Török Csaba tévéreferens: Ferenc pápa nem azért volt mosolygós, mert bevett egy varázspirulát

– Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson is hallhattuk-nézhettük a közvetítéseit. Volt más ilyen nagyszabású feladata, mint amit a háromnapos pápalátogatás jelentett?

– 2000 óta voltam a Vatikáni Rádió munkatársa. Közvetítettünk korábban is pápai szertartásokat, így volt már némi előjártasságom, de az, hogy a pápa a mi hazánkba látogat el három napra, a maga nemében egyedülálló volt. 2000-ben, a szentév idején álltam munkába, attól kezdve egészen addig, amíg Rómában tanultam, ez a feladat végigkísért. Amikor hazajöttem, a Katolikus Rádióban és a Mária Rádióban is dolgoztam. 2011-től az MKPK tévéreferense lettem. Ezen évek alatt sok kivételes esemény közvetítésében részt vehettem, pápaválasztástól Urbi et Orbi áldásig.

– Egyszer sem tudott a pápalátogatás helyszínén lenni. A stúdióban, szolgálat közben van esély arra, hogy lelkileg is megérintsék az események?

– Aki nézte a Duna tévén a miseközvetítést, észrevehette, hogy egyetlen egyszer sem szólaltunk meg a mise alatt. Mivel a liturgia nyelve latin és magyar volt, és a prédikációt felolvasták magyarul is, úgy éreztem, teljesen felesleges lenne bármit is mondanunk a szentmise közvetítése alatt. Nekem ez lehetőség volt arra, hogy ha nem is mint egy Kossuth téren jelen lévő pap, de mint az eseménybe bekapcsolódó néző kövessem nyomon a pápa szentmiséjét. Kedves körben voltam: Versegi Beáta CB nővérrel, Koronkai Zoltán SJ atyával életkorban is, lelkületben is közel vagyunk egymáshoz.

Szeretetteljes, baráti, tényleg testvéri közegben követtük a pápai misét.

Úgy gondolom, mindenki vállal magának a hivatásával együtt egy sajátos pozíciót is. Ha valaki kántor, megszokja, hogy az orgonapadról alátekintve vesz részt a szentmisén. Aki sekrestyés, az is megszokja apránként, hogy a szentély oldalajtóján néz be a templomba liturgia közben. Aki az esztergomi bazilikában templomőr, az a nagy miséket csak a kórus alól, a templomajtó mellől láthatja. Mondhatjuk, hogy így kevesebbet él át, vagy kevésbé vesz részt a szent eseményben, mint az, aki feloldódik a tömegben. Az Isten azonban a saját személyes utunknak, helyzetünknek megfelelően mindegyikünknek meg tudja adni a kegyelmét. Megszoktam, hogy szentmiséket, egyházi ünnepeket kamerán vagy fejhallgatón keresztül követek. Nincs bennem semmilyen hiányérzet, úgy fogalmaznám meg, én másképpen voltam, vagyok jelen.

– Mi volt az az esemény a három nap alatt, ami különösen megszólította?

– Emberként, papként a Szent István-bazilikabeli találkozó lett különösen kedves, leginkább azért, mert ott a pápa beszédében több olyan gondolatot találtam, ami nekem személyesen is megtérésre szólító meghívás.

Gondolok arra, hogyan hívta fel a pápa a figyelmünket arra, miként ne váljunk eszmei rendszerek rabjává. Sokszor, amikor úgy érezzük, hogy Isten vagy az Egyház ügyében járunk el, valójában az emberi okoskodásainkhoz kötjük oda magunkat.

Megszólított az is, hogy miért kell az Egyházban vagy akár a papságban az egységet mindennél előrébb valónak éreznünk. Szívesen és gyakran vitázom, éppen ezért fontos befogadnom, hogy adott esetben többet ér a csöndben maradásom, a „fegyverletételem”, mint az, hogy győzzek egy vitában, bebizonyítsam ország-világnak a magam igazát. 

