostoli útja is Izraelbe, Indiába és a New York-i ENSZ közgyűlésre. A második ülésszakon két lényeges dokumentumot is elfogadtak, a harmadikon lezárultak a viták, a negyediken pedig beértek az addigi erőfeszítések.

A II. vatikáni zsinatnak köszönhetően tehát a katolikus egyházban valami visszafordíthatatlanul megmozdult, hiszen az anyanyelven történő szertartások engedélyezése és a szembemisézés bevezetése mellett két másik jelentős vívmány is jelzi a fontosságát: Róma és Konstantinápoly több mint kilencszáz év után visszavonta egymás kölcsönös kiközösítését, illetve a középkorban inkvizíciós hivatalként működő Szent Officiumot átalakították Hittani Kongregációvá.

Fotó: Erdon.ro

Magyar Kurír