Michael Hesemann: A Szent Grál felfedezése

2013. november 12. kedd 11:29

A keresztényeket évszázadok óta foglalkoztatja a kérdés: vajon ránk maradt-e a Szent Grál, vagyis az a kehely, amelyben Jézus az utolsó vacsorán, az Eucharisztia megalapításakor vérré változtatta a bort, s amivel a keresztény hagyomány szerint Arimateai József, a Zsidó Főtanács farizeus tagja felfogta a keresztnél Jézus kiömlő vérét.

Michael Hesemann német történészt gyermekkora óta foglalkoztatja a Szent Grál története. Könyvében szigorúan tudományos alapon vizsgálja meg a ránk maradt dokumentumokat, monográfiája egyszerre egyház- és világtörténelem, valamint művelődéstörténet.

Hesemann részletesen feltárja a Grál-monda magvát. Eszerint Szent Péter elvitte a Grált Rómába, s az ott maradt több mint 200 évig. A szentmise római kánonja ma is tanúsítja, hogy az utolsó vacsora eredeti kelyhének birtokában voltak. Az átváltozásban ugyanis egészen pontosan szó van róla: „ezt a csodálatos kelyhet” Valerianus római császár idejében (Kr.u. 253–260) kegyetlenül üldözték a keresztényeket. Amikor 258-ban II. Sixtus pápát letartóztatták, ő megparancsolta hűséges diakónusának, Lőrincnek, hogy helyezze biztonságba az Egyház kincseit. Lőrinc hispániai volt, Huescából származott. Ezért a Grált, az Egyház legdrágább kincsét egy megbízható emberrel a hazájába küldte, és szülei házában rejtették el. Két nappal később Lőrincet is elfogták. Szörnyű kínzásokkal próbálták kicsikarni belőle, hol vannak az Egyház javai. Ő azonban a szegényeket, betegeket mutatta be, mint az Egyházi igazi kincseit. Lőrinc vértanúhalált halt, a császár parancsára vasrostélyon sütötték meg. A Grál azonban Huescában maradt mindaddig, amíg a mórok be nem nyomultak Hispániába. Menekítették előlük, s újra meg újra elrejtették, hogy biztonságban legyen. Minden templomot, amelyben egy ideig őrizték, Szent Péternek szenteltek, utalva római eredetére. Végül eljutott San Juan de la Pena várkolostorába, ahol szerzeteslovagok vigyáztak rá. A Grál története az El Camino, a Santiagóba vezető zarándokút révén egész Európában elterjedt, majdnem kilencszáz éve a világirodalom nagy témái közé tartozik.

A német történész könyvéből kiderül: a Grál korszaka a kora középkorra, az 1064-1244 közötti időszakra esik. Oklevélben először 1134-ben említik. II. (Tiszta) Alfonz aragóniai király uralkodása idején, 1174-ben az udvarba kerül a költő Guiot de Provins, megismerkedik a Grál-mondaanyaggal, és megírja az „ős-Parzivalt”. A következő 35 évben újabb alapművek születnek, melyek mindmáig forrásként szolgálnak a tudósoknak, egyháztörténészeknek, irodalmároknak, zeneszerzőknek és a filmeseknek: 1180-ban Chrétien de Troyes megírja a Percevalt, 1199-ben Robert de Boron megalkotja A Grál regénye című művét, 1210-ben pedig Wolfram von Eschenbach elkészül a Parzival című könyvével.

Michael Hesemann megállapítja: a Grál-elbeszélés az ember megváltásának metaforája. A keresztény ember hite szerint ugyanis a megváltás csak Krisztus engesztelő áldozata, kereszthalála által válik lehetségessé. „A Golgotán kiontott vére mosta tisztára az emberiséget az ősszülők bűnétől, Ádám és Éva eredeti bűnétől. Az Eucharisztia szentségében a hívő Krisztus áldozatában részesedik, az ő testével és vérével táplálkozik.” Ahogy azt Pál apostol írta: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés?... Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és a kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 10,16; 11,26). A Grál-mítoszban a Grál „táplál, életben tartja az embereket, gyógyítja és megváltja őket. A Parzivalban azonban nem csak ennyi történik. A fiatal lovag együttérzésével, a kérdésével, amire a beteg királynak szüksége van, társmegváltóvá válik. Talán az a Grál igazi tanítása: sem a szentségek, sem a drága ereklyék, sem a keresztes hadjárat nem váltja meg az embert, ha hiányzik belőle az együttérzés, a részvét, a felebaráti szeretet” – írja Hesemann, és idéz Jézus nyolc boldogságról szóló tanításából: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek” (Mt 5,7).

Minden részletre kiterjedő kutatásainak végén Michael Hesemann eljut a spanyolországi Valenciába, melynek székesegyházában a Szent Grál lovagjai több mint fél évezrede őriznek egy 7 cm magas, 9,5 cm átmérőjű, finoman csiszolt achátkőből készült kelyhet, „melyet aranyba foglalt az utókor”. A szerző jelen volt, amikor 2006. június 9-én XVI. Benedek személyében 1750 év elmúltával ismét egy pápa misézett azzal a kehellyel, „Amellyel valószínűleg maga Jézus Krisztus a szentséges Eucharisztiát alapította.”

Hesemann szerint a Grál nemcsak világörökség, „hanem a keresztény Európa jóra, igazra, szépre, istenire törekvésének a szimbóluma is. De a dialógusnak, a kultúrák cseréjének is jele.” Ezért hittel reméli, hogy a gazdag keresztény és iszlám örökséggel rendelkező Valencia a jövőben, „mint Grál-város, még egészen különleges szerepet fog játszani. Eljött az idő, hogy Európa ismét fogadja a Grál inspirációit!” (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
-hol-nincs-elso-es-nincs-utolso-vendeg
„Hol nincs első és nincs utolsó vendég”

Évközi 25. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 10,28–33)

16:00
segito-es-arto-felelmeinkrol-szabadegyetemi-eloadas-sapientia-foiskolan2
Segítő és ártó félelmeinkről – Szabadegyetemi előadás a Sapientia Főiskolán

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Családteológiai Intézetének (CSI) őszi szabadegyetemi előadását „Segítő és ártó félelmeink” címmel szeptember 21-én tartották meg az intézet vezető munkatársai: Papp Miklós, Somogyiné Petik Krisztina és Elekes Szende.

2017. szeptember 22. péntek