Egy olyan világban, ahol nagyon sokfajta háborúskodás vesz körül minket, tényleg hatalmas áldássá válik, ha keresztényként, Krisztus-követőként tudunk együtt mozdulni még akkor is, ha különbözőek vagyunk.

Az is szíven ütő volt, hogy akár Brenner József atya, akár Kardos Mihály atya személyében a pápa mennyire alázattal és szeretettel fogadta el egy sok évtizeden át hűségben megélt papi élet tanúságát, prófétai jelét. Az ember rádöbben arra, hogy mi más nagy dolog történhetne velünk az életben, mint az, hogy majd ősz hajjal azt tudjuk mondani: „Nem tudom, hogy jó pap voltam-e, nagyszerű dolgokat vittem-e végbe, de mégis itt állok, kicsit talán megfáradtan, meggyötörten, emberi törékeny hűséggel. A Jóisten kegyelméből, az ő segítségével valahogy meg tudtam maradni, ki tudtam tartani.”

– Voltak esetleg kifejezetten nehéz pillanatok, amiket ráadásul élő adásban kellett megoldani?

– Nagyon nehéz pillanat, amikor a pápa rögtönöz, és kilép az előre megírt sémából, de ezek a legszebb pillanatok is egyben. Ilyenkor érezzük, hogy hirtelen súlya lesz minden szónak, minden gesztusnak. Nem csak az fontos, amit a pápa mond, hanem az is, amilyen hanghordozással mondja. Az ifjúsági találkozónál is érezhettünk ezt. Amikor Ferenc pápa kiszólt a szövegből, a fiatalok már akkor reagáltak a szavaira, mielőtt azok le lettek volna fordítva.

Nem minden fiatal tud olaszul, de a szavak hangzásából, melódiájából megértették, hogy valami nagyon lényegeset mond nekik a pápa.

– A közmédia nem katolikus média. Befolyásolja a megszólalásukat, hogy olyan emberekhez is szólnak, akik esetleg semmilyen kapcsolatban nincsenek a hittel?

– Erre folyamatosan oda kell figyelnünk. Megkönnyítette a dolgunkat, hogy mostanra vannak olyan adók, amelyek egyházi vagy katolikus karakterrel rendelkeznek. Korábban sokszor okozott problémát, hogy a hívő úgy érzi, túl sok a beszéd, ő a szentmisét szeretné követni; a nem hívő pedig úgy, hogy túl kevés a beszéd, hiszen nincs jártassága ebben a világban, nem érti, mi játszódik le előtte.

Izgalmas kihívás, hogy hívő emberként egyházi eseményekről tudósítunk, de nem csak a saját közegünknek.

Ez egy állandó „libikóka játék”. Ki kell mindig találni, mi a helyes arány, hogy a hívő se érezze úgy, elvesszük tőle a számára igazán értékes pillanatot, de az Egyház dolgaiban kevésbé járatos ember se gondolja azt, hogy őt most cserben hagytuk, és ez egy egyházi belvilág, amiből esélye sincs bármit megérteni.

– Honnan származik az a lenyűgöző, hihetetlen lexikális tudás, folyamatos figyelem, gyors reagálás, távoli információk összekapcsolása, sőt humor, amit a közvetítéseken megtapasztaltunk az ön részéről?

– A Jóistennek nagyon sok hálával tartozom. Drága jó anyám sokszor felemlegette, hogy szivacsból van az agyam. Hál’ Istennek nekem mindig is sajátos öröm volt, hogy nemcsak megjegyezhetek dolgokat, de összefüggéseket is felismerhetek. Ilyen szempontból Róma kiváló gyakorlóterep, hiszen ott a történelem, egyháztörténet, művészettörténet, spiritualitás, ikonográfia összefonódik egymással. Rómában azt szerettem meg diákéveim alatt, és azt szeretem ma is, hogy járkálok az utcákon, s hirtelen beugrik, ki járt itt, mi történt ebben az épületben, mikor épült.

Számomra állandó játék az életben úgy végigmenni, mint egy római utcán: felfedezni az összefüggéseket.

Van, aki zseniálisan tud elemezni, egy adatsort elképesztő igényességgel minden szegletében atomjaira bont. Nekem az volt mindig izgalmas és érdekes, hogyha összekapcsolhattam az atomjaira bontott dolgokat. Tanárként is azt szeretem, ha például a teológia oktatásakor nemcsak elmondom a tananyagot, hanem össze tudom kapcsolni történelemmel, szellemtörténettel, spiritualitással. Akkor hirtelen egy papnövendék is megérzi, milyen gazdag szőttes az életünk, és annak mennyi szála, mennyi színe van. Ez csodálatos dolog! Szeretek zarándokcsoportot vezetni Rómában vagy a Szentföldön, ahol ezek az összekapcsolódások annyira adottak. Akár tanárként, akár zarándokcsoportot vezetve, akár a televízióban lubickolni tudok ebben az élményben.

– Ferenc pápának valamilyen új arcát megismerte a mostani pápalátogatás során?

– Ami nekem most erős élmény volt és a személyes megtérésszerű üzeneteim egyike, az Ferenc pápa hatalmas ereje. Kalkuttai Teréz anya a Jöjj, légy a világosságom! című összegyűjtött írásaiban többször hivatkozott arra, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor nem az érzelmei, nem valamiféle pozitív hitélménye, hanem az akarata tartotta meg őt. Amikor Ferenc pápa apró gesztusait észreveszem, mint például amikor a Szent István-bazilikából kijőve lesegítteti magát az emberek közé; vagy amikor az Arénába érkezve megváltoztatja az útvonalat, hogy kimenjen az első sorban várakozó fiatalokhoz, akik között voltak fogyatékossággal élők;

belegondolok, hogy én milyen súlytalan dolgokat élek meg nehézségként…

Az, hogy most három napig korábban kell kelni, egész nap ügyeletben kell lenni, az agyamat kell strapálni? A pápa ugyanezt megteszi, és még ezeken felül milyen hatalmas erőfeszítésekre vállalkozik! A Szentatya Szent Ignác-i küzdő szellem, az emberi gyöngeségeivel is útnak induló prófétai szellem. Az, hogy ő is fárad, látszott olykor az arcán, a gesztusai hirtelen meglassulásán.

Nem azért volt mosolygós, mert bevett egy varázspirulát, hanem mert megküzdött azért, hogy ilyen lelkülettel legyen közöttünk.

Nekem ez hatalmas példa volt. Feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e jogom elkámpicsorodni a magam kis életének a maga kis nehézségein, vagy jobban tenném, ha megtanulnám a pápától: az a fontos, hogy a körülöttünk lévő embereknek mit adhatunk. És onnantól kezdve

ne a magunk nyomorán sírjunk, hanem nevessünk, és mosolyogva szedjük össze az erőnket, hogy odaadjuk azt az embereknek.

– Milyen érzésekkel hagyták el a stúdiót?

– Egy szót nyomatékosított bennem a pápalátogatás – ez a hála. A pápalátogatás végén, amikor befejeztük a közvetítést, azt vettem észre, hogy a kollégák fáradtak, de mosolyognak, örülnek. Mindenkinek van egy kedves szava mindenkihez, és köszönetet mondunk egymásnak. Teljesen mindegy, ki volt az: világosító, hangosító, operatőr, kellékes, gyártásvezető, szerkesztő, rendező, technikus vagy éppen helyszíni tudósító.

Ez a hála olyan erős érzés volt, hogy még másfél napig írogattuk egymásnak a köszönő e-maileket. Mindenki el tudta mondani, miért van öröm és hála a szívében. Ez egy apró csoda.

Fotó: Lambert Attila, Zuggó Zsolt, Csapó József, Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